Itt mindenki az életéért küzd, ez a magától értetődő alaphozzáállás

Garát Zsombor mesélt hosszabban a New York Islanders edzőtáborában tapasztaltakról és az itthonról szinte elképzelhetetlenül inspiráló környezetről. Válogatott védőnk elhessegeti a “mi van, ha nem sikerül?” kezdetű kérdéseket, és nem is akar B opcióra gondolni: jelenlegi egyetlen célja, hogy minél többet tanuljon, és megragadjon legalább az ECHL-ben.

Adja magát a kérdés: hogyan jött ez az egész? Felfedezni a háttérben olyan kapcsolati szálakat, amik mentén el lehet kezdeni tippelgetni – például az exkapitányunk, Sean Simpson játékosmúltjában van közös pont az Islanders jelenlegi edzőjével, Lane Lamberttel –, de inkább meséld el te, miként kötöttél ki az Islanders edzőtáborában.

Érdekes, erről a Sean-féle kapcsolatról én eddig nem is tudtam, ám az tény, hogy ő amúgy nagyon sokat segített nekem, tartozom is neki egy hatalmas köszönetnyilvánítással. Maga a folyamat viszont úgy nézett ki, hogy én már a tavalyi szezon közben elhatároztam, szeretnék visszakerülni a tengerentúlra, már csak Fanni miatt is, hiszen ő nagyon jólérezte magát kint Amerikában, és áprilisban alá is írta az új szerződését. Így amikor végleges lett a férfiválogatott tamperei vb-kerete, elkezdtem az ügynököm segítségével felvenni a kapcsolatot mindenkivel, akit csak ismertem, és megfogalmaztam a reális célt, ami nálam az ECHL-t jelentette – tisztában voltam vele, hogy egy Erste Ligából ez lehet a realitás, még egy A-csoportos szerepléssel együtt is. Én magam a Worcester Railerst preferáltam volna leginkább, mert amikor korábban itt éltem, az Államokban, New York és Boston is egy rendkívül pozitív hely volt, úgyhogy első körben velük igyekeztem nyélbe ütni a dolgot. Csakhogy vízumakadályokba ütköztünk – amit az elmúlt időben jó néhány juniorjátékosunk is megtapasztalhatott –, végül Fanninak szerencsére sikerült elintéznünk, az én esetemben viszont más volt a helyzet. Az volt a terv, hogy majd helyben aláírjuk a kontraktust, és átminősíttetjük a vízumot, úgyhogy az öcsémmel már azelőtt megvettük a repülőjegyet, hogy Fanniék ligáját júliusban bedarálták. Kint találkoztunk is a worcesteri edzővel, Jordan Smothermannel, rögtön egy hullámhosszra is kerültünk, csakhogy aztán közölte, hogy nincsen szerződésünk, mert az a helyzet, hogy az ECHL-ben csak 24 ún. standard player contract (SPC) engedélyezett, és ezek között már nincsen helyük, mert 24-ből 24-et megkötöttek. Egyenes volt, leszögezte, hogy ugyan jogilag megtehetné, hogy ebből a 24-es keretből valakit kirak az én javamra, de morális okokból nem fogja megtenni. Úgyhogy előbb trade-lehetőségekben gondolkodott, aztán viszont körülbelül két hete megüzente, hogy sajnos nem fog összejönni a dolog, mert időközben érkezett egy olyan hír is a ligától, hogy kanadai vízum is kelleni fog, hiszen ott is vannak meccsek, ezt a többezer dolláros pluszköltséget pedig biztosan nem tudná vállalni a csapat. Jordan – aki amúgy egy teljesen laza és fiatalos, 37 éves edző – egyébként végig annyira támogatónak és kommunikatívnak bizonyult, hogy én eldöntöttem, csak nála szeretnék játszani, úgyhogy még ezután is tovább ütöttem a vasat. Addig-meddig, hogy egyszer csak felvetette, mi lenne, ha kvázi kompenzálásként bedobná a nevemet az Islandersnél… Mondanom sem kell, ahogy az első megrökönyödésemből felocsúdtam, azonnal rávágtam, hogy ha a végén az egész szezont ki is kell ülnöm, erre akkor is gondolkodás nélkül igen a válaszom! Ezt aztán újabb kör papírmunkák követték, az elintézésük után pedig az Islandersnél két-három napig videókat nézegettek rólam – végül azt mondták, jöhetek a táborba, ha a vízumommal minden rendben. Szerencsére nagy nehezen azt is sikerült elintéznünk, úgyhogy nem sokkal később, egy héttel ezelőtt megkaptam a meghívólevelet. Kezdésként kocsival idevezettem, és először két napot edzettem opcionálisan, huszonöt-harmincadmagammal, akkor vettem jobban szemügyre az egész lenyűgöző létesítményt, illetve ekkor volt lehetőségem olyan srácokkal együtt edzeni, mint Mathew Barzal vagy Anders Lee – hát igen, ezt nehéz szavakba önteni… Szerdán aztán következett egy medical day csupa orvosi felmérésekkel, este pedig csapatvacsora, szóval eddig nagyjából ezeken vagyok túl két edzéssel.

forrás: Twitter

És milyenek az első benyomások? Komplett hoki- és kultúrsokk az eddig tapasztaltak után?

Szintben nyilván elképesztő az egész, nem is szeretném semmihez sem hasonlítani, mert azt meg kell érteni, hogy ez itt tényleg egy teljesen más dimenzió. Eleve az, hogy széltében 3-4, hosszában 5-6 méterrel kisebb a pálya, mint nálunk, alapjaiban alakítja át a játékot; emiatt a taktika is teljesen más, beleértve a védekező harmadot is. Három csoportra osztottak minket, táborban résztvevőket: az első két csoportban azok vannak, akik jó eséllyel játszanak majd az NHL-ben, a miénk pedig a harmadik – de hogy milyen játékosok vannak itt jelen, azt eléggé jól jellemzi, hogy például a tavalyi AHL-es csapatkapitány is a mi csoportunkban van. A legszignifikánsabb különbség egyébként az, hogy itt mindenki az életéért küzd, ez a kiindulási pont, és ez az alaphozzáállás itt teljesen magától értetődő. A felfogás tehát egyáltalán nem olyan, mint otthon, ahol nyilván szintén felállítasz magadnak sztenderdeket, amelyeknek szeretnél százszázalékosan megfelelni, de itt maga a környezet kényszerít rá arra, hogy tényleg az abszolút maximumot hozd ki magadból minden egyes nap. Már amikor az edzések elején is, amikor még csak csúszkálsz körbe, azzal a tudattal mész, hogy a minden egyes alkalommal a legjobb lövésedet akarod ellőni, mert tudod, hogy közben harmincan figyelnek föntről és jegyzetelnek, köztük olyan figurák, mint Lou Lamoriello GM. Egyszóval rendkívül érdekes és inspiráló közeg, olyasmi, amit az ember el sem tud képzelni egészen addig, amíg bele nem kerül. És hát az edzések intenzitása is egészen más, az első napon például teljesen kifulladt mindenki: a jég után volt még huszonöt perc kondi, a végén valamennyien a falnak dőlve lihegtünk… Ezt egyébként mindhárom csoporttal megcsinálták. A másnapi tréning azért már jobb volt, ott már volt 5 v 5 és több zóna is, reméljük, hogy most már elkezdődik az építkezős fázis.

Hogyan lehet kezelni elsősorban fejben, hogy egy Erste Liga után hirtelen Barzalokkal karistol együtt az ember a világ legprofibb ligájának nagycsapatánál, a lehető legprofibb körülmények és játékosok, szakemberek között?

Szerintem a pszichés tényezőn a legkönnyebb „állítani”, mert mondom, tényleg annyira inspiráló a környezet, hogy az a természetes, hogy nem gondolkozol, csak mész ezerrel és kész, visz a szíved előre. A fizikális részén már sokkal nehezebb alakítani, elvégre nem tudsz egyik pillanatról a másikra jobb állóképességet, jobb skilleket, jobb fizikumot varázsolni magadnak, hanem mindenki abból főz, amije van. Itt azért a játékosok nagy része diplomatikusan szólva is jobb eszköztárral bír, mint amihez mi vagyunk szokva, sokkal magasabb szinten vannak, mint ahol mi nevelkedtünk. De ez sem demotiváló, éppen ellenkezőleg: hatalmas élmény belekóstolni, és testközelből látni, milyen szintre lehet eljutni ebben a sportágban.

fotó: Vörös Dávid/MJSZ

És akkor a nagy kérdés: sejted-e, hogy mi lehet ennek a történetnek a kifutása, a realitások talaján maradva hol lehet majd a te helyed a rendszeren belül, vagy ezt még nagyon korai lenne megtippelni?

Ezt szinte lehetetlen megmondani. Próbálom felismerni, párosítani az arcokat, akikkel egy az egyben, vagy öt az öt ellen megyünk, s hogy ki milyen szinten lehet – de őszintén szólva, Magyarországról érkezve nagyon nehéz ezt belőni, illetve hogy én konkrétan hol helyezkedek el a többiekhez képest. Persze, nincsenek illúzióim, az NHL-hez képest azért nagyon könnyen be tudom lőni magam: óriási élmény volt tavasszal a kanadaiak ellen játszani az MVM Dome-ban, és itt lenni is az, de az nyilván egy egészen más dimenzió. Viszont az már egy másik kérdés, hogy az AHL-hez, ECHL-hez hogyan viszonyulhatok. Egyszerű, külsős idetévedőként eleve nehéz átlátni, milyen döntő jelentőségű dolgok mennek a háttérben, a legtöbb AHL-játékos például alapból rendelkezik valamilyen NHL-szerződéssel, ott ezért várhatóan inkább őket játszatják majd. Egyébként az ECHL-es Worcesterrel nekem is van egy aláírt SPC-szerződésem: ez az a standard player contract, amit már az elején is magyaráztam, és aminek azért nem szabad túlontúl nagy jelentőséget tulajdonítani, mert nem garancia semmire, jogilag ugyanúgy bármelyik pillanatban felbonthatják, mint ahogy Smotherman edző is elmondta. De most nem is feltétlenül ez a legfontosabb: egyszerűen csak próbálom jólérezni magam, örülni, hogy egyáltalán itt lehetek, és minél többet tanulni, kihozni ebből az egész kivételes helyzetből.

Egyszóval próbálod kiélvezni életed nagy lehetőségét, és élni vele, miközben sodródsz az árral?

A sodródás biztos, hogy nem a megfelelő szó, mert ránk nem jellemző a passzivitás: Fannival évekkel ezelőtt megfogadtuk, olyat mi sosem fogunk csinálni, hogy csak úgy sodródunk az árral, és aztán majd lesz valami. Például az ő PWHL-draftjával kapcsolatban sokáig óriási volt a csend, aztán mikor kiderült, hogy nem várható érdemi előrelépés az esetében, ő maga ment elébe a dolgoknak. Hogy végül a svéd élvonalban játszhat legalább addig is, amíg kiegyenesednek a tengerentúli kérdőjelek, szerintem egy tökéletes lépés, és illik a sokéves szemléletmódunkba, miszerint a mi dolgunk alapvetően az, hogy mindig, minden helyzetben azt csináljuk, amitől jobbak lehetünk, profi, elkötelezett munkamorállal és pluszedzésekkel. Emellett pedig mindig igyekeznünk kell meghozni a lehető legjobb döntést, ami előrevisz minket. Ugyanennek a mentén próbálok haladni én is, és tenni a dolgomat most itt, Amerikában.

Ne legyen így, de ha ne adj’ isten mégsem sikerül megvetned a lábadat a tengerentúlon, akkor mi a vészterv? Visszatérni inkább haza, a biztosba, a semminél az is jobb alapon, vagy tovább nézelődni más külföldi lehetőségek után?

Ezt rengetegen kérdezgették tőlem, és őszintén szólva rendre elhajtottam a „mi van, ha?” kérdésekkel indítókat. Mégpedig azért, mert jelenleg nem is gondolkodom messzebbi tervekben, bennem egyetlenegy cél munkálkodik most: hogy igenis be fogok kerülni az ECHL-be, és meg is fogom vetni ott a lábam. Persze, megfordul az ember fejében, hogy B és C opcióként mindig szóba jöhet a hazatérés, esetleg kipróbálni magát egy európai ligában, de én most egyértelműen az ECHL-t tűztem ki célul, és igyekszem is ehhez tartani magam. Úgy vagyok vele, minél magasabb szinten szeretném kipróbálni magamat, és remélhetőleg ez elegendő lesz minimum az ECHL-hez!