Csapattársként alapvető kötelességem, hogy kiálljak a többiekért

A bolzanói katartikus feljutás után Garát Zsombort immár a Kanada elleni mérkőzés előtt az MVM Dome-ban kaptuk mikrofonvégre, s nyugodtan kijelenthetjük, válogatott hokisunk itt sem okozott csalódást, őszintén és jó humorral állt bele a kérdésekbe.

Szó esett többek között a világbajnokság szokványosnak egyáltalán nem nevezhető eseményeiről és gyorstalpalót kaphattunk generációváltásból is. Elárult néhány kulisszatitkot a Larkinnal történt “nézeteltéréséről”, hogy miért mondott köszönetet Szuper Leventének, mit vár a Kanada elleni mérkőzéstől, s hogy mi mindennel kell szembenéznie az embernek, ha a felesége ugyancsak magasan kvalifikált jégkorongozó.

Eltelt két nap, leülepedhettek picit az olaszországi hét történései, miként tekintesz vissza a világbajnokság eseményeire?

Hát… nyertünk, egész jó móka volt, nem? (nevet). A viccet félretéve, azt gondolom, Lengyelországtól kezdve – sőt, visszamehetünk egészen akár a Japánok elleni OST-mérkőzésig is, ahol kulcsfontosságú meccset buktunk el – hosszú utat tettünk meg, megéltünk számos mélységet és magasságot, a szezon végére azonban csak kimutatta a foga fehérjét ez a brigád, felszínre tört a sokat emlegetett karakteresség, aminek köszönhetően feljutást ünnepelhetünk idén. Annak ellenére, milyen volumenű nehézségekkel szembesültünk, akár csak a vébé derekán, elképesztő, hogy a felvetődő problémákra még nagyobb összetartással válaszolt a csapat. Összegezve a dolgokat, úgy vélem, sikerült a legtöbbet kihoznunk ebből a történetből, igazán emlékezetes olaszországi kiruccanáson vagyunk túl.

Kimondani is hihetetlen, de a fiatalítást követően inkább már a rutinosabbak közé tartozol a magad 26 évével. Változott valamit ezáltal a szerepköröd a jégen, vagy az öltözőben a korábbi tornákhoz képest?

Ne úgy képzeljétek ezt el, hogy ezek a dolgok egyik pillanatról a másikra történnek, ez nem egy hirtelen fordulat. Egy olyan természetes folyamatról beszélünk, ami sajátos dinamikával bír, a generációváltás még nem feltétlenül jelenti azt, hogy kizárólag a korod miatt automatikusan feljebb lépsz az öltözői hierarchiában. Bontsuk két részre a dolgokat: egyrészről vizsgálhatjuk azt, hogy kiöregednek korábbi kulcsfontosságú öltözői figurák, helyükre berobbannak a fiatalok – ez a procedúra külső összetevője. Másrészről pedig az egyén szépen lassan gyűjtögeti a válogatottságait, ezzel párhuzamosan egyre meghatározóbbá válik közösségen belül – ennek a kéttényezős egyenletnek az összemosódása juttat el az egyéni szerepkörök változásához. Persze, ennyi idő után már én is azt érzem, más pozícióban funkcionálok a jégen kívül, mint a legelején, amikor újoncként az volt kvázi a legfontosabb, hogy jaj, csak hiba nélkül abszolváljam a feladatomat, a többit pedig úgyis elvégzik a rangidősök az öltözőben. Annak ellenére, hogy megannyi kulcsfontosságú magyar jégkorongozó intett búcsút a válogatottnak az elmúlt másfél évben, kimondottan erős, összetartó mag kovácsolódott itt össze a hónapok alatt. Nem is alakulhattak volna ennél kiválóbban a történések, pont a legjobbkor mutatkozott meg a közösség ereje, s nem győzöm ismételni, tündérmesébe illő, hogy ez most A csoportot ért.

Azért faggatlak ilyenekkel, mert megbízható teljesítményed mellett Bolzanoból két emlékezetes momentum is beugrik veled kapcsolatban, amik lélektani és csapatkoháziós szempontokból kimondottan fontosnak tűntek: az egyik ilyen mozzanat Olaszország ellen történt, a mérkőzés legelején a házigazdák erőfitogtató jelleggel vadásztak a kulcsjátékosainkra, Hári Jánost Larkin kétszer is megpróbálta lebontani – válaszul te a grabancánál fogva elmagyaráztad neki, milyen következményekkel járna mindez. A másik hasonló emlék pedig a szlovén meccs kulcsfontosságú véghajrájában történt: ekkor is hatásos „lelkifröccsben” részesítetted az ellenfelet, mindezt olyan elánnal, hogy abban a másodpercben talán Kuraltékban is tudatosult, ezen a találkozón nem lehet keresnivalójuk. Számítottatok arra, hogy ilyen „mód-szereket” is be fognak vetni ellenetek, s edzői utasítás részeként intézted ezeket a konfliktusokat, vagy az idő előrehaladtával gyakrabban beleállsz az ehhez hasonló helyzetekbe?

Ez az új szerepköröm, a világbajnokság előtt megszavaztuk, hogy én leszek a bolzánói verőlegény (nevet). Komolyra fordítva a szót, ez érdekes kérdés!  Vegyük górcső alá meccsről-meccsre a világbajnokság egészét: a japánok ellen nem történt semmi extra, Dél-Korea ellen viszont már eldurvultak a dolgok, olyan magatartással léptek fel ellenünk, amivel korábban még csak elvétve sem találkoztunk. A székely srácok elleni csörte viszonylag tiszta volt, aztán elérkezünk az általad említett két mérkőzéshez. Nyilvánvalóan tudtuk, iszonyatosan intenzív rangadók lesznek, a házigazdák a saját közönségük előtt mindent bevetnek majd a feljutás érdekében. Engedelmeddel annyiban azért hadd javítsalak ki, hogy Jancsit szerintem nem lebontották, hanem teljesen tudatos módon, csúnyán szólva, kétszer is megpróbálták kivégezni, mindezt alátámasztja, hogy szegényt két alkalommal is fejestül-mindenestül a palánkba döngölték – sajnos elérték a céljukat, azért férfiasan valljuk be, Jani utána egy kis időre elfogyott… Az első kísérletet relatíve távolról szemléltem, a másodiknál viszont már ott álltam mellette, és egy dolgot kiváltképpen elsajátítottam Észak-Amerikában: a tengerentúlon más kultúrája van az ehhez hasonló szituációknak, ott ez kvázi a show része – ha konfliktusba keveredsz valakivel, akkor a bíró látványosan még hátrébb is lép egyet, aztán „here we go”, 1 az 1-ben jól szétpüfölhetitek egymást. Azért IIHF-eseményeken még a magyar viszonylatokhoz képest is kötöttebbek a szabályok, világbajnokságon ezt nyilvánvalóan nem teheted meg, de a biztonság kedvéért azért odaugrottam, mert csapattársként alapvető kötelességem, hogy kiálljak a másikért, legyen szó bárkiről. Ha elárulhatok egy kulisszatitkot, a helyszínen szerintem többen láthatták, de a tévénézők talán nem: az eset pont a padunk előtt történt, ezért miközben Larkint ráncigáltam, kérdő tekintettel folyamatosan Szilassy Zolira néztem, hogy most akkor agyonverjem, vagy mi legyen?! Az első másodpercekben szerintem még az edzőink is döbbenten álltak a néma bírói síp előtt, majd a szakvezetés – szerintem nagyon bölcsen – úgy döntött, túl kiélezett mérkőzés ez ahhoz, hogy verekedés miatt kapjunk egy súlyosabb büntetést. Végül láttam, hogy Jancsi épségben feltápászkodott, így egy-két odacsapás és szurka-piszka után annyiban hagytam a dolgot. Lehet, hogy ha ez más időben történik, Zoli is azt mondja, nyugodtan vadászd le, és meglehet, én sem hagytam volna annyiban a történteket. Az egymásért való kiállást rendkívül fontosnak tartom a jégkorongban. Szerencsére nem okozott sérülést az olasz csapatkapitány, és azért így könnyebb elengedni a dolgokat. Az utolsó, sorsdöntő meccsen pedig csak sodródtam az árral: akkora volt a tét, emellett annyira felpaprikázódott a hangulat, hogy muszáj volt éreztetni a törődést ellenfelemmel.

Engedj meg egy személyesebb kérdést, a sztori publikus része sokakat érdekelhet: a világbajnokság után megköszönted Szuper Leventének azt a két Sport Tv-s interjút, amit Erdély Csanáddal és Galló Vilmossal készített az ominózus román meccs utáni szünnapon. Miért tartottad fontosnak?

Egyszerűen olyan helyzettel találkoztunk akkor, ami ritka egy sportoló életében, ráadásul a világbajnokság kellős közepén. Szeretném leszögezni, nem arra akarom kihegyezni a mondandómat, hogy játékosok versus vezetőség, mi kontra edzők, vagy akár Galló Vilmos vs. Don MacAdam. Látni kell, itt a magyar jégkorongtársadalom össznépileg, közösségi szinten szembesült egy olyan szituációval, amire korábban még soha sem volt precedens. Ha engem kérdeztek, akkor és ott kulcsfontosságú volt, hogy egy olyan minőségi forrás kezdje el rendbetenni a szálakat, aki hitelesnek számít – különösen annak fényében, hogy ettől a nyilatkozattól zengett gyakorlatilag az egész magyar közélet. Nem megbántva senkit, még a legkisebb vidéki lapok is szétszedték a sztorit, akik életükben nem hallottak jégkorongról, de az olvasottság miatt éppen kapóra jött nekik egy ilyen balhé. Ennek a médiahisztinek a közepén egyszerűen megnyugtatóan hatott a csapat egészére, hogy Szuper Levi nem irányított kérdéseket tett fel, szerintem kimondottan remekül és őszintén csinálta meg a szóban forgó két interjút – kardinális kérdés volt akkor, egy olyan kritikus nap után, hogy egy olyan ember bontsa ki a történetet ország-világ előtt, aki testközelből ismeri a viszonyokat és érti az öltözői mechanizmusokat. Ezért voltam kiváltképp hálás Levinek. Nem szerette volna eltussolni a valós, meglévő konfliktusokat. Nyíltan beleállt az egészbe, kivesézte egytől-egyig azokat a témákat, amik engem is érdekeltek, a nézőket pedig gondolom pláne. Visszanézve ezeket riportokat, még mindig csak azt tudom mondani, Levi oldaláról nem tapasztaltunk semmilyen áskálódást, ami széthúzott volna bennünket, ellenkezőleg: a csapategység és a játékosok érdekeit szem előtt tartva állt bele ebbe az egészbe, ami feltétlenül szükséges volt azon a ponton.

Mit vársz a Kanada elleni mérkőzéstől? Azzal a tudattal meccseltek majd, hogy 2025-ben újra elitvébé, s a szakvezetés egy erősebb ellenfél ellen kísérletezhet, vagy Bolzano után ez egy jól megérdemelt ajándékmeccs lesz?

Egy dolgot azért leszögezhetünk: 2024-ben mi már világbajnokok vagyunk, ők pedig nem, úgyhogy a juharlevelesek vállán lesz nagyobb a nyomás, nekik kell teperniük (nevet)! A viccet félretéve: azt gondolom, a válogatott Bolzanóban megtette, amit megkövetelt a haza. Azt nem mondanám, hogy az eredmény másodlagos, címeres mezben mindig Magyarországot képviseled, ráadásul ennyi gyermek előtt külön felelősséggel tartozunk a teljesítményünkért. De látni kell azt is, hogy egy ilyen nehéz hét után elsődlegesen nem Kanada legyőzéséért vagyunk itt. Másfelől a mentális tényezőket is fontosan tartom megemlíteni: élsportolóként, amikor már tizenéve eredménykényszer mellett teljesítesz, egy-egy ilyen mérkőzés erejéig visszacsöppenhetsz azokba az időkbe, amikor kölyökként kvázi tét nélkül játszottál… Gondoljatok bele, most picit jobban átélhetjük ezt a csodás miliőt az MVM Dome-ban, mivel ez se nem tétmeccs, illetve nem utazunk vébére néhány nap múlva – így még jobban együtt élhetünk majd az arénával, mint egy átlag tétmeccsen. Nem mindennap játszhat ilyen játékosok ellen az ember, vannak, akik csak legyintenek Connor Bedardra, mondván, a Blackhawks csodagyereke még csak 18 éves – én viszont nagyobb összeget tennék rá, hogy ez a srác 15 év múlva Hall of Fame-tag lesz. Az eredeti kérdésedre visszatérve, a tavalyi, Kanada elleni dome-os mérkőzés kimondottan emocionális volt mindannyiunk számára, azért nagy dolog hazai környezetben, ennyi ember előtt játszani, ráadásul újabb remek alkalom nyílik közösen a szurkolókkal, hogy ismételten megünnepelhessük a feljutást. Válogatottszinten talán ez a meccs teheti fel a pontot az i-re egy ilyen remek szezon után.

Mennyit árulhatsz el a jövődről, tovább folytatódik az amerikai álom, vagy esetleges európai visszatérésen gondolkozol?

Jelenleg a KHL és az NHL között vacillálok…(nevet). Ez egyelőre még a jövő zenéje. A feleségem, Garát-Gasparics Fanni ugye sajnos súlyos sérülést szenvedett, ami megnehezíti a mindennapjainkat. Mivel neki is lejárt a szerződése, ezért le kell ülnünk ötletelgetni a hogyan továbbról, merre szeretnénk egyáltalán orientálódni a jövőben. Ha ő maradna Amerikába, akkor nem feltétlenül menekülnék egészen Ázsiáig. Ebben az esetben én is észak-amerikai folytatásban gondolkodnék, olyan szempontból mindenképpen egyszerűbb dolgom van, hogy sokkal több a férfi hokicsapat, mint a női. Nem utolsósorban én is válogatott vagyok, de az őszintét megvallva, Fanni női viszonylatban jóval magasabb szintet képvisel a szakmában, mint én a férfiban, ezt azért figyelembe kell vennem. Száz szónak is egy a vége, sajnos még nem szolgálhatok konkrétumokkal. Egy biztos, a Kanada elleni mérkőzés után ismét Amerika felé veszem az irányt, három hétre visszarepülök, így a következő időszakban a tervezésé lesz a főszerep.

fotók: Vörös Dávid/MJSZ