Voltak pillanatok, hogy azon kaptam magam, már én is átmentem szurkolóba
A világelitbe nagyon megérdemelten visszajutó magyar válogatott csapatkapitánya, Erdély Csanád a szombati lefújás előtti káoszról, az idegtépően halk dudaszó utáni eufóriáról, a magyar jégkorong “B-napjáról” és az azt követő tűzoltásról, a szenzációs szurkolótáborunkról, no meg arról, hogy sokszoros történelemírást ünnepelhetünk kedd este az MVM-ben aranyéremmel, szlovénveréssel, és a lányokkal való együttes feljutással.
Meglehetősen emlékezetesre sikeredett az első vébéd csapatkapitányként, úgy minden szempontból… Aludva egy-kettőt erre a rengeteg mindenre, hogy emlékszel vissza az egész útra?
Kezdjük talán onnan, hogy ugye én később tudtam becsatlakozni a dán döntő miatt, de az egyik norvégok elleni edzőmeccset már el tudtam kapni élőben, és ott már látszott, hogy ez egy karakteres brigád, amely nagy dolgokra és óriási fordulatokra képes akár egyetlen hét leforgása alatt is. Amikor pedig csatlakoztam a srácokhoz Dániából, akkor ez testközelből is érződött. A vébén tulajdonképpen ugyanaz történt nagyban, mint a lengyel betlik utáni héten: akkor és ott is rendbe kellett kicsit tenni a fejeket, és kellettek azok a rutinosabb játékosok, akik felrázzák a csapatot. Ez a romániai meccs után egy kicsit nagyobb horderővel történt meg. Ott óriási szerencsénk volt egyébként, hogy másnap éppen egy szünnap következett, mert így volt időnk arra, hogy összeüljünk, és rendezzük a sorokat házon belül. A szünnap estéje jóformán teljes mértékben azzal telt, hogy sulykoltuk magunkba, hogy bármi is történt, mi szeretnénk megadni magunknak a sanszot, hogy a feljutásért játsszunk. Ezek után az olasz meccsbe úgy mentünk bele, hogy az egy előrehozott döntő. Nyilván akkor még nem tudtuk, hogy hanyadik helyért megy, de azt igen, hogy ha az nincs meg, akkor elszálltak a sanszaink. Ezt érezhette a közönség is, mert a szurkolótáborunk gyakorlatilag leszurkolta az olaszokat, szó szerint mögöttünk álltak az egész meccsen, olyan eufóriahangulat volt, mintha a Papp Lászlóban játszottuk volna a világbajnokságot. Persze, így is voltak nagyon meleg szituációk azon a meccsen is, jó néhány, de az, hogy megfelelően fel tudtunk készülni, és mindenki kívül hagyta a problémákat, az összes hokin kívüli dolgot, szerintem mutatja azt, hogy ennek a megfiatalodott válogatottnak is monumentális ereje van. Így fordultunk rá az utolsó játéknapra a szlovénok ellen. Nem is tudom, volt-e már valaha ilyen divízió 1/A-s világbajnokság, amelyen az utolsó játéknap utolsó meccsén még három-négy csapatnak dől el a sorsa. A nagy kivetítőnél is csak annyit láttam a játék közben, hogy az olaszok úgy nézték a meccsünket, mintha az életük múlt volna rajta. Eszembe is jutott az az ominózus hazai világbajnokság, amikor az utolsó másodpercekben kaptunk ki a britektől; úgy voltam vele, igazán visszaadhatná az élet, hogy most meg a mi javunkra dőljön el minden úgy – mert a sors furcsa fintora, hogy akkor nevető harmadikként pont az olasz válogatott jutott fel a mi kárunkra az utolsó pillanatos vereségünk miatt. A szlovén meccsen pedig aztán teljesen átszellemülten játszottunk, ott már voltak olyan pillanatok, hogy azon kaptam magam, én is átmentem szurkolóba, a kispadon tomboltam Brunya bravúrjainál, meg hogy Úristen, ez meg az mekkora mentés volt… Nekem egyébként külön emlékezetes marad a vége abból a szempontból, hogy az előnyös gólunk után kaptam egy páros kiállítást a szlovén sráccal, kivittek mindkettőnket a büntetőpadra, úgyhogy nekem onnan kellett végignéznem a maradék időt. Ötven másodperccel a vége előtt kellett volna visszajönnöm, de nem volt játékmegszakítás, úgyhogy nem tudtam, szóval ültem ott egymagamban, és egyedül kellett megharcolnom az érzéseimmel.
Ráadásul az utolsó másodpercek is kaotikusak voltak; most akkor befújják a tilost, nem fújják be, megállítják az órát, mi van már?! – egy pillanatig azt se lehetett tudni, lehet-e már örülni, vagy még nem.
Igen, konkrétan az történt, hogy a vonalbíró jelezte, hogy nem tilos, viszont a zsűrifülkében ezt nem észlelték, úgyhogy ők megállították az órát. Külön slusszpoén, hogy a harmadok végét jelző duda szerintem itt, ezen a bolzanói vébén szólt a leghalkabban, amit csak életemben hallottam, szóval tényleg senki sem tudta, hogy mi van, főleg olyan atmoszférában. Erre egyszer csak engem is visszaengedtek a padról, körbenéztem, a bíró széttárta a karjait, hogy akkor itt a vége, lefújtuk. Mindenki elkezdte elhajigálni a kesztyűjét, én is örömittasan belerohantam az első két srácba, aki szembe jött velem – tényleg katarzisélmény volt.
Az ominózus szerdai meccs, a romániai csapat elleni kudarc és az azután történtek a magyar jégkorong „B-napja” lett, neked ott újonc csapatkapitányként mi minden szakadt a nyakadba hirtelen, és hogyan birkóztál meg ennek az egésznek kezelésével? Elvégre egy ilyen helyzetre aligha lehetett felkészülni előre…
Senki nem gondolta, hogy ilyen feladatokkal kell majd megküzdenie, az én fejemben sem fordult meg, hogy ilyen problémákat kell majd kezelnem a világbajnokság kellős közepén. Viszont utólag azt gondolom, hogy ez az egész csak még összébb hozott minket. Igazából a román meccs után két opció volt: vagy teljesen összeomlik mentálisan a csapat, vagy pedig az, ami végül történt hál’ istennek. A csapaton belüli vezéregyéniségeknek, akik már hét-nyolc éve válogatott játékosok, óriási felelősségül volt abban, hogy így alakult. Az igyekeztünk belesulykolni mindenkibe – bár igazából nem is nagyon volt szükség sulykolásra –, hogy teljesen mindegy, mi történt eddig, az egyetlen dolog, ami innentől számít, hogy az utolsó két meccset behúzzuk valahogy, nem számít, hogyan. Mindennél többet elmond, hogy végül sikerült is.
Sokakban voltak kérdőjelek, aggodalmak, hogy a rutinos rókák visszavonulása után ez a fiatal csapat mennyire tud majd felnőni a feladathoz, az elődökhöz; lesznek-e karakterek és karatere a csapatnak. Azt gondolom, a vb végére elég egyértelmű választ kaptunk, hál’ istennek.
Igen, abszolút megvannak a karakterek, hála a jó Istennek, a régiek és az új srácok között is, szóval ezeket az aggodalmakat remélhetőleg jó időre elnapoltuk, vagy tán el is hessegettük teljesen. Ha nem tudod, akkor például Varga Bazsiról megmondtad volna, hogy ez csak az első világbajnoksága volt? Mert én biztosan nem mondtam volna meg. Szóval egyértelműen vannak nagyon tehetséges játékosok, és vannak olyan fiatalok, akik nemcsak fizikálisan tudtak felérni a feladathoz, hanem mentálisan is. Nagyon sokan kételkedtek bennünk, hogy vajon mi lesz ezen a világbajnokságon – szerintem ezeknek az aggodalmaknak a nagy része azért az első két meccsen szertefoszlott. Utána már leginkább csak az volt a kérdés, hogy éremért megyünk-e, és ha igen, akkor milyen éremért. Számomra egyébként az volt a leghihetetlenebb, legszürreálisabb élmény, hogy aranyérmet vehettünk át a végén. Olyan már volt többször is, hogy ezüsttel jutottunk fel, de az újkori divízió-lebonyolításban olyan még nem, hogy világbajnokként. Ezt a történelmi fegyvertényt most éppen mi pipálhattuk ki, szóval szerintem is megvan a válasz.
Ráaádásul egy szlovénveréssel, ilyen sem volt még – Sofi mondta ki találóan sokunk gondolatát, hogy ha még egyszer meghallja ezt az irritáló gólzenéjüket, a kardjába dől…
Jaj, ne is mondd, Jézusom… Már kívülről fújom azt a gólzenét, és nem a jó értelemben; ez a szlovén sramli biztosan nem lesz a kedvencem. Mindenesetre maradjunk annyiban, annak azért örültem, hogy nem volt az egy gólzáporos meccs, és így mi tudtunk belőle jól kijönni.
Azért a Bálizs-faktorról emlékezzünk meg sokadszorra is, mert nem elvéve senki érdemeit, de nem tudom, nélküle is itt lennénk-e most.
A napnál világosabb, hogy óriási, amit Brunya véghez vitt ezen a világbajnokságon. Én azt gondolom, neki nagyon jót tett, hogy légiósnak állt, és hogy ilyen szintű meccseket játszik napról napra, sokat. Olyan helyzetekben mentett meg minket, amikor már a kispad is bent látta a korongot – a szlovén meccsen is akadt ilyen kettő az egy elleni szitu, és az olaszok elleni hosszabbításban is. Azt például a mai napig nem tudom, hogy a Larkinék három az egy elleni lerohanását hogy védte ki a végén. Ott pont én voltam a védekező – érted, csatárként, én, három az egyet védekezni! –, és tényleg nem tudom, azt hogyan csinálta. Egy szó, mint száz, rengeteg tűzforró szituációban mentette meg a hátsó felünket, és olyan gerincet adott a csapatnak, amire csak építeni lehetett.
Jutalomjátékként pedig jön egy MVM-es meccs egy sztárokkal teletűzdelt kanadai válogatottal – soha rosszabb lezárását egy ilyen szezonnak?
Igen, pont ezt mondtam én is, hogy ez azért egy megfelelő búcsú lesz ettől a szezontól. És az is nagyon jó dolog, hogy nincs sok szünet a vb és e között a mérkőzés között, ez játékosként is megkönnyíti a helyzetet, mert még benne vagyunk a meccstempóban, meccsritmusban. Nyilvánvalóan a kanadai válogatottat senkinek sem kell bemutatni – egyúttal remélem, a magyar válogatottat sem kell majd bemutatni a hazai közönségnek ezek után. Külön örömteli, hogy itt azok a szurkolók is láthatják majd ugyanazt a 23 játékost a jégen, akik Bolzanóban nem tudtak élőben ott lenni. Ja, és el ne felejtsem megemlíteni a lányokat is, akiknek úgyszintén gratulálunk – ilyen sem volt még, hogy egyszerre tudott feljutni a világelitbe mindkét válogatott. Az, hogy két serleget láthatunk majd itt a Dome-ban, unikum, úgyhogy összességében igencsak méltó búcsú lesz ez a 23/24-es szezontól!
fotók: Vörös Dávid/MJSZ
