Ez most nagyon közel van a krakkói csodaérzéshez
A 36 évesen is a testét-lelkét-szívét kihajtó, immáron háromszoros feljutó Sofron István aranygondolatai.
Tavaly már a visszavonulás lehetősége is szóba került, erre itt állsz háromszoros feljutóként…
Igen, még fel sem fogom, mit értünk el, és hogy ezt harmadjára is át tudtam élni. Főleg ahogy az első két világbajnokságom indult anno: utolsó emberként lemaradtam Szapporóról és Svájcról, hihetetlen az az út, amit onnantól bejártam az elmúlt 17 évben. Nem volt titok előttetek sem, hogy már tavaly is gondolkodtam azon, lassan ideje lenne visszavonulni és átadni a stafétabotot, de valahogy, nem is tudom, honnan, jött egy ilyen isteni sugallat, hogy még mindig van erő bennem, és még mindig itt a helyem. Azt éreztem, amíg bírom, bizonyítok magamnak is, és még tudom ezt a csapatot előre húzni, addig még csinálnom kell, és nagyon hiányozna, ha nem lenne. Tényleg nem indult jól az eleje, már mindenki leírt minket, még az én fejemben is megfordult, hogy nehogy véletlenül egy kiesés részese legyek, ne adj’ isten – erre feljutás lett a vége, elmondhatatlan érzés. Világbajnokként feljutni, újra vissza az A csoportba, aranyéremmel, egy ilyen fiatal csapattal, úgy, hogy életünkben először a szlovénokat is legyőztük… Már tényleg úgy voltam vele, ha még egyszer meghallom ezt az idióta gólzenéjüket, a kardomba dőlök, de hála Istennek, most a Himnuszt hallgathattuk meg. Hatalmas öröm ez mindenki számára, szerintem még le sem ülepedett. Mindenesetre nagyon nehéz szavakat találni ilyenkor, mert az ember annyira vágyik rá, egész héten minden nap csak ezen járt az agya, de amikor már ott van a kapujában, és egy meccsen múlik, ilyen pici, apró nüanszokon, akkor el sem meri hinni, úgyhogy most kezdjük még csak felfogni, mekkora tettet vittünk véghez ezen a világbajnokságon.
Harminchat évesen, saját bevallásod szerint is fél szemmel már a visszavonulás felé kacsingatva honnan van benned ez az elemi őserő? Az olaszok elleni meccset végigütközted, szántottad, még a hosszabbítást is ennek szellemében nyomtad le.
Fizikálisan még jól bírom, hála istennek, nagyon jó genetikát kaptam a szüleimtől, ebből a szemszögből nézve azt érzem, még simán bírnék akár 3-4 évet, ha a sérülések elkerülnek. Ez volt az egyik legfőbb oka, hogy úgy döntöttem, még itt a helyem, mert amíg még az első két sorban húzóembernek számítok, addig itt akarok lenni. Úgy gondoltam, sikerült ismét bizonyítanom, noha az olaszok elleni meccs valóban nagyon sokat kivett belőlem, ott tényleg kihajtottam a lelkemet. A szlovénok ellen alig mentek a lábaim, alig bírtam ütközni, korizni, csak küzdöttem, kapartam. Az az esti hosszabbításos diadal mindannyiunkat alaposan kimerített, de kínkeservesen megcsináltuk a másnapi munkát is, és meglett az eredménye.
Akik korábban megélték, hogy háromszoros feljutók, azt szokták mondani, mindegyik más és másért különleges. Nálad hogy van ez?
Szerintem nekünk, akik Krakkóban ott voltunk, és az volt az első, biztos vagyok benne, hogy az marad a legnagyobb élmény. De ez a mostani nagyon közel van ahhoz, közel ugyanaz az érzés. Az biztos, hogy sokkal nagyobb élmény, mint a ljubljanai feljutás, főleg ha azt vesszük, milyen mélységeket élt meg a csapat, és honnan másztunk fel a mélyből a csúcsra.
Ezt a részét te személy szerint hogyan élted meg?
Nekem annyi volt a szerencsém, hogy a lengyel meccsek után érkeztem, és pozitív energiát tudtam hozni az öltözőbe, föl tudtam picit rázni a srácokat. Aztán Fehérváron már jól sikerültek a meccsek, onnantól kezdve pedig folyamatosan léptünk előre, és hittünk magunkban, biztattuk egymást, kialakult egy nagyszerű kohézió a csapaton belül az öltözőben, úgyhogy ez vitt előre minket végig.
A romániai csapat elleni fiaskót te kívülről nézted, éppen emiatt is kellett megbolygatni a sorokat. Aztán történt, ami történt, utána viszont a mezőny papíron két legerősebb csapatát legyőzve sikerült a feljutás. Ezek hogyan csapódtak le benned?
Nagyon nehéz volt kívülről nézni azt a szerdai vesztes mérkőzést, csalódottságot éreztem, hogy nem tudok a srácoknak segíteni, és azt, hogy hátráltatom őket az eltiltásommal. Így, hogy ki is kaptunk, meleg lett a feljutás, nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, de szerintem az egész csapatnak az erejét mutatja, hogy innen is felálltunk, mentünk, hittünk magunkban, és megcsináltuk ilyen mélységek árán is.
fotók: Vörös Dávid
