Nem hinném, hogy valaha jártak volna ennél jobb idők a magyar jégkorongra

Feltehettük kérdéseinket az újdonsült szövetségi kapitánynak, Don MacAdamnek. Nekiszegeztük azokat, amikre a leginkább kíváncsiak voltunk, ő meg válaszolt, alább a végeredmény – a tanulságokat már vonja le ki-ki maga.

Segítsen egy kicsit, hogyan kell elképzelni ezt az egész kapitánykeresési folyamatot, aminek végül ez lett a vége, hogy ön ült le a válogatott kispadjára?

A folyamatot a gyakorlatban úgy kell elképzelni, hogy volt egy rövid listánk a jelöltekről, akik szóba jöhettek, és akiket a legalkalmasabbnak tartottunk a pozícióra – ugyanúgy, mint a legutóbb Kevin Constantine esetében. Két lehetőségünk volt: egy főállású szövetségi kapitány, mint amilyen anno Sean Simpson volt, illetve egy olyan, aki a klubcsapata mellett tudott volna a válogatottal foglalkozni, mint legutóbb Kevin tette. Mi alapvetően mindkét opcióra nyitottak voltunk: az ideális nyilván a főállású kapitány lett volna, de az ilyen szintű és rendelkezésre álló szakemberek száma igencsak limitált. Ennek ellenére sikerült megegyeznünk a főállású jelöltünkkel, bizonyos körülmények hatására azonban mégsem tudott megvalósulni az együttműködés. Ezután megvolt a megegyezés a „részmunkaidős” jelölttel is, ott viszont az adott klub GM-je szabott feltételül olyan mértékű anyagi kompenzációt, ami teljességgel észszerűtlen és elfogadhatatlan volt, még ha konkrét részleteket nem is oszthatok meg. Ezután pedig annyira rövid idő maradt az első válogatott tornánkig, hogy muszáj volt valaki olyat találnunk, aki ismeri a magyar játékosokat és a nemzeti csapat helyzetét is – ezért vagyok én ebben a pozícióban jelen pillanatban. A másik része a történetnek, hogy mindig próbálunk magyar másodedzőkkel dolgozni, illetve remélhetőleg hamarosan eljön az idő, hogy maga a szövetségi kapitány is egy magyar szakember lehessen – ez nekem személyes célom is. Ez akkor következhet be, ha megvan erre a megfelelő személy, és ez a személy kész átvenni a válogatottat. Ez egyáltalán nem egy egyszerű feladat, rengeteg követelménynek és igénynek kell megfelelni. Szerencsések vagyunk ugyanakkor, mert véleményem szerint van egy rendkívül magasan képzett magyar szakembergárda, amely idővel átveheti ezt a szerepkört. Elkötelezettnek kell lennünk ez irányban, és az is a része lesz ennek a folyamatnak, amelyen ebben az évben keresztülmegyünk majd együtt. Plusz ne feledjük azokat a magyar edzőket, akik már az országon kívül dolgoznak jóval magasabb szinteken, ami ugyancsak nagyszerű dolog. Ettől csak még felkészültebbek lesznek, mi pedig épp ezért az elmúlt években látottaknál több embert vonunk majd be az edzői stáb munkájába idén. Különböző emberek csatlakoznak majd a stábhoz, átstrukturáljuk picit a dolgokat a válogatott körül. Például az U20-as csapat kapitánya, Ladányi Balázs is segít majd a játékosmegfigyelésben – ő elsősorban nyilván azért térképezi fel az Erste Ligát, hogy a junior válogatottba megtalálja a legmegfelelőbb játékosokat, de nekünk is ad majd objektív szakértői véleményeket mindazokról a játékosokról, akik rajta vannak a felnőttlistán. Godó aztán később, az év végén lesz majd a segédedzőnk, a bolzanói divízió 1/A-világbajnokságon. De eleve nagyszerű a válogatott stábunk, a csapatvezetőnktől a kisegítő személyzetig mindenhol kivétel nélkül hozzáértő emberek dolgoznak, az ő támogatásuk érdekében növeljük is a szerepüket tovább.

A külföldön dolgozó és a pozícióra hosszabb távon szóba jöhető magyar szakember alatt Majoross Gergelyt értsük?

Abszolút, ez nem is titok, szerintem ő az egyik legjobb magyar edző – sőt megkockáztatom, hogy Európa topedzői között van. Sajnos az idei klubvezetőedzői pozíciójával nem tudtuk összehangolni a mi novemberi, decemberi és februári eseményeinket sem, ami a mi szempontunkból nyilván nagyon sajnálatos, de remélhetőleg a jövőben részt tud venni a programunkban.

Végül az elnökség döntött a kapitány személyéről, vagy szavazás volt, miként nézett ez ki?

A döntési procedúra úgy nézett ki, hogy az elnök áttekintette a jelöltek névsorát, amelyet aztán az elnökség elé terjesztett, és a szövetség elnöksége döntött végül szavazással a szövetségi kapitány személyéről.

Csak azért kérdem, mert nem furcsa egy kicsit, hogy a szövetség sportigazgatója és fejlesztési igazgatója egyúttal a válogatott szövetségi kapitánya is lesz egy személyben?

Számomra egyáltalán nem tűnik furcsának, hiszen ha fura lenne, akkor nem csinálnám. Ez több szempontból is tulajdonképpen a kiterjesztése annak, amit eddig csináltam, hiszen sportigazgatóként és GM-ként is folyamatosan részt vettem a felnőttválogatott életében, az elmúlt néhány évben rengeteget foglalkoztam a csapattal. Ezzel együtt a kapitányi pozíció nyilván nagy mértékben kiterjeszti a felelősség körét is, de egyáltalán nem különálló az előbb említett feladataimtól.

Mik a konkrétabb tervek? Hogy fognak működni az edzői stábok, a játékoskiválasztás? Előbbi esetében elhangzott, hogy a különböző tornákon különböző stábok kapnának helyet a vb-ig való felkészülésben.

Először is, a keretek a rendelkezésre álló játékosokon alapulnak, és amint azt ön is tudja, néhány játékos nem tette magát elérhetővé novemberre. Persze nincs is szükségünk mindenkire minden tornán – egy bizonyos szintű felkészülésre ellenben igen, és feltételezhetően ebben a novemberi-decemberi időszakban mindinkább a fiatal játékosok alaposabb megnézésére lesz lehetőségünk. A sérült, vagy egyéb okokból távol maradó játékosokkal értelemszerűen nem számolhatunk, és ugyanez a helyzet a stábban is, mint ahogy azt már Mogyi esetében is említettük. Ezek nyilván veszteségek bizonyos szempontból, más szempontból viszont más játékosok előtt nyitják meg a kapukat. Ráadásul néhányan vissza is vonultak, őket majd a szezon közbeni vb-felkészülésünk során fogjuk ünnepélyesen visszavonultatni, ahogy az illik ilyen játékosok esetében, akik nagyszerű tetteket vittek véghez a nemzeti csapatban.

Mondana néhány szót az edzői filozófiájáról, hogy mégis mire számíthatunk a válogatottól?

Az első és legfontosabb, hogy egy csapatot mindig a képességei alapján kell kezelni, és ennek megfelelően tesztelni a játékosokat: nincs értelme ugyanis olyasmit elvárni a játékosoktól, amiben nem jók, vagy amire nem képesek. A második rész tisztában lenni azzal, hogy miről szól a modern hoki. A modern hoki pedig napjainkban a sebességről szól, arról, hogy legyen benne elegendő tempó és korongjáratás; egy offenzív, nyomásra épülő játékról beszélünk. Azt reméljük, hogy ezt a mi játékosainkkal is képesek leszünk megvalósítani. Manapság a képlet könnyű: ha nem tudsz korizni, nem tudsz játszani, ez ennyire egyszerű. Ahogy az a keretkiválasztásunkon is látszik, elsősorban mi is a sebességre koncentrálunk, talán jobban, mint az előzőekben. Ez az, amit keresünk: egy megfelelő tempóval bíró csapatot, egy pozitív és fegyelmezett csapatot. Korábban valamennyi utánpótlásszintünkön voltak ezen a téren problémáink, amelyeknek a nagy része mostanra szerencsére már megoldódott, de ettől még nagyon komolyan vesszük a fegyelmet. Most olyan játékosaink vannak, akik jobb kondícióban vannak, értik és megmutatják, hogyan lehet gyakrabban magasabb szinteken teljesíteni. Az összképet nézve soha nem voltak sikeresebbek a nemzeti együtteseink, mint a tavalyi évben: a férfi U20-asok a div. 1/A-ban vannak, az U18-asaink szintén. Az U16-osok és az U15-ösök olyan rangos tornákat nyertek, mint a MODO Kupa és a Riga Kupa. Egyszóval a fiatal magyar játékosok új szinteket érnek el, és ezért részemről minden dicséret az edzőket illeti meg. Remek munkát végeznek a programunkon belül, beleértve a felnőttstábot is a menedzsmenttel és a fizikai felkészítő stábbal. És ugyanez a helyzet a nőknél is. Igaz, hogy legutóbb mindkét felnőttválogatottunk kiesett az elitből, de egyből vissza is juthatnak. Ráadásul a női programunk a világon az egyik legjobb, nemcsak a felnőttek, de az U18-asok is érnek él szép sikereket. Egyszóval nem hinném, hogy valaha is jártak volna ennél jobb idők a magyar jégkorongra. És még egy dolog, ami az én személyes szituációmat illeti: ez a pozíció elsősorban megtiszteltetés számomra. Rendkívül szerencsés vagyok, hogy ilyen hosszú időn át edzősködhettem, és megadatott az, hogy nagyon magas szinteken is dolgozhassak – igazából a karrierem során csak magasabb szinten dolgoztam, mielőtt idekerültem Magyarországra. Ugyanakkor ez már az ötödik évem itt, jól ismerem a magyar hokit, abszolút hiszek az edzőkben, és abban, hogy a magyar szakemberek is képesek megállni a helyüket ezen a szinten. Ugyanez vonatkozik a játékosainkra is. Bennük is hiszek, sokszor láttam őket, jól ismerem őket. A legjobb játékosok mindig jelenthetik a különbséget, de ez alapvetően egy csapatjáték.

Akkor azt nem tartja különösebb problémának, hogy felnőttcsapatot majd’ öt éve edzett legutóbb, és az is a Csíkszereda volt három szezonközi hónap erejéig?

Nem, ez egyáltalán nem zavar. Ezt a kérdést már nekem szegezték néhányszor, azzal együtt, hogy miért nem kerestünk egy negyven-negyvenötéves, főállású edzőt. De elismerem, hogy ez egy jogos kérdés. Az egyetlen probléma csak az, hogy a fiatalabb edzőknek ezen a szinten rendkívül harcedzettnek kell lenniük – talán ez a legmegfelelőbb kifejezés –, és olyan, rendkívül versenyképes ligában kell edzősködniük rendszeresen, ami napról napra jobbá teszi őket. Az edzőkre tudniillik ugyanaz áll, mint a játékosokra: ezen a nemzetközi szinten magasabb tempónál gyorsabban kell cselekedniük és döntést hozniuk, mint klubszinten. Szóval higgye el, én ezeket a köröket már lefutottam; és nem mondom, hogy nem telik majd egy kis időbe, mire újra felveszem a ritmust, de ez korábban sem jelentett problémát sosem, most sem látom, miért jelentene azt. Emellett még egyszer mondom, nagyra becsülöm a segédeimet, akik mind lelkesek és élesek: nézzük csak meg például Bartalis Balázst, aki egyenesen a svájci ligából érkezik – szóval higgyék el, ezek a srácok tudják a dolgukat, ahogy mindenki más is!