Külföldön a munkát becsülik, nem a kapcsolatokat

Jancsó Dávid nyárra hazajött, látott és győzött: a francia bajnok és kupagyőztes, MVP inline-játékos az itthoni pontvadászatban oroszlánrészt vállalt a Lizards aranyérméből. Interjú.

A Hokiklubból Franciaországba igazoló és borítást váltó 25 éves játékos mesélt blogunknak a szakág ottani megbecsültségéről és népszerűségéről, jégkorongos múltjáról és egy visszautasított Erste ligás megkeresésről, valamint arról, minden hokisból jó inline-os válna-e, s fordítva.

Több hazai utánpótlásműhelyben is megfordultál, ráadásul remekül ment a játék, közel az összes szezonodban pont/meccs átlag közelében, vagy a fölött teljesítettél. Mire emlékszel vissza legszívesebben az utánpótláséveidből?

A 13 fehérvári évem után a debreceni időszakomra tekintek vissza a legszívesebben, ahova egy kiváló edző hívására érkeztem. Az utánpótlás-korosztályokban mindig nagyobb korcsoportokban játszottam, és többször részt vehettem a felnőttek edzésén, később pedig tétmérkőzésen is bemutatkozhattam az első csapatban. Pozitívumként éltem meg, hogy a rájátszásban egyszer le tudtuk győzni a későbbi bajnok MAC Budapest együttesét. Akkor még senki sem sejtette, hogy pár héttel később a DHK súlyos anyagi problémák miatt megszünteti a felnőtt szakosztályát. Ezzel egyidejűleg sajnos én is megsérültem a válogatottban, így nem találtam magamnak Erste Ligás felnőttcsapatot – ezért kénytelen voltam még egy évet lehúzni az U21-ben.

Elképesztő fizikai paraméterekkel rendelkezel, a kereken kétméteres magasságod mellé 96 kiló is párosul. Erőcsatárként jellemeznéd magad, vagy szereted kivenni a részedet a kombinatív elemekből is?

Gyermekkorom nagy részét csatárként játszottam le, de már hat éve védőként tevékenykedem. Viszont így is szeretem hozzátenni a magamét a játék összes eleméhez, élvezem a kombinatív, gyorspasszos játékot. A gyorsabb játékosok közé tartoztam, de serdülőként hirtelen óriásit nőttem, az izomzatom elvesztésével pedig a sebességem is megkopott. Szerencsére kemény munka árán visszaépítettem magam. Most, huszonöt évesen a játékom újra olyan, mint amit anno fel akartam építeni.

A 2018/2019-es idény volt az első – és gyakorlatilag utolsó – teljes szezonod a felnőttek között, mégpedig a Hokiklub Budapest színeiben. Hogyan értékeled az első felnőttidényedet, milyen szerepet töltöttél be a csapatban?

Egy javarészt fiatalokból álló gárda létesült akkoriban. Mivel a klub teljesen újonnan alakult, ezért a stáb és a játékosok többsége korábban még soha nem dolgozott együtt. A fővárosi lehetőséget igazából a Miskolcnak köszönhetem, hiszen a DVTK adott kölcsön a KMH-nak. Összességében elmondható, kiváló év volt – nem nyertünk sok mindent, egyénileg mégis rengeteget fejlődtem. Az első sorban játszottam, és olyan remek játékosok mellett kaptam szerepet, mint Orbán Attila, vagy Szappanos Dávid, ráadásul ott voltak még a légiósok is. A tapasztalt játékosoktól sokat tanultam. Emberelőnyben és emberhátrányban is számítottak rám, ami sokat segített ilyen fiatalon. A szezont követően külföldi lehetőséget kaptam Párizsból, ahol kipróbáltam a görhokit, ez jó döntésnek bizonyult, végül ebben a műfajban találtam meg igazán a számításaimat – itt ugyanis jobban ki tudom használni a fizikai adottságaimat. A párizsi Ris Orangis National 1-es görhoki csapattal a Covid miatt félbeszakított idények után megnyertük a bajnokságot, ezáltal feljutottunk a legmagasabb szintre, a Ligue Elite-be, ami immáron Európa legnívósabb inline bajnokságának mondható.

Kicsit még a hokihoz visszakanyarodva: az említett bemutatkozó szezonodban 48 mérkőzésen is szerepet kaptál az Erste Ligában, ennek ellenére 2019-ben úgy döntöttél, hogy hosszú időre elhagyod a magyar hokiközeget, és a francia harmad-, később pedig a negyedosztályban is szerencsét próbáltál. Mi állt ennek a kívülről drasztikusnak tűnő elhatározásnak a hátterében?

Franciaországból profi inline-szerződésajánlatot kaptam, és nekem akkor már ez volt a fő sportom. A jégkorong első- és másodosztályban a meccsnapok megegyeznek az inline-nal, így csak a jégkorong lejjebbi osztályaiban kereshettem lehetőségeket a plusz fejlődésre. A harmad- és negyedligás kiruccanást a görhoki mellett csak szórakozásnak, kiegészítésnek szántam. Hamar realizálódott, hogy a külföldi opciók – akár alsóbb osztályokban is – jóval kecsegtetőbbek, mint a hazai környezet.

Ha őszinte szeretnék lenni, a tapasztalatszerzés mellett az anyagi okok miatt kényszerültem elhagyni az itthoni közeget. Nagyon nehezen éltem meg abból a fizetésből, amit az Erste Ligában kerestem akkoriban. Nehezítő körülménynek számított az is, hogy olyan időpontokban edzettünk, amik teljesen kettévágták a napjaimat, és nagyon sokat utaztunk a sok meccs miatt, így a jégkorong mellett nem vállalhattam civil állást.

2021-ben fel is hagytál az aktív jégkorongos karriereddel, és szerencsét próbáltál a francia inline bajnokságban. Hogyan kerültél kapcsolatba a Roller Hockey Ligue Elittel?

Igazából már 2019 óta kapcsolatban állok a görhokival, ez volt az elsődleges opció is a külföldi karrieremben, viszont 2021-ig az inline mellett játszottam még a harmad- és negyedosztályban, kiskaput hagyva arra az esetre, ha netán egyszer vissza szeretnék térni jégkorongozóként. Kellemes csalódás volt, hogy ebben az osztályban sok Ligue magnusös fiatal játszik, akik ráadásul válogatottak is. A sortársaim Amerikából, Finnországból és Szlovákiából érkeztek. A szezonban 13 meccsen 23 pontot szereztem hátvédként, ezért is adtam fel nehezen a jégkorongos álmaimat. De tükörbe kellett néznem, nem tudtam már olyan komolyan venni a hokit, mert időközben az inline-os közeg megbecsült tagjává váltam, a teljesítményemet minden módon méltóképpen elismerték. Amikor válaszúthoz érkeztem, nem lehetett kérdés, melyik műfaj mellett teszem le a voksomat.

Némi utánajárást követően elmondható, Franciaországban elég komoly marketingmunka folyik az inline hátterében, és a liga a közösségi médiában is számottevő követői bázissal rendelkezik. Milyen miliő veszi körül a pontvadászatot, az összes játékos profi státuszú odakint?

Nagyon sok légióst alkalmaznak a francia inline bajnokságban, leginkább Amerikából és Csehországból. Csakúgy, mint a jégkorongban, itt is szeptembertől májusig bonyolítják le az idény alapszakaszát és rájátszását, viszont a bajnokság döntője kitolódik júniusig. A Ligue Elite-ben a sportolói szerződésem munkaszerződés is egyben, nem kellett civil munkát vállalnom, nap mint nap edzhetek a profi státuszom fenntartásáért.

Azt azért el kell mondanom, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nyaranta a Fehérvárral alapozhatok. Egy ilyen itthoni felkészülés alatt például az egyik szakembernek szemet szúrt a teljesítményem, ezért ajánlatot kaptam a következő idényre egy másik Erste ligás topcsapattól. Ám mivel jó konstrukciójú, érvényes inline Ligue Elite-szerződéssel rendelkezem a következő szezonra, nem is számolhattam ezzel a lehetőséggel.

Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy pusztán a nyers anyagi szempontokat figyelembe véve jobban megéri légiósként a francia inline bajnokságban szerepelni, mint egy Erste Ligás topcsapatban?!

Nem, egyáltalán nem a pénz a legfontosabb. Fontos a megélhetéshez, de jó érzés, hogy külföldön elismerik a munkámat és a teljesítményemet. A munkát becsülik, nem a kapcsolatokat. Figyel a szövetség, elismerően és pozitívan írnak rólam, fontos vagyok a csapatomnak, akik közvetlen kapcsolatban vannak a szurkolókkal. Franciaországban a görhokiban kifejezetten komolyan veszik az inline bajnokságot. Korábban nem is tudtam erről, kimondottan azért maradtam ebben a közegben, mert rettentően profik a körülmények, minden feltétel adott, kizárólag csak a sportra kell koncentrálnod. Persze nagyon sok szorgalom és munka kell itt is, hogy megálld a helyed légiósként a cseh világbajnokok, vagy az amerikai légiósok mellett. Elsősorban ez a kihívás volt az, ami előre vitt a döntésekben.

Francia bajnok és kupagyőztes vagy, ráadásul azt csiripelik a madarak, Európa egyik legjobb játékosává nőtted ki magad. Hogyan jutottál ilyen gyorsan ennyire magas szintre?

Az első év kimondottan nehéznek bizonyult, gondjaim adódtak a fékezéssel és a korizással egyaránt. A szerencsém az volt, hogy a jégkorongos múltam nagyon jó alapokat adott a görhokihoz, és az egyesületem minden tagja a fejlődésemet segítette, családtagként kezelnek a mai napig. A lelki fejlődés éppen olyan fontos, mint az edzések, hiszen a támogató környezet a sportteljesítményre is pozitívan hat. Ezt Franciaországban tanultam meg. A National1 bajnokság szezonja közben több topegyüttes keresett meg, a szezon végén pedig a Bajnokok Ligája-győztes Rethel Diables csapatához igazoltam. Az akkori döntésemet nagyban befolyásolta, hogy a csapattársaim többsége cseh extraligás múlttal rendelkezett, nem utolsósorban pedig többszörös inline világbajnokok. Az egyérintős passzok tekintetében rengeteget fejlődtem mellettük, emellett a taktikai elemek is kulcsfontosságúnak bizonyultak. Kiemelten fontos a sebesség: nemcsak lábban, fejben is gyorsnak kell lenni, látni kell a társaid pályán elfoglalt aktuális és következő pozícióját is, hiszen annyira gyors a játék, hogy nincs időd bámészkodni.

Nagy büszkeséggel tölt el, hogy a befektetett munka meghozta a gyümölcsét, a csapatban újoncjátékosként egyből csapatkapitány-helyettesnek választottak a nagy múltú cseh játékosok között. Idén sikerült megnyernünk a Francia Kupát, ahol a torna legértékesebb játékosának választottak. Júniusban, a szezon zárásaként a Francia Elit Bajnoki trófeát is a magasba emelhettem, ami 2016 óta nem sikerült ennek a csapatnak. Büszkeséggel tölt el, hogy első magyarként Európa legerősebb inline bajnokságában szerepelhetek. Májusban aztán az All-Star csapatba is beválasztottak, ahol megmérkőzhettünk a francia válogatottal. A fejlődésemben nagy szerepet játszik az, hogy nagyon szeretek Franciaországban élni, mert a pozitív gondolkodásuk, mentalitásuk és összetartásuk nagyon közel áll hozzám. A pályafutásomat pedig segíti a személyes amerikai szponzorom, a Rink Rat Hockey is.

Nemrég hazalátogattál, a magyar inline bajnokság fináléjában az egyenlítő találatod hosszabbítást ért, a túlórában pedig a mindent eldöntő góloddal megnyertétek a bajnokságot a Lizardsszal. Élvezted az itthon töltött időt, meg voltál elégedve a honi bajnokság színvonalával?

Elégedett voltam az itthoni bajnokság tempójával, a tavalyi évhez képest rengeteget fejlődött a magyar liga – sokan edzenek már rendes inline-felületen, ráadásul egyre több profi jégkorongos csatlakozik. Szerencsére három gólt is tudtam lőni, de ennek ellenére nagyon nehéznek éreztem belülről a döntőt. Benne volt a pakliban, hogy ki is kaphatunk, de a hosszabbításban sikerült eldönteni a meccset. Örülök, hogy a magyar hokis közeg egyre többet foglalkozik az inline-nal, szerintem a görhoki rendkívül fontos szerepet játszik a jégkorong fejlődésében. A két műfaj kölcsönös együtthatásban él egymással, a görhoki néhány szegmense segít a jégkorongozóknak jobbá válni, és ugyanez fordítva is elmondható. Nagyon jó lenne, ha ez a sport is a megfelelő versenyeztetéssel, nemzetközi tornákon való részvétellel fejlődhetne.

Mindkét sportágban jártas vagy, véleményed szerint megállapítható valami olyasmi törvényszerűség, miszerint minden jégkorongozóból kiváló inline-játékos válna, de nem minden görhokisból lehetne jó jégkorongozó?

Egyáltalán nem, bár az tény, hogy azokat az inline-osokat, akik sosem tanultak jégen korizni, kimondottan nehéz lenne jégkorongozókká formálni, hiszen nem rendelkeznek fiatal koruktól kezdve olyan koris skillekkel, amiket a modern hoki megkövetel. Fordított esetben már más a helyzet, a jégkorongozóknak kicsit könnyebb az inline világába lépni, de ez sem kőbe vésett igazság. Én például sok NHL-es játékos ellen játszhattam már görhokiban, meghívást kapok nyaranta az amerikai első ligás inline tornákra. Itt olyan sztárok ellen mérkőzhettem, mint például Pat Maroon, Maxime Comtois, Filip Král, vagy éppen Viktor Lodin. Óriási élménynek bizonyult, ők tényleg elit játékosok – az egyik tornán például a háromszoros Stanley Kupa-győztes Maroont választották a torna MVP-jének. Az ő példájuk is mutatja, hogy befektetett munka, elhivatottság, szorgalom, alázat és kitartás nélkül ebben a sportban sem lehet sikeressé válni. Legvégül szeretném megköszönni mindenkinek, aki segített az utamon, hogy mindezt elérhessem.