Nem volt ez szép szezon, de megyünk tovább

Olyan nincs, hogy minden évben szintet lépünk. A megtorpanásokból is sokat lehet tanulni. Gyorsértékelés a kijevi divízió 1/A-s világbajnokság után.

Rég volt utoljára ilyen kilátástalan vb-je a magyar válogatottnak, mint az, amely pénteken végre véget ért. A csoport alatti szinteken utoljára 1999-ben kaptunk ki egymás után minimum négyszer, ami majdhogynem a történelem előtti időkben volt, de legalábbis két évvel jégkorongunk legújabb kori felemelkedésének kezdete előtt, amit a 2001-es grenoble-i franciaveréshez szoktunk kötni.

Mióta a divízió 1-et egy erős A és egy gyengébb B csoportra osztották ? 2012-től ?, azóta rendre jobban szerepeltünk. Így volt ez 2014-ben Gojangban is, amikor ugyancsak ötödikek lettünk, ám azt a pozíciót úgy értük el, hogy vertük a házigazda Dél-Koreát kezdésként, illetve büntetőkkel a feljutásra ácsingózó Japánt zárásként, valamint elvettünk egy pontot az osztrákoktól, tehát 6 egységgel zártunk. Épp annyival, mint 2012-ben Ljubljanában. Ott azonban két győzelmünk és három vereségünk az események sajátos alakulása folytán harmadik helyet ért.

Mit jelent ez a mostani 3 pont és ez az 5. hely? Megtört a fejlődésünk? Ezen a szinten van a valóságos helyünk? Most akkor megint mondjunk le hosszabb időre a liftezésről? Örüljünk, hogy nem estünk ki? Legyen célunk jövőre a bent maradás a divízió 1/A-ban? Kezdjünk siránkozni?

A messzemenő és végleges következtetések levonásától általában szeretünk óvakodni. Hiszen annak ellenére, hogy egy-két feljutást megjósoltunk már, sem váteszek, sem szakemberek nem vagyunk. Az, hogy a szubkultúrában ? nem a kijevi szurkolóseregben, amely a történtek után is szeretettel vette körül a csapatot, hanem az annál lényegesebb tágasabb közegben ? most teret nyert a kritika és a pesszimizmus is, számos okkal magyarázható.

Ezek között az első helyen éppen a magyar válogatott pályájának íve áll. Az, hogy 2009-ben, majd 2016-ban megjártuk az A csoportot ? utóbb ráadásul fényesen helytálltunk minden meccsünkön, és első győzelmünket is megszereztük az elitben ?, minden értelemben kötelez. Továbbá fokozza a várakozásokat is.

Magyarán: igaz ugyan, hogy a legkevésbé sem tartunk ott 2017-ben, hogy a feljutás elvárás legyen, de ott igen, hogy feladatként fogalmazódhasson meg az első-második helyek valamelyikének megszerzése. Igen ám, de azt nekünk változatlanul tudnunk kell, hogy ebben a liftezős-bécsoportos világban, amely nagyjából a norvég?dán?francia?szlovén magasságoktól a brit?japán szintekig terjed, mi még nem lehetünk topfavoritok. Azért sem, mert nem csupán a mi jégkorongunk fejlődik, de a többieké is, mint azt most Dél-Korea bizonyította. Kijev az ő Szapporójuk lett, mondhatnánk.

Egyértelműen vége van azoknak az időknek, amikor ugyanaz a két-két csapat jutott fel és esett ki évről évre. Az erre aspirálók száma nagyot nőtt, és ez örömteli. Gondoljunk csak arra, hogyan ragadtak a divízió 1/A-ban 2015-ben az olaszok, tavaly az osztrákok, most a kazahok. Vagy hogyan jutottak fel kis híján 2014-ben a japánok, egy évre rá a lengyelek, illetve két esztendeje ténylegesen mi, az idén meg a koreaiak. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy a lengyelek éveken át nem tudtak kikapaszkodni a divízió 1/B-ből, ami később a briteknek sem sikerült, de lezuhantak oda a japánok is, az ukránok meg immár harmadszor hullottak alá.

Egy szó, mint száz, nagyon-nagyon izgalmas és sűrű közeg lett ez, ahol minden győzelem siker, az A csoportba jutás pedig vitán felül bravúr.

Mindazonáltal ne essünk át a ló másik oldalára sem. Még mielőtt bárki azt olvasná ki a fentiekből, hogy minden szép és jó, ergo mindennel meg vagyunk elégedve, tisztázzunk pár dolgot.

A magyar jégkorongnak egyáltalán nem volt jó szezonja a 2016/17-es. (Mármint a férfi jégkorongnak. Hiszen a női válogatott szenzációsan helytállt a divízió 1/A-ban, és mint arról a minap hírt adtunk, két helyet előrelépett a világranglistán is. Külön öröm, hogy visszatértek a közösségbe oroszországi légiósaink is.) Hevenyészett számvetésünk szerint összesen két dolognak örülhettünk az idén. Az egyik a MOL Liga mint magyar bázisú bajnokság nyilvánvaló fejlődése. A másik a juniorválogatott hősies feljutása a divízió 1/A-ba. Az a csapat olyan karaktert mutatott decemberben Káposztásmegyeren, amit általában is megszoktunk a magyar jégkorongtól. Arról a bizonyos 100+ százalékról beszélünk. Az extatikus játékból fakadó kivételes teljesítményről. A kivételesség állandósításáról.

Ilyen karaktert idény közben is ritkán mutattak legjobbjaink. Különösen igaz ez kirakatcsapatunkra, az EBEL-szezon végére szétesett Volánra ? ahonnan még mindig sok játékos érkezik a keretbe ?, és igaz magára a magyar válogatottra is. A kísérleti felállással lehozott EIHC-tornákon voltak még szép eredményeink, de már a felkészülési meccseken sem látszott a tűz, amivel oly sokszor kápráztatták el a fiúk a közönséget, olyankor is, ha jóval erősebb ellenfelekkel játszottunk.

Mindez a világbajnokságon sem változott. Az nyilvánvaló volt, hogy alaposan felkészített, fizikailag és taktikailag is rendben lévő csapatunk van, de az extázis szinte teljes egészében elmaradt. Márpedig ebben a sportban anélkül nincsenek meg azok a századmásodpercek és milliméterek, melyeknek hála megszerezzük a korongot, okosan-ügyesen-gyorsan bánunk vele, és a kapuba is juttatjuk azt. Igazán nyomasztó meccsünk csak egy volt, a lengyelek elleni, míg annyira kilátástalan, amilyeneket Gojangban játszottunk a szlovénok és ? főként ? az ukránok ellen, egy sem. Igen ám, csakhogy olyan sem jutott most, ahol hatvan percen át minden momentum a helyén lett volna. Valami mindig hibádzott. Lehet, hogy ha az osztrákokat legyőzzük, mert bemennek a helyzetek, és nem kapunk egy buta kiállítást a harmadik harmad elején, akkor most egészen másról gondolkodunk. De a helyzetek nem mentek be, és Ausztria nyert. Majd nyert még hármat, az utolsó kettőt nem is akárhogyan.

Érdemes ezen is elmorfondírozni egy pillanatig: a magyar?osztrákon két egyforma erejű csapat csatázott, és a későbbi vesztes is simán nyerhetett volna annak a hatvan percnek a végén. Az egész torna azonban azt mutatta meg, hogy 2017 áprilisában összességében melyik válogatott a többre képes és a többre érdemes.

Ennek a különbségnek az okait nem nekünk kell megfejtenünk. A történtek ráadásul nem is szorulnak magyarázatra. Magyarázkodnia pláne nem kell senkinek. Az okok megismerésére egyvalami miatt van szükség. Azért, hogy lehessen belőlük tanulni a jövőre nézve. Pénteken már kezdődik is az A csoportos világbajnokság, ahol két bennünket közvetlenül érintő kérdésre is választ kaphatunk. Az egyik, hogy mi rendezhetjük-e a 2018-as divízió 1/A-s világbajnokságot. A másik, hogy kik csatlakoznak a magyar, kazah, lengyel, japán/brit kvartetthez; utóbbi kettő közül szombat estére választódik ki a mi ligánk negyedik leendő szereplője.

Nem vitás, hogy igen kemény lesz a mezőny ? négy olyan válogatottal, amelyek 2016-2017-ben megjárták az A csoportot ?, de mint levezettük, puhább semmilyen körülmények között sem lehetne. Úgyhogy a következtetések levonása, a koncepció és a stratégia esetleges korrigálása ? egy-két fontos ponton elképzelhetőnek, sőt már-már kívánatosnak tűnhet ez is ?, a szakmai stáb ki- vagy átalakítása után máris kezdődhet a felkészülés a folytatásra. A célok kitűzésével. Bizos, hogy rengeteg munkára lesz szükség. Azért is, hogy a feladat ? és továbbra sem az elvárás! ? ezentúl sem a kiesés elkerülése, hanem igenis a feljutás kiharcolása lehessen. Valamint az, hogy kapjuk  vissza azt a bizonyos 100+ százalékos játékot, ha már annyira megszerettük az elmúlt másfél-két évtizedben. Anélkül nagyon nem lenne kerek ez a mi kis közös történetünk.