Ez elment, de mi jön utána?

   

“30 percig úgy nézett ki, minden rendben, utána viszont úgy, hogy semmi sincs. Nagy csalódás érte a magyar szurkolókat, és ami nagyobb gond, jelentősen rontottunk a helyzetünkön.” Ezt írtuk a Magyarország–Dél-Korea vb-mérkőzés tudósításában, azon melegében – és egy nehéz éjszaka után folytassuk innen a gondolkodást.

Nincs mit szépíteni, ez nagyon rosszul esett. Fél óra után azt hittük – szinte mindenki azt hitte –, megvan, úgy szakad ketté a mezőny két forduló után, ahogy szerettük volna. Azt hitték a játékosok (visszavettek), az edzők (nem nyúltak bele, amikor kellett volna), a nézők (önfeledten hullámoztak, ahelyett, hogy a gyilkos ösztön felé hajszolták volna a csapatot). A második szünetben egy ember volt az Arénában, aki ideges volt, éppen mellettem ült. D. Gromov 3-0-nál és 4-1-nél is azt mondta, nem érzi, hogy meglenne. 30 év hokimeccsrutinnal a hátam mögött is kinevettem. Ilyenek vagyunk, nem tanulunk a hibáinkból. Pedig okos a máséból, a hülye a sajátjából tanul – mi abból sem. Na de hogyan tovább, mi lesz ezután?

Fotó: Mudra László (MJSZ)

A vb első 90 perce alapján továbbra is merem állítani, hogy jó csapatunk van. A miénk a budapesti mezőny harmadik legerősebb válogatottja. Egy nálunk gyengébbtől kaptunk ki – amely nem véletlenül jutott fel és nem esélytelenként lép jégre a japánokkal és a britekkel szemben –, ez fáj, de nem tragédia. Ráadásul még nem dőlt el semmi, nemhogy az olasz, a kazah válogatottat is elkaphatjuk. Igaz, az utóbbihoz mindenképp csoda kell, de hétfőn este is láttuk: csodák vannak, 1-4-ről is nyerhet a gyengébb.

És ha kikapunk megint, akkor mi történik? Semmi, amiből ne lehetne okos és előremutató következtetéseket levonni. 2013-ban a divízió 1/A a mi szintünk, itt vagyunk otthon. Amíg ilyen, közel A csoportos szintű csatákban nincs elég rutinunk, amíg nincs elég masszív és okos fiatal védőnk – már vannak, de nincsenek elegen –, addig itt kell helytállnunk, tapasztalatot, tudást gyarapítanunk.

Nézni persze nem volt jó a meccs második felét – ahogy a hollandok elleni vereséget sem az őszi olimpiai selejtezőn. De míg akkor kilátástalan volt az egész, most legalább kaptunk egy boldog félórát. Több kiló kenyeret ezért sem adnak a boltban, de most jobb a helyzet, még lehet javítani.

Évekkel ezelőtt általában vagy az esélytelenek nyugalmával kezdhettük a tétmeccseket, vagy nálunk jóval gyengébbek ellen kellett behúznunk a kötelező győzelmeket. Egy-két erős csapat mellett horvátokkal, spanyolokkal, litvánokkal gyakorolhattunk. Aztán jött Szapporo a feljutással, ami – egyre inkább úgy néz ki – kicsit olyan, mint a magyar futballnak volt a 6-3 a Wembleyben. Az is csoda volt, ez is – évtizedek, illetve évek múltán mégis szinte realitásnak, viszonyítási pontnak tűnnek. A mi esetünkre vonatkoztatva: sokan úgy érzik, kötelező feladat a feljutás, hiszen egyszer már megvolt.

Pedig azokon a meccseken, amelyeket a tavalyi vb óta kell megvívnunk – nálunk jobb és hozzánk hasonló csapatok ellen – nagyon nehéz hősnek lenni. Miközben ahhoz vagyunk szokva, hogy a mieink hősök. Tényleg csak halkan jegyezzük meg: az, hogy Nagy-Britannia vagy Dél-Korea ellen esélyesként lépünk jégre és dominálunk, éppúgy a fejlődés jele, ahogy – paradox módon – az is, hogy ilyen csatákat el is tudunk veszíteni.

De az is külön rutin, hogy 3-0 után úgy vegyen vissza egy csapat, hogy túlságosan ne hozza fel az ellenfelet – mert ez tényleg nem villanykapcsoló. Kazahsztánnak és főleg Olaszországnak ez magas szinten megy, de ők sokkal több ilyen próbán vannak túl, sokkal több időt töltöttek az elitben. Ebben a műfajban mi csapatként ás egyénileg is gyenge kezdők vagyunk.

Egy szó, mint száz: vb lesz jövőre is. Mi kihúzzuk addig. Együtt sírunk, együtt halunk meg a válogatottal. A kérdés az, hogy a többiek, a hokit csak ilyenkor követő tömegek elfordulnak-e. Mert a kudarc senkit nem vonz. És kérdés az is, hogy a törzsgárda – nemcsak a tábort, kommentezőinket is beleértve – képes-e nemcsak 4-5-ökben vagy 4-2-kben gondolkodni, hanem érti-e a tendenciákat és a folyamatokat, tudja-e helyén kezelni a sikert és a kudarcot is.

Igen, hülyén kaptunk ki – egy teljesen fogalmatlan utolsó harmaddal –, igen, nem szabadna így. A válogatott fél éven belül másodszor tette ezt, a magyar klubhoki zászlóshajója ebben a szezonban sokszor csinált hasonlót. Amikor eltűnik a lélek a játékból, az borzalmas. Korábban az ilyen nagyon ritka volt. Legalábbis úgy emlékszünk.

A válogatott húsz perc alatt jelentős adósságot halmozott fel a szurkolókkal szemben. De szerencse, hogy szerdán-pénteken máris lehet fordítani a megítélésen. Jön Kazahsztán, utána Olaszország. Van, ami nekünk sem elég. Az például kevés lesz, ha minden hokisunk húzni fogja a belét a jégen. Mi lélekkel, szívvel teli játékot szeretnénk látni – és ha az megvan, már mindegy is, mire lesz elég.

Hogyan jöhet össze a feljutás?A képlet annyiban a Dél-Korea elleni vereség után sem módosult, hogy ha a hátralévő három meccset (Kazahsztán, Olaszország, Japán) megnyerjük, feljutunk. Ugyanakkor legalább kettőt meg kell nyerni, viszont ebben az esetben még nincs teljesen a saját kezünkben a sorsunk. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Japán legyőzésén kívül a kazah, olasz páros egyikét is el kell kapni, és a két csapat közül inkább az olaszok ellen lehet esélyünk. A helyzet annyiban nehezedett, hogy most már a rendes játékidőben kell legyőzni Olaszországot pénteken, illetve ha mi kikapunk a kazahoktól, akkor az utolsó fordulóban az olaszoknak is ki kell kapniuk tőlük. Minden egybevetve tehát akkor sem kell még temetni  az esélyeinket, ha szerdán érvényesül a papírforma, és kikapunk Kazahsztántól, a lényeg az, hogy a maradék két meccsen ledolgozzuk az olaszok elleni – egyelőre – kétpontos hátrányt, úgy, hogy az egymás elleni mérleg nekünk kedvezzen.

Cimkék: , , , , ,

Nem lehet hozzászólni.

Eseménynaptár
augusztus 3., csütörtök
U20 19:30 HUN20USA18 
augusztus 10., csütörtök
PRE   ZILSCC 
PRE 18:00 MISMIC 
PRE 18:00 NZÁFTC 
augusztus 11., péntek
PRE   POPSCC 
PRE 17:00 TOPFTC 
augusztus 12., szombat
PRE 19:00 MACVIC 
   H I R D E T É S
   H I R D E T É S
Partnerünk