Hogyan tovább, magyar jégkorong?

Megkésett nyári szezonértékelés, kicsit már az előretekintés jegyében: a mögöttünk hagyott idény összegzése mellett fontos jövőbeli kérdéseket is feszegetünk.

Tavalyi rögtönzött nyári évértékelőnket – vagy talán pontosabb volna úgy fogalmazni: joggal érzett pillanatnyi örömmámorunk hirtelen felindulásból blogra vetését – ezekkel a gondolatokkal zártuk 2022 májusában: „Augusztus végén viszont olyan idény kezdődik a magyar jégkorongban, amilyen még sosem volt: A csoportos világbajnoksággal kezdünk, A csoportos vb-vel zárunk, és a kettő között egy magyar klubcsapat megmutathatja magát az európai klubhoki legjobbjai között. Az pedig a mézédes hab lenne a tortán, ha Budapest és Ljubljana adhatna otthont a világ 16 legjobb férfi válogatott megmérettetésének, és közel 20 ezer néző előtt léphetnének jégre legjobbjaink. Soha ne nézzünk rosszabb szezon elé!”

Kicsivel több mint egy év távlatából vizsgálva már tudjuk, azóta kicsit átkerültünk a skála másik végére – ugyanakkor aki az álmodozással együtt is szeret két lábbal a földön járni, pontosan tudta már akkor is, hogy ez a végkifejlet erősen benne van a pakliban. Azt viszont szeretnénk hinni, hogy a valóság, mint általában, most is a kettő között helyezkedik el valahol félúton. Ezért most kicsit hosszabb áttekintésre vállalkoztunk, fontos jövőbeli kérdéseket is feszegetve.

Ha csak a mögöttünk hagyott idény tényszerű mérlegét nézzük: két, a szezont egyaránt az A csoportban megkezdő felnőttválogatottunk most éppen megint nem A csoportos, az említett magyar klubcsapat, a Hydro Fehérvár AV19 pedig az osztrák klubok poszt-Covid újult erőre kapása után nem tudta megismételni tavalyi történelmi, döntőt és BL-t érő bajnoki menetelését; a csapat lőtt góljainak számát elnézve még a rövidke playofflátogatás is bravúrnak mondható. A kormánygarancia hiányában zátonyra futó vb-rendezésünket itt még egyszer utoljára elsirathatjuk, s még egyszer megállapíthatjuk, minden szempontból történelmi bűntett volt veszni hagyni egy ilyen, ebben a formában jó eséllyel soha vissza nem térő lehetőséget. Ettől még persze a tamperei hangulat pazar volt, a magyar szurkolók, a vb szokásosan legjobb tábora szokásosan hozta a tőle telhetőt, de azért nyugodtan mondhatjuk – főleg a parádésan sikerült MVM Dome-os Kanada-meccs alapján –, hogy egészen más lett volna ez itthon, a többi nemzet drukkereivel együtt; belegondolni is fáj, mitől fosztották meg a magyar jégkorongot és a sportkedvelőket.

Ami az időrendi sorrendet illeti: a tavaly augusztusi női világbajnokságon újabb történelmi tettet vittek véghez lányaink, akiknek nemhogy a bennmaradást, de a negyeddöntőt is sikerült kiharcolniuk, még ha ehhez egy nehezen feledhető, utolsó másodperces német gól is kellett. Mayer Fruzsinának teljesen igaza volt abban, hogy a magyar női jégkorong számára jelenleg ez az abszolút csúcs: egy világbajnoki csoportharmadik hely az egyenes kieséses szakaszba jutással bőven várakozáson felüli eredmény. Valahol nyilván a sors fintora is, hogy ezek után az idei vb-n meg éppen a németek intézték el a kiesésünket a saját várakozáson felüli szereplésükkel, hiába a franciák elleni kulcsgyőzelmünk. Az azonban ezzel együtt is vitathatatlan, hogy női csapatunkat az elmúlt évek után egyetlen szó sem érheti, Huszák Alexandra csodaszámba menő felépülése és díja külön is említést érdemel, s a lányok a következő világbajnokságon is abszolút reálisan lépnek jégre azért, hogy visszaliftezzünk az A csoportba. (Azon meg próbáljunk meg elegánsan túllendülni, hogy egy állítólag komoly sportág legmagasabb szintű női világeseménye már javában zajlik, amikor még mindig nem egyértelmű a kiesők száma, még a hivatalos nemzetközi kommunikációs csatornákon sem).

fotó: MJSZ

No de mi a helyzet a férfiakkal? Induljunk egy kicsit messzebbről, onnan, hogy továbbra sem tudunk azonosulni azokkal a hangokkal, amelyek szerint az elittagságunkat ingyen kaptuk volna. Tény, az oroszok és fehéroroszok kizárásával, a franciák és osztrákok visszaemelésével komoly lehetőséghez jutottunk, de ezt már Ljubljana előtt is leszögeztük, s azóta is tartjuk, hogy ez a rivális válogatottakra is igaz volt, s ezzel a lehetőséggel élni is kellett. Ha nem éltünk volna, az egyértelmű kudarc lett volna, így viszont a mostani szomorú, ám a válogatotton kívülálló világhelyzet közepette igenis saját jogon vehettünk részt az idei elit-világbajnokságon (noha mindenki pontosan tisztában van vele, teljesen más lenne a leányzó fekvése, ha a világranglista-3. oroszok és a 14. fehéroroszok is versenyben lennének). A tamperei szereplésünk értékelése már inkább annak függvénye, ki milyen hozzáállással és vérmérséklettel teszi ezt. Amit tudunk: látványos volt, hogy ezen a szinten, a világporondon mi legtöbbször maximum két harmadon át bírjuk tartani a tempót (ez aligha csoda: nem vagyunk ilyen szintű meccsekhez és iramhoz szokva, főleg nem héthez tíz nap leforgása alatt), de egyesek esetében az is, hogy ami az ICEHL-ben még rutinból elegendő, az ide már nagyon kevés. Emellett minden ellenfelünk legalább tízzel többet lőtt nálunk kapura a franciákat leszámítva – ők „csak” héttel –, a svédek elleni 51–9 az utolsó 40 percnyi nulla lövésünkkel kétes történelmi tett, a nem létező emberelőnyös játékunkat végképp fedje jótékony homály, és hát a mezőny legrosszabbjának számító 12–37-es gólkülönbségünk sem abba az irányba mutat, hogy nekünk járt volna a bennmaradás. (Persze, ha sikerült volna, most senkit sem érdekelnének a számok, mint ahogy pont nem érdekelte 2019-ben a –32-es gólkülönbséggel végző briteket és a –43-mal fent maradó olaszokat sem). A mérleg másik serpenyőjében viszont ott van, hogy amiért mentünk, az előzetesen is ismert két nyerhető meccsünkért, azok közül végül mindkettőn szereztünk pontot, az egyiket túlórában behúztuk, a másikon a szétlövés lutrijában maradtunk alul, a franciákat és az osztrákokat többé-kevésbé a mi szintünkön tartva – ezt a részét meg önmagában nehéz lenne kudarcként értékelni, még úgy is, hogy a mindent eldöntő összecsapást kétgólos előnyről buktuk el a végén. A 3 szerzett vb-pont tényszerűen nézve előrelépés, aztán hogy ez a 3 pont ezúttal nem ért bennmaradást, egyfelől nevezhető bosszantó balszerencsének, másfelől ha megnézzük a másik, rigai csoportot, onnan jó eséllyel pont és csont nélkül zuhantunk volna ki (miként tették azt azok a szlovénok, akiket tétmeccsen még sosem sikerült legyőznünk). Hogy az ameriaiaktól, finnektől, svédektől hét gólokat kapunk, azon remélhetőleg csak a sportág különc sajátosságait hírből sem ismerő, falsul és hatásvadász módon más sportokkal összehasonlítgató laikusok képesek meglepődni és felhördülni. A pőre valóság ugyanis az, hogy az ekkora merítésű tradicionális hokinagyhatalmakkal sosem fogjuk tudni felvenni a versenyt, és nem is kell (nem vagyunk mi még csak Lettország sem, ahol a nem egészen kétmilliós lélekszám ellenére is nemzeti sportnak számít a jégkorong). Azt viszont változatlanul tartjuk, hogy a németek elleni például nem volt egy hétgólos mérkőzés, a felforgatott sorokkal sem, és itt most történetesen totál irreleváns, hogy ők később döntőt játszottak. Lehet azt mondani, hogy nekünk sem ezen múlott a sorsunk, meg hogy „mindegymeccs” volt, de akkor sem volt jó érzés átélni egyrészt, hogy ország-világ előtt bohócot csinálunk magunkból a mindenhonnan találomra kapott óvodás gólokkal, másrészt végignézni, ahogy vágóhídra küldünk egy 22 éves nullkilométeres kapust 10 felnőttbajnokival, mert a harmadik kivitt portásunkban annyira sem bízott a stáb, hogy legalább tartaléknak beöltöztessék, így inkább az első számú ücsörgött a padon tökéletesen értelmetlenül, lévén az ő beküldését nyilván nem lehetett megkockáztatni a mindent eldöntő osztrák összecsapás előtt. (Nota bene: mindenki óriási szerencséje, hogy Bálizs Bence saját bevallása szerint is “beérett”, és az egész vb-n élete formájában védett Rajna Miklós utazás előtti kiesését követően, mert ha nem így lett volna, akkor ne legyen kétsége senkinek, hogy most nem a majdnem-bennmaradásról beszélgetnénk). S ha már itt tartunk, fel lehetne tenni azt a költői kérdést is, hogy ilyesmi hogyan fordulhat egyáltalán elő egy elit-világbajnokoságon? A szakajtónyi hangzatos, és bizonyára nélkülözhetetlen válogatott pozíció – amikor még egy universiadéra is tízfős kísérőstábbal kirándulunk két hétre Lake Placidbe… – mellett/helyett miért nincsen mondjuk egy olyan, valóban értő GM-ünk – tavaly óta már maga a poszt sem létezik nálunk, ez is megérne egy misét, hogy miként jutottunk idáig –, aki papíron mindenki felett állva felkérdezhetné adott esetben a stábokat is, hogy ezt és ezt mégis hogyan…?

Az osztrák vb-stáb…

…és a magyar vb-stáb az Eliteprospectsen

Mindezektől függetlenül igenis ezeken az összecsapásokon lehet fejlődni, már csak ezért sem lett volna rossz a bennmaradás, s lenne üdvös, ha nem csupán hétévente tudnánk fellátogatni a „nagyokhoz” mutatóba másfél hét erejéig. A drámai végkifejletet és a kiesést abból a szempontból is sajnálhatjuk, hogy a brit és a lengyel válogatott A csoportba jutásával az a faramuci helyzet állt elő, hogy jövőre az elitben maradást konkrétan könnyebb lesz kiharcolni, mint a divízió 1/A-ból való feljutást. Más, kevésbé kellemes aspektusból meg nem biztos, hogy ez lett volna a jó forgatókönyv, ez esetben ugyanis megint jóval könnyebb lett volna hetedhét országra szóló világsikert kiáltani, ezzel takarózni, s elfedni megannyi rendszerszintű problémát.

Így viszont sokkal nagyobb kérdés a hogyan tovább. Az valószínűnek tűnik, ha maradtunk volna fent, lényegesen egyszerűbb lett volna meggyőzni néhány, a család mellől már nem titkoltan a (válogatott) visszavonulás gondolatával kacérkodó veteránunkat, vállaljon még legalább egy évet, kitoldva az amúgy is hosszú klubszezont még a többhetes kőkemény vb-felkészüléssel és magával a vb-szerepléssel. Ezzel szemben most el lehet kezdeni barátkozni a gondolattal, hogy nyakunkon egy komoly generációváltás. Azzal, hogy Vas János áprilisban bejelentette visszavonulását, Hetényi Zoltán pedig nem volt ott a nemzeti keretben – ez szubjektíve változatlanul fájó pont, függetlenül attól, ki(k)nek a felelőssége és miért alakult így, de itt most ne nyissuk meg újra –, 2009, azaz 14 év után most először fordult elő, hogy olyan csapattal vébéztünk, amelynek egyetlen szapporói hős sem volt tagja (és a stábnak sem). Ez önmagában jelzésértékű, s akkor nem beszéltünk arról, hogy ha kifutnak még a válogatottból olyan további nevek, mint mondjuk Sofron István, Hári János, Kóger Dániel, Magosi Bálint, Szirányi Bence és/vagy mások, akkor egy sornyi, magyar szinten abszolút klasszisjátékost vajon kikkel pótolunk majd hirtelenjében – még ha az U20-asok, illetve az U18-asok div. 1/A-s bennmaradása önmagában örömteli fegyvertény is.

fotó: Vörös Dávid/MJSZ

Azt se felejtsük el, hogy a következő év a jégen kívül is vízválasztó lehet több téren. Lesz például MJSZ tisztújító küldöttgyűlés, elképzelhető váltással, már ha csak abból a tendenciából indulunk is ki, hogy az egyéb szövetségeknél – például kézi-, kosár-, vízilabda – a közelmúltban már elkezdődött a jól látható folyamat, hogy az elnöki széket a közvetlenül a sportágból érkező, hitelesnek tartott figurák, exklasszisok veszik át (ld. Ilyés Ferenc, Báder Márton, Madaras Norbert). Más kérdés, hogy ami várhatóan most jön, ahhoz azért kevésbé hálás nevet és arcot adni, akár lesz változás, akár nem: már most látszik, hogy a tejjel-mézzel folyó taokánaán aranykora után jóval szűkebb esztendők következnek, nem még ha el is kell számolni azzal, hogyan lettek felhasználva a sportágba ömlő források a mögöttünk hagyott években. Emellett lejár az Erste jelenleg szintén 2024-ig érvényes főszponzori szerződése is, máris hallani szóbeszédeket arról, hogy a liganévadó nem hosszabbít, így ismét képbe kerülhet a MOL – ám ezek egyelőre tényleg csak pletykák, ez itt és most leginkább a sportági zuhanyhíradó és a találgatások bekezdésének tekinthető.

Mindenesetre aludva néhányat a vb-re, a nyári uborkaszezon kellős közepén nem árt egy pillanatra megállni, körbenézni és feltenni a kérdést, egyáltalán mi lehet a reális elvárás a fentebbiek tükrében. Női válogatottunktól úgy is okkal remélhető, hogy a franciákkal együtt a visszajutás favoritjai lesznek a jövő tavaszi, sencseni divízió 1/A-s vb-n, hogy az ottani mezőny fele még az előttünk álló augusztusi, szintén sencseni div. 1/A-s torna függvénye – ha úgy tetszik, értük kevésbé aggódunk. A férfiválogatott már keményebb dió. A magyar hoki prémiumterméke számára alighanem a „liftező” státusz elérése kellene, hogy a következő lépcsőfok legyen (a hétévenkénti A-csoportos szereplésre ezt nehéz lenne ráhúzni). Ebben mondjuk a kétmilliós Szlovénia példáját lehetne követni – de semmiképpen sem a korábban stratégiailag beharangozott „stabil A csoportos tagság”, amely kétségkívül jól hangzik, csak éppen realitása nincs sok a sportág hazai hátországát és a mezőny összetömörülését nézve. Hogy a fejlődéshez melyik utat érdemes választani, képezheti vita tárgyát (és kell is, hogy képezze): egyesek szerint a magyar bázisú liga felfejlesztését, mások szerint az utánpótlásképzésre való ráfekvést, vagy éppen lehetőség szerint kizavarni mindenkit minél fiatalabb korban külföldre, hogy aztán profi játékosként is egy erős bajnokságban fejlődjenek folyamatosan, abból profitálva (s velük együtt közvetve a magyar jégkorong is). Utóbbi nyilván egyéni preferencia és motiváció kérdése is: ki az, aki alkalmas is, meg is teheti és be is vállalja a külföldi kalandot – ami vagy bejön, vagy nem –, s ki az, aki bár alkalmas lenne, meg is tehetné, de megelégszik inkább az itthoni kényelmes, langyos vízzel. Mindenesetre naivan szeretnénk hinni, hogy egyik fentebbi opció sem zárja ki szükségszerűen a többit.

Két dolog ugyanakkor máris biztosnak tűnik. Az egyik, hogy hiába az akadémiai rendszer, a folyamatokat bizton nem segíti, ha pont az utánpótlás alól rántjuk ki a talajt, holott éppen ez kellene, hogy mindennek az alapját képezze – piramisok tudniillik még sosem épültek a csúcsuktól elkezdve, még egy olyan országban sem, ahol amúgy szeretnek fordítva működni a dolgok. A másik pedig, hogy a bevezető szezon tanulságai alapján az Erste Liga-pontrendszert alaposan át kellene gondolni vagy dolgozni, az „ötszáz eurós finnek” Magyarországra áramlása, illetve a hazai fiatalok papíron a kispad végén ücsörgése ugyanis sem rövid, sem hosszú, sem semmilyen távon nem viszi előre a magyar jégkorong ügyét (akkor sem, ha ezt szépen becsomagoljuk selyempapírba, és „csak kicsivel nőtt a légiósok száma”). Csupán remélni tudjuk, hogy az erősen PR-szagú cikkben taglalt friss módosítások – „a változtatások egyrészt a csapatok közötti kiegyenlítettség további növelését, másrészt a hazai játékosok nagyobb helyzetbe hozását segíthetik a következő szezon során” – előremutatóak lehetnek, de egyelőre élnénk a szkepticizmus alapjogával.

Aki a miénknél sokkalta karcosabb sommázatra kíváncsi, ne habozzék meghallgatni alapító atyáink szezonzáró podcastjét, ahol aztán tényleg mindenki megkapta a magáét (még mi is!), ám hogy nálunk a végkicsengés azért némiképpen pozitív legyen, s az időbeliséget lezárjuk, befejezésül álljon itt az évad egyik legörömtelibb, egyben a magyar hoki egyik legszebb pillanata. A 2022/23-as idény záróakkordja ugyanis számunkra ez volt: Szélig Viktor májusi, tamperei Hall of Fame-beiktatására és ünnepi beszédére méltán emlékezhetünk vissza sok év múltán is úgy, mint a sportág kulcsjelentőségű hazai mérföldkövére, egyben a történelemíró szapporói aranygeneráció szimbolikus nemzetközi elismerésére.

Hogy jövő tavasszal, Bolzanóban a szlovénok, az olaszok, a dél-koreaiak, a romániai válogatott és a japánok lesznek a vb-ellenfeleink, már tudott. Az, hogy az új versenyrendszer esetleges korai hatásai, a szezon közbeni történések, játékosok bejelentései, keretváltozások együttesen mit eredményezhetnek, még a jövő zenéje. Akárhogy is, mi ott leszünk, szurkolunk – még ha nem is várhatjuk el mindenkitől, hogy ezt megértse.

fotó: Vörös Dávid/MJSZ