Nem kértem különleges bánásmódot, de a csíkszeredai vezetőség a legalapvetőbb tiszteletet sem adta meg

Jeremy Welsh az első légiós, aki nyíltan, arccal és névvel vállalja, hogy milyen, nálukfelé bevettnek mondható kétes gyakorlatokat tapasztalt meg a Csíkszeredai Sportklub háza táján.

A korábban az NHL-ben, az AHL-ben, a DEL-ben, a cseh Extraligában, a brit elitligában és a lengyel élvonalban is megforduló sokat látott kanadai centerklasszis elmondása szerint sehol a világon nem tapasztalt még ennyire kiábrándító bánásmódot, s felteszi a költői kérdést, vajon miként fordulhat elő egyáltalán, hogy a folyamatosan a kiskapukkal és a fizetések visszatartásával trükközgető szeredai klubvezetés újabb és újabb játékosokat igazolgat, miközben a függöny mögött jogvitában áll hoppon hagyott (ex)játékosaival, edzőivel. Emellett mesélt NHL-es élményeiről, a mai napig az általa tartott mókás rekordról, valamint arról is, hány komoly szerződésajánlata esett kútba az elmúlt hetekben a kicsinyes izmozás miatt. Tanulságos nagyinterjú a tisztelet, a sportszerűség és a kölcsönös fair-play jegyében – zárásként megannyi megválaszolatlan kérdéssel.

A Sportklub előtt Angliában játszottál, miként kerültél kapcsolatba a Csíkszeredával? Volt olyan személy, akinek előzetesen kikérted a véleményét az átigazolásról?

A furgonommal éppen Skóciában voltam átutazóban, amikor megcsörrent a telefonom, az ügynököm volt a vonal másik végén, aki azt mondta: figyelj, Jeremy, érdeklődik irántad a Csíkszereda. Akkoriban az volt a fő célom, hogy ismét játszhassak valahol, így megbíztam a képviselőmet, hogy próbáljon kiharcolni először egy rövidtávú szerződést, egy vagy maximum két hónapra – a korábbiakban is volt már hasonlóra precedens, például a 2018/19-es szezonban négy mérkőzés erejéig a cseh extraligás Dynamo Pardubice csapatát erősítettem. Amikor tehát kapcsolatba kerültem a Sportklubbal, akkor már egy ideje nem szerepeltem tétmérkőzésen, ezért a játékidőt maximálisan előtérbe helyeztem, úgy voltam vele, kössünk először egy egy-két hónapos szerződést, aztán meglátjuk, mit hoz az élet: ha megtaláljuk a közös nevezőt, akkor természetesen szívesen maradok, ha viszont, ne adj’ Isten, nem érezném jól magamat Erdélyben, akkor kis idő elteltével ismét szabadon mérlegelhetném a lehetőségeimet. A honfitársam, Fabrizio Ricci volt az egyetlen olyan ember, akitől beszerezhettem némi előzetes információt a leendő csapatomról, őt ugyanis ismertem már korábbról. Nagyszerű srác, ráadásul akkor Fabrizio már egy ideje Székelyföldön játszott. Ekkoriban párhuzamosan befutott néhány ajánlat franciaországi csapatoktól is, amelyek a francia síparadicsommal csábítottak, engem viszont egyetlen dolog érdekelt: mennyire alkalmas személy az edző, illetve milyenek a lakhatási körülmények, mennyire befogadóak a csapattársak.

Milyen ígéreteket tett neked papíron a Sportklub? Akadtak arra utaló jelek, hogy valami nem szokványos?

Ekkor még nem, ezen a ponton rutinszerűen mentek a dolgok. A kezdetekben le szerettek volna igazolni a teljes szezonra, az ügynökömmel viszont jeleztük, rövidítsük le ezt két hónapra, épp az előbb említett okok miatt – opcionálisan azonban illesszünk bele egy olyan pontot, ami adott esetben a kontraktus fakultatív módon történő meghosszabbítását garantálná a klub és a játékos részére egyaránt. Ennek érdekében lemondtam egy nagyobb összegről, elhatároztam, nem ülök bele a tutiba, először keresek inkább kevesebbet, csak nézzük meg, mennyire leszünk elégedettek egymással. Az én részemről azt kell megérteni, hogy 35 éves vagyok: ha véletlenül nem érzem jól magam az új helyen, akkor ilyen korban már nem maradhat sokáig egy helyben a sportoló, hiszen ketyeg a biológiai órád, nem pazarolhatod el az utolsó szezonjaid egyikét. Természetesen a bajnokság megnyeréséért járt volna bónusz, viszont csak abban az esetben, ha két hónap után mindkét fél élt volna az opcionális hosszabbítási lehetőséggel.

Menet közben történtek azért furcsa dolgok, ilyen volt például Salló Alpár előbb visszavonulása, majd visszatérése, ezt követően Kevin Constantine botrányokkal tarkított színre lépése, de ide vehetjük akár néhány nyári szerzemény rejtélyes eltűnését is – hogy a Milan, Levin duó különös visszatéréséről már ne is beszéljünk. Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy valami nincs rendben?

Őszintén? Nagyon sok mindent tudnék mesélni… Annyit mindenképp elmondhatok, hogy az egész közeg felszisszent arra, mennyire méltatlan módon kellett távoznia a Gratton, Ricci, McNally triónak. Abszurd, de képzeljétek el, mindent a legapróbb részletekig saját maguknak kellett intézniük, az ég adta világon semmilyen segítséget nem kaptak: gondolok itt a járatfoglalástól kezdve arra, egyáltalán miként juthatsz el Csíkból a legegyszerűbb módon a bukaresti reptérre. Ez semmiképp sem nevezhető profi bánásmódnak a vezetőség részéről. Nyilván Ricci a barátom is egyben, éltem már át néhány cimborám távozását, de véletlenül sem ilyen körülmények közepette. Profi jégkorongozók vagyunk, tehát elsősorban nem barátkozni jövünk természetesen, hanem nyerni, pontosan tudjuk, mire vállalkozunk – azt azonban furcsa megélni, hogy egyik pillanatban még a barátoddal ebédelsz, a másikban pedig a klub ilyen felháborító módon teszi ki a szűrüket.

Ennek ellenére futószalagon jöttek a győzelmek, kiváló decembert és januárt produkáltatok. A neved viszont egyszer csak eltűnt a keretből: januárban még játszottál egy-két román bajnokin, de azután se szó, se beszéd, hirtelen köddé váltál. Mi történt a háttérben?

Nos, ahogyan már említettem: a csapatnak és a játékosnak lehetősége volt kiterjeszteni a szerződést a szezon végéig, ehhez csupán annyit kellett volna tenni, hogy mindkét fél leszignózza a papírokat. Ez volt a szerződés nyelvezete feketén-fehéren, nem egy bonyolult dolog. December 17-én járt le a két hónapnyi időtartam, ekkor 5-6 napot vártam, hogy felkeressen a menedzsment, és szerződésajánlatot tegyenek az idény hátralevő részére. Emlékszem, épp Gyergyószentmiklósra igyekeztünk, játszottam még egy meccset, s készen álltam rá, hogy egész szezonra aláírjak. Tényleg úgy éreztem, remek srácokkal vagyok körülvéve. Ráadásul, ahogy te is említetted, ekkoriban szárnyalt a csapat, mindenki rendkívül keményen edzett a másikért, ez volt a mottónk. Nem utolsósorban pedig ott volt Kevin, legendásan kemény edző, viszont kiváló szakember. Minden feltétel adva volt tehát a maradásomhoz, készen álltam az elköteleződésre, abszolút meggyőztek a körülmények, a város, a szurkolók, tényleg minden! Ilyen állapotok mellett érkezünk el december 21-éhez, amikor végre a vezetőség csak megkeresett, azonban olyan ajánlattal álltak elő, ami teljesen meghökkentett: 800 euróval kevesebbet ajánlottak, mint ami a megkötött szerződésben szerepelt. Nagyon mérges lettem! Tudod, nem is az összeg miatt, nem akartam magasabb fizetést kicsikarni, éppen ez lenne az opcionális hosszabbítási feltételnek a lényege: minden megy tovább úgy, ahogy addig volt, a korábban megállapodottak szerint, csak a kölcsönös elégedettség nyomán a felek kitoldják az időtartamot. Elképesztően felbosszantott ez a hozzáállás, a karrierem során még soha nem tapasztaltam ehhez hasonló garasoskodó hozzáállást, ez szimpla tiszteletlenség a másik féllel szemben, ezt szerintem nem is kell magyarázni. Szóval igen, hirtelen azon kaptam magam, hogy a klub velem is meghúzta ugyanazt, amit Ricciékkel… Mert ha azt mondják, figyelj, Jeremy, jól teljesítettél, korrekt srác vagy, nekünk viszont egy más profilú első számú centerre van szükségünk, akkor azt mondom, köszi az egyenességet, srácok! Ez a profi jégkorong, ilyen ez a popszakma, pontosan tudjuk, szinte mindenki pótolható… De ebben az esetben konkrétan az történt, hogy sarokba szorítottak, s lejjebb alkudtak a megállapodásunkon, ilyen a világon nincs! Ha ezt nem Szenteste előtt három nappal húzzák meg, biztosan azonnal otthagyom az egész kócerájt. Szerencsétlenségemre már a szilvesztert és a magánéletemet is úgy terveztem, hogy maradnom kellett helyben. Nem utolsósorban pedig nem akartam karácsonykor bevállalni egy hosszabb vonatutat. Nyeltem hát egy nagyot, és ismételten kötöttünk egy rövidtávú szerződést, ami már csak egy hónapra szólt – az járt ekkor a fejemben, hogy lesz három hetünk, hogy tisztázzuk a félreértéseket, így hát adtam még egy esélyt a történetnek, abban bízva, hátha megfelelő döntést fognak hozni a vezetők. Ez a tiszavirág-életű kontraktus január 17-én futott ki, addig játszottam minden mérkőzésen, s csak ezután tűntem el.

Gyakorlatban milyen nehézségekkel járt a mindennapokban, hogy papíron Václav Novák az edző, aki mindig ott áll a kispad mellett, de valójában meg Kevin dirigál? Akadtak ebből konfliktusok?

Nem mondanám, hogy kezelhetetlen nehézségeket generál ez a szituáció. Persze, egyáltalán nem szokványos, mondhatni egyedülálló példa, de minden a megfelelő mederben zajlott: mindenki pontosan tudta, mi a dolga, senki sem akart többet a szerepénél, nap mint nap rendkívül keményen dolgoztunk, remek összhang alakult ki csapaton belül, mind a játékosok, mind pedig az edzők között. Kifejezetten megkedveltem a csapattársaimat, őszintén, mindenki remek srác. A többi edző és Kevin nagyszerűen kiegészítik egymást, Mark LeRose és Novák is kimondottan energetikus, kedves szakemberek, Constantine pedig az analitikus, aki mindent a legapróbb részletig szeret kielemezni, s mindig többet és többet követel. Kiváló egyveleget alkot a stáb, ami abszolút meggyőzött, élveztem a munka szakmai részét, ezért szerettem volna aláírni a szezon végéig, ez nem is lehet kérdés!

Milyen volt a kapcsolatotok Kevinnel? Neked, mint sokat tapasztalt játékosnak mennyire feküdtek a módszerei?

Kicsit elébe mennék a félreértéseknek, Kevinnek semmi köze sem volt a távozásomhoz, nem miatta alakultak így a dolgok. Nem titok, szélsőségesen kemény edző, rengeteget követel, ennek köszönhetően viszont exponenciális fejlődést produkált a csapat. Tipikusan olyan szakember, aki pontosan tudja, mit akar, és biztos lehetsz abban, hogy el is fogja érni azt. Constantine-nál ha megjelensz edzésen, teljes mértékben készen kell állnod a kemény munkára. És igen, ha épp kedve tartja, akkor ordibál, de egyáltalán nem jellemtelen ember – akivel problémája akad, annak megmondja szemtől-szembe, nem kertel, nincs játszmázás a hátad mögött. Kevin egy jó srác, kimondottan kemény, de remek ember, amikor együtt dolgoztok, fókuszáltnak kell lenned. Ő kitűnő választás lehet a legtöbb csapat élére, s egyben garancia a sikerességre is.

A mai napig te tartasz egy mókás rekordot az NHL-ben, az egy szezonra levetített legnagyobb gázsiét. Már akkor tudtad, hogy történelmet írsz, amikor leszignóztad a papírokat?

(nevet)… Ezzel én is csak akkor szembesültem, amikor pénzügy-előadáson ültem az egyetemen. Azt képzeljétek el, hogy bemutatkoztam az NHL-ben, három héttel később pedig visszamentem a suliba, és nem értettem, miért néz rám mindenki olyan furán; miért kezdenek el sugdolózni az emberek a hátam mögött. Végül aztán valaki vette a bátorságot, hogy akkor most pontosan mennyi is az annyi – úgy emlékszem, talán 18 millió dollár volt –, és ez mégis hogyan férhetett bele a bérsapkákba?! Én pedig csak nevettem, hiszen szürreális volt:  aláírtam egyetlen meccsre újoncként az NHL-be, majd visszamentem az iskolába, a többiek meg nem tudták kezelni a helyzetet, senki sem értette, mi történik körülöttem. Aztán valaki csak benyögte: Jeremy, 18 millió dollárt hoztál össze egy nap alatt, ez még egyik nagymenőnek sem sikerült, mégis, mi a fenét keresel az egyetemen, amikor már rég a Bahamákon sütkérezhetnél életed végéig?!…(nevet). Aztán mondtam a többieknek, srácok, sajnos egyáltalán nincs ennyi pénzem, ezek csupán technikai dolgok voltak – aláírtam egy belépőszintű szerződést, ami aznap le is járt. Tehát a bónusz és a fizetés is napi arányosan lett lebontva. Azt gondolták sokan, hogy 18 millióval a zsebemben egyetemre szeretnék járni, hát még mit nem…

Mesélj még egy kicsit, kérlek, az eddigi pályafutásodról, elvégre nem sok ex-NHL-játékos szaladgál az Erste Ligában. Miként emlékszel vissza az észak-amerikai pályafutásodra, melyik NHL csapatban érezted magad a legjobban, melyik sztártól tanultad a legtöbbet? Van olyan nagymenő, akivel szorosabb kapcsolatot ápoltál, esetleg a mai napig tartjátok a kapcsolatot?

Minden bizonnyal a vancouveri időszakomat élveztem a legjobban. Úgy emlékszem, három hónapot tölthettem el a nagycsapatnál, át kellett esnem az ilyenkor esedékes újoncokat megillető beavatásokon – képzelhetitek, mik történtek ott (nevet). Ezt követően viszont a keret teljes értékű tagjává váltam. Igaz, hogy három-négy percnyi jégidőket kaptam, viszont ennyi is bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy megismerjem a srácokat, de ahhoz is, hogy komfortosan mozoghassak közöttük. Életre szóló élményeket gyűjtöttem ebben az időszakban, kicsiként mindenki a legmagasabb szintről álmodozik – csodás belegondolni, hogy én is belekóstolhattam az NHL-játékosok mindennapi életébe. Ha ugrunk egyet az időben, emlékszem, egyszer, amikor felhívott a Carolina nagycsapata, három egymást követő napon három mérkőzést is játszottunk. Ezután hétfőn kaptam egy hívást, hogy vezessek le Raleigh-be, mert valaki megsérült bemelegítés közben, és este játszanom kell. Csupán három órányit kell autóznom. Kocsiba pattantam, lejátszottam azt a bizonyos meccset, majd visszatértem Charlotte-ba. De emlékszem egy másik esetre is, éppen Texasban voltunk, elég feszített tempót mentünk akkoriban, így hát úgy véltük, ránk fér némi lazítás, ezért kimentünk csavarogni egyet a srácokkal. Volt ott minden, amit el tudsz képzelni: haverok, buli, Fanta, elég jól éreztük magunkat… Majd reggel tízkor, alig több mint kétórányi alvást követően visszarepültünk – gondolhatjátok, hogyan festhettem vizes felszerelésekkel, hullafáradtan. Minimális alvással pedig roboghattam tovább Montrealba, hiszen meg kellett jelennem a méltán híres Bell Centerben. Őrült rohanás volt, erről szól az NHL-AHL körforgása: olyan átjárás van a nagycsapat és a farmcsapat között, ami ennyi utazást generál, egyáltalán nem egy szokványos életmód. Rátérve a második kérdésedre: inkább haveri viszonyok alakultak ki ebből az időszakból, leginkább az AHL-es csapataimban építettem ki mélyebb emberi kapcsolatokat, amikor 24-25 évesen a srácokkal az életeteknek ugyanabban a szakaszában jártok, szinglik vagytok, és együtt kell helytállnotok a profi hoki világában, az kimondottan összekovácsoló erővel bír. Az NHL már más tészta: a legmagasabb szinten mindenki vérprofi, sok játékosnak a hoki mellett már ott a család, külvárosi környezetben elszigetelt, békés életet élnek, s különböző ehhez kapcsolódó ügyekkel vannak elfoglalva. Ott az edzések után általában már mindenki ment a maga dolgára. Az NHL-ben sokkal kötöttebb életmódot folytatnak a játékosok, szemben az AHL-el, ahol az edzések és a meccsek után inkább még a barátkozás és a fiatalos életmód megélése dominál.

Aztán játszottál többek között Németországban, Lengyelországban, Angliában… Hogy érzed magad Európában, mi a véleményed a kontinens hokikultúrájáról?

Európa-szerte nagy amplitúdójú skála mutatkozik a csapatok profizmusszintjében. Óriási élmény visszatekinteni például a DEL-es időszakomra, elképesztő életszakasz volt, addig talán nem is értékeltem igazán, amíg ott voltam, csak utólag jöttem rá, mennyire remek dolognak lehettem én is a részese Németországban. Elképesztő az a miliő, ami körbeveszi a ligát, nagybetűs profizmus uralkodik az ottani rendszerben. Nem beszélve arról, hogy az ottani játékosoknak nem csupán kötelezettségeik vannak, hanem jogaik is, amiket balszerencsés esetben érvényesíthetnek. Németországban elképzelhetetlen, hogy indok nélkül felmondják a szerződésedet, vagy opcionális szerződéshosszabbításkor a megállapodottaknál kevesebbet ajánljanak. A biztonságérzetedet pedig csak még tovább növeli, hogy mennyire profi biztosításokat kötnek a játékosokra, illetve milyen szintű szállásokon helyeznek el, s mindezt világszínvonalú városokban. Az arénák kivétel nélkül zsúfolásig megtelnek, akár 15 ezer ember előtt is játszhatod a meccseidet, elképesztő a hangulat. Ja, és a másik dolog: ott minden egyesület professzionális alapon működik, feketén-fehéren megnevezett elnökkel, sportigazgatóval, marketingesekkel, médiásokkal… Nincs mutyizgatás. Vegyük picit górcső alá, mondjuk, a Wolfsburgot: a csapat költségvetésének a nagy részét a Volkswagen biztosítja, Mannheimben az SAP felel a kitűnő körülményekért, míg Münchenben már hosszú ideje a Red Bull. A klubok hatékonyan működő irodákból szervezik a jégen kívüli életet, ahol főalkalmazású dolgozók tevékenykednek minden részlegen, ha bármire szükséged van, a papírmunkától kezdve a médiaszerepléseken át mindenre ki van jelölve a megfelelő ember, akire szükség esetén bármiben számíthatsz – beleértve akár a GM-et is vagy az elnököt. Az Egyesült Királyság már más tészta, a szigetországban rendkívül nagy a csapatok közötti differencia: ott előfordul, hogy a gazdag tulajdonosok, akik hatalmat gyakorolnak a csapat felett, a barátjukat nevezik ki például GM-pozícióba, még akkor is, ha az a haver nyilvánvalóan alkalmatlan a feladat elvégzésére. Erre a jelenségre kitaláltak amúgy egy csodálatos kifejezést: egymás között csak Mickey Mouse-műveleteknek csúfoljuk, amikor a legfelsőbb szinteken olyanok irányítanak, akik többnyire üzletemberek, ők jelentik a garanciát ahhoz, hogy ömölhessen a pénz a szervezetbe, továbbá a játékosokat is busásan megfizetik, azonban nem értenek a jégkoronghoz, nincs semmilyen játékosmúltjuk. Ha vetünk egy pillantást az Egyesült Királyságra, a csapatok legtetején gyakorta olyan ember elnököl, aki a klubra kizárólag perselyes malacként tekint, s inkább pénzt vesz ki a szervezetből. Ez a precedens azért veszélyes, mert ilyen esetben a tulajdonos azt csinál a klubbal, amit csak akar, s nincsenek olyan fékek beépítve a rendszerbe, ami korlátozni tudná az elnök hatalmát. Ez Észak-Amerikában teljesen elképzelhetetlen, ott gyakorlatilag az összes csapatot korábbi Hall of Fame-játékosok irányítják, olyan nagyágyúk, akik régóta benne vannak a szakmában, s konyítanak azért valamelyest a dolgokhoz. Szerencsére akadnak azért jó ellenpéldák Angliában is, vannak olyan vezetők, akik szívügyükként, sőt, egyben hobbiként tekintenek a csapatra – na ez például egy jó kombináció, mert ilyenkor az adott elnök nem csak a profitmaximalizálásban, hanem a csapat sikerességében is érdekelt.

Most Hamburgban tartózkodsz, mik a jövőbeli terveid? Visszatérsz esetleg a DEL-be/DEL2-be?

Talán ez a sztorim leglényegesebb kérdése. Amikor január 17-én lejárt a szerződésem Csíkszeredában, 18-án bejelentettem a vezetőségnek, hogy kalap-kabát. Mivel nem ajánlottak új, az októberi feltételekkel megegyező korrekt szerződést, semmilyen jogviszony nem állt fenn közöttünk. S most figyelj: ők ahelyett, hogy bármilyen megoldást kerestek volna a helyzetre, gyakorlatilag zsarolni kezdtek – ha nem játszol este – érvényben lévő szerződés nélkül! -, akkor nem kapod meg azt a pénzt, amivel tartozunk, ráadásul nem igazolhatsz el sehova, itt kell maradnod Csíkszeredában. Egyre csak ezt hajtogatták…  Ti hallottatok már ilyet? Nálam ekkor telt be a pohár igazán, tudjátok, végeredményben mindenki pénzből él, de ott akkor azon a ponton azt mondtam, nem létezik az az összeg, amiért újra hajlandó lennék aláírni ebbe az ad hoc-alapon működő kétes rendszerbe. Vitathatatlanul kegyetlen a profi sport világa, de azért olyan is létezik a világon, hogy tisztelet, nemdebár?! Ez pedig túllőtt minden határon, a csíkszeredai vezetőség a legalapvetőbb tiszteletet sem adta meg nekem. Nem kértem különleges bánásmódot a korom, vagy éppen az NHL-es tapasztalatom miatt, én csupán korrektségre számítottam, valami olyasmi profizmussal fűszerezve, mint amilyet a többi, korábbi nyugati állomáshelyeimen megtapasztalhattam. Értitek, ha úgy érezném, nem ütöttem meg a szintet, akkor azt mondom, srácok, megértem… De én voltam az első számú centerük, és amellett, hogy a vezetőség még emlékezni sem méltatott arra, hogy az egyik kulcsjátékosuk szerződése hamarosan lejár, ehelyett inkább elkezdtek levegőnek nézni a folyosókon. Mindenki, a légiósok és a helyi srácok vállvetve együtt dolgoztak a város sikeréért – kérdezem én, hálából efféle bánásmódot érdemelnek Csíkszeredában a játékosok?! Lehet régimódi vagyok, de nem hiszem, hogy a jégkorongozónak kellene kopogtatnia a vezetőség ajtaján, hogy hé, itt a játékosotok, aki amúgy rendre fent van a jégen emberelőnyben és -hátrányban egyaránt, légyszi, tegyetek olyan ajánlatot, mint amilyet októberben, s ne úgy álljatok a dolgokhoz, hogy jól van az úgy, a végén majd úgyis megoldjuk okosba’… Nagyon mérges lettem, ezért úgy döntöttem, elhagyom Csíkszeredát, hat nappal később aláírtam az egyik DEL2-es klubhoz. A svéd ügynökömtől kezdve romániai és szlovák ügyvédeken át az összes szakember átolvasta a lejárt kontraktusomat, s mindenki egyetértett abban, hogy szabadügynök vagyok, bárki leigazolhat, nincsenek további kötelezettségeim a Sportklub irányába. Amikor már minden sínen volt, egyszer csak hívott az ügynököm, hogy az IIHF-hez kell fordulnunk, mert a Csíkszereda blokkolja az átigazolásomat. Én meg döbbenten kérdeztem, hogy micsoda, ez mégis hogyan lehetséges?! Aztán elkezdtünk kooperálni a német szövetséggel, ők úgy vélték, nincs akadálya annak, hogy a DEL2-ben folytassam. Hihetetlen, de ekkor kezdődött csak az igazi kalamajka, a Sportklub ugyanis keresztbehúzta a számításaimat, mi pedig természetesen a nemzetközi szövetség elé vittük az ügyet. Igen ám, de ha jól tudom, a hivatalos vizsgálat 21 munkanapot vesz igénybe, ami elég hosszú idő a szezon kellős közepén. Az ügy nem oldódott meg két héten belül, ezért a DEL2-es csapat felkeresett, és azt mondta: figyelj, Jeremy, szeretnénk téged a sorainkban tudni, de mi jelenleg a kiesés ellen harcolunk, így nem várhatunk tovább, sürgősen kell valakit kerítenünk. Ezért aztán visszavonták az ajánlatukat – érthető módon senki se akar az IIHF-fel és a Csíkszeredával párhuzamosan perlekedni a szezon lényegi szakaszánál. Ezt követően szerződést ajánlott egy másik DEL2-es csapat is, megpróbáltuk beszerezni a szükséges dokumentumokat, ráadásul az új kérőm hivatalos személyei szintén átfutották a kontraktust, és ők is azt mondták, nincs akadálya, hogy náluk szerepeljek. Megkértek, menjek le edzésre, aztán nyugodjak meg, beszerezzük a szükséges iratokat néhány napon belül. Ezzel párhuzamosan felhívtam a Sportklubot, és azt mondtam a vezetőknek: tudjátok mit, lemondok a decemberi és a januári jogos jussomról, cserébe most már fejezzétek be ezt az amatőr játszmát, ez egy win-win szituáció lenne mindkét fél számára. A pénzem nálatok marad, úgyis ez a célotok, én pedig cserébe felszabadulhatnék ebből a képtelen rabszolgaságból. De akár hiszitek, akár nem, erre is nemet mondtak! Tehát még mindig ott tartunk, nem kaptam meg a decemberi és a januári fizetésemet, ami eleve elképesztő, mert szerintem mindenki jól láthatta, hogy ott voltam a jégen. Így benyújtottam két hivatalos keresetet is a Csíkszereda ellen, hogy jogellenesen blokkolják az átigazolásomat, ezek a bírósági ügyek egyébként a mai napig folyamatban vannak. Döbbenetes ez az eljárás, a Sportklub vezetősége ugyanis nagyon jól tudta, hogy január-februárban a csapatok játszani szeretnének, senkinek sincs már ideje három hetes procedúrákra, ezért a klubok ki fog hátrálni a szerződtetésemből, én pedig hoppon maradok. Ilyen a világon nincs, nem is akarom kimondani, milyen módszerek ezek, de remélem, mindenki érti! A német klubok sajnos úgy vélték, nem tudnak tovább várni, mert a Sportklub ki fogja játszani a létező összes kiskaput olyan trükkös fellebbezésekkel, amelyeket úgysem nyerhetnek meg, viszont időben folyamatosan hét munkanapokkal kitoldanák az ügyet – nekik pedig nincs kedvük ilyenekhez, ők nem ilyen világban szocializálódtak. Ugyan biztosítottak arról, hosszútávon megnyernénk a pert, ez nem is kérdés, de ki fogunk futni az átigazolási határidőből, ők pedig játékos nélkül maradnának. Az újabb pofon után a Magas-Tátra irányába indultam, február 15-én, az átigazolási határidő utolsó napján megegyeztem egy szlovák extraligás együttessel. Ők azt állították, nem baj, ha két-három hetet kellene várniuk az engedélyemre – viszont a szlovák szövetség a zöld út megadásához még aznap látni szerette volna az iratokat, így ez az üzlet is meghiúsult. Néhány héten belül tehát három szerződéstől estem el, ráadásul kiváló ligákból. Hallottam már néhány ijesztő történetet kelet-európai bajnokságokról, a jégkorongos társadalom viszonylag kicsi és zárt, ezért gyorsan terjednek a hírek, de ehhez hasonló sztorik még a mesékben sincsenek, komolyan mondom, ha ez nem velem történik, nem hiszem el. Nem kértem szívességet a Csíkszeredától, hogy hadd maradhassak, vagy hogy ápolgassák a lelkemet… Lejárt a szerződésem, így jogomban áll másik munkahelyet keresni. Soha nem hittem volna, hogy ezeket a lassú, bürokratikus folyamatokat arra használják fel, hogy tönkretegyék egy pályafutása végén járó játékos utolsó szezonjainak egyikét. Létezik olyan szituáció, hogy jogviszony áll fenn a felek között, a játékos kéri a vezetőséget, hogy adják el, a menedzsment viszont azt mondja, maximum a szezon végén mehetsz, mert a versenysorozat kellős közepén nem tudnánk pótolni. Esetemben viszont szó sincs erről, január 17-én lejárt a szerződésem. De hogy a sok negatívum mellett azért némi jót is mondjak: kiváltképp lenyűgözött az az infrastruktúra, amit Budapesten és környékén láttam, a létesítmények, a felszereltség; a fehérvári akadémiáról pedig kiváló dolgokat halottam. De szóba elegyedtem néhány brassói és gyergyói játékossal is, akik elmesélték, Brassóban és Gyergyószentmiklóson is remek háttérmunka folyik. A tulajdonos példaértékűen bánik a játékosokkal, civilben sikeres vállalkozók, akik nap mint nap elkötelezetten dolgoznak klubjukért. Elképesztő, hogy nekünk most arról kell beszélgetnünk, hogy a Csíkszeredával pereskedek, ahelyett, hogy a playoffról nyilatkozhatnék. Felháborító, hogy bíróságra kell mennem azért a pénzért, amiért becsülettel megdolgoztam – nekem az volt a kötelességem, hogy teljesítsek, s úgy gondolom, ezt meg is tettem. A tulajdonosoknak pedig vállalniuk kell a szerződésben foglaltakat, ilyen nincs, hogy nem biztosítod a munkavállalód számára a hivatalos papírokban rögzítetteket. Arról nem is beszélve, hogy a DEL2-es csapatok már valószínűleg szezonzárás előtt leültek volna tárgyalni a játékosokkal, így sokkal nyugodtabb életünk lehetne a barátnőmmel, aki amúgy Hamburgban él, s nem kellene lefolytatnunk ezt a hercehurcát. Ez a legnehezebb része a történetnek, ráadásul ha belegondolok, nekem valószínűleg ez a szezon január 17-én véget ért, önhibámon kívül, ami teljesen abszurd. Persze, jogi kiskapukkal, fusizással, fenyegetőzéssel nagyon sok mindent ki lehet játszani, de a sportnak nem éppen a fair playről kellene szólnia?! Majd’ elfelejtettem említeni, az ügyvédem írt e-mailt az Erste Ligának, a magyar szervezetnél is hasonló falakba ütköztünk, mint az IIHF-nél, ugyanúgy ők is csak mosták a kezeiket – kicsit olyan ez nekem, mintha minden jogszabály kizárólag a Szeredát védené fentről, nekünk, játékosoknak pedig csak egy dolgunk lehet: tűrni. Érdekes, senki sem tud mit tenni, amikor a napnál is világosabb, miért tesz nekem keresztbe folyamatosan a Csíkszereda. Pontosan láthatják, hogy a jogi trükközgetések miatt minden csapat ki fog hátrálni a szerződtetésemből, ezért majd visszamegyek hozzájuk, ha nincs ló, jó a számár is alapon?! Na még mit nem! Kérdem én, ha visszatérnék, mi a garancia arra, hogy a szezon végén megkapnám azt, amivel tartoznak? Szerintetek az csak véletlen műve, hogy a semmiből előbukkannak olyan játékosok, akiknek egyszer már a kertek alatt távozniuk kellett?! Sokat tudnék mesélni a Levin-ügyről is, annyit mondhatok, igazak a hoteles pletykák, s a képlet pofonegyszerű: ott addig esélyed sincs megkapni a pénzed, amíg vissza nem kullogsz hozzájuk játszani… Ez elképesztően sértő és megalázó. A régió összes pénze sem lenne elegendő, hogy még egyszer az életben újra náluk játsszak, és itt már messze nem csak az anyagiakról van szó, hanem a tiszteletről is. A szerződésem rég lejárt, ha szeretnék, akkor jogomban áll máshol munkát vállalni, de az IIHF bürokratikus folyamatait a Sportklub tökéletesen kihasználja. Mégis kire számítsunk, ha irányító testületként zéró védelmet nyújtasz a játékosoknak, és olyan folyamatokkal kell pepecselni, ami nyilvánvalóan a szerződésszegő csapatot segíteni? Miként tud a Csíkszereda egyáltalán a játékospiacon üzletelni, és 3-4 új játékost mindig összehalászni, amikor hivatalosan jogvitában állunk az átigazolásom blokkolása és a kifizetetlen hónapok miatt?!