Ezek a srácok új fejezetet írattak az élet értelméhez
A budapesti divízió 1/B-s világbajnokságon győztes juniorválogatottról van szó természetesen. Vállaltan szubjektív torna- és csapatértékelés következik.
Azelőtt sem voltunk vakok, de mióta mélyebben elmerültünk a magyar jégkorong bugyraiban ? tegyük ezt az időpontot a Jégkorongblog alapítása környéki időkre ?, azóta kifejezetten igyekszünk figyelni az utánpótlás történéseire is. Nem állítom, hogy személy szerint mindig naprakész vagyok a serdülő- vagy az ifjúsági bajnokság aktuális állásával kapcsolatban, de azt tudni szoktam, kikben lehet spiritusz, kik azok, akik vagány profi hokissá nőhetik ki magukat a későbbiekben. A válogatottak nemzetközi meccseit és a világbajnokságokat pláne követem, különös tekintettel a tornákra, amelyeknek rendezői is vagyunk. Még igazabb ez a juniorokra. Ott voltam, amikor néhány éve Debrecenben a Somogyi?Bartalis?Németh Attila-féle csapatnak nem sikerült feljutnia a divízió 1/B-be, és akkor is, amikor 2013-ban Miskolcon a Sebők Balázzsal, Galló Vilmossal felálló keretnek igen. A következő decemberi dunaújvárosi tornát kihagytam, de azt csak mérgemben. Ha megnézem azt a névsort, mai eszemmel sem értem, hogyan tudott kiesni az akkori válogatott a negyedik vonalba.
Mindegy, a lényeg, hogy utána ismét feljutottunk, és az idén újfent tornát rendezhettünk a korosztályban, méghozzá Budapesten. Nagyon vártam ezt a világbajnokságot. Rátérek ennek az írásnak a legszubjektívebb részére. Miután megjelent az F. Kapus kollégával közösen jegyzett Az élet értelme februárban, valahogyan-valamitől lankadni kezdett az érdeklődésem kedvenc sportunk iránt. Pontosabban: a magyar jégkorong iránt. Mintha kiírtam volna magamból az extázist és az odaadást azon a másfél száz oldalon. A szentpétervári A csoportos világbajnokságra felpörögtem valamelyest, de mivel utazni nem utazhattam, az akkori tűzből is hiányzott néhány százalék a kerek 100-hoz. Mindez az idei szezonnal folytatódott. A MOL Liga korántsem mozgatott meg annyira, mint tavaly, az EBEL-től pedig abszolút elsodródtam. A november eleji fővárosi EIHC-torna hozhatott volna fordulatot, de a kelleténél nagyobbak lehettek a reményeim vele kapcsolatban is.
Akárhogy is, telt-múlt az idő, mígnem elérkezett a múlt hét vasárnapja. Arra gondoltam, hátha most. Hátha kapok friss-fiatalos impulzusokat a fiataloktól.
Evidens volt, hogy kimegyek, hiszen ismétlem: kifejezetten szeretem a juniorhokit, melynek sebessége és technikai színvonala meggyőződésem szerint simán nyújtja azt, amit a felnőttek is tudnak, miközben az esetleges fizikai-taktikai mínuszok semmit sem vesznek el az izgalmakból és az élvezhetőségből. E kultúra további sajátossága, hogy előzetesen képtelenség felmérni a valós esélyeket. Játékosok jönnek-mennek, a csapatok összetétele évről évre nagyot változik.
Fotó: Mudra László (MJSZ)
Az idei magyar válogatottban hatan maradtak hírmondónak a tavaly Litvániában ötből ötször győztes csapatból. A szakvezetés ezenfelül is úgy döntött, bátran nyúl a fiatalokhoz, a 22-es keretbe 11 ifjúsági korú játékost nevezett, köztük két 2000-es születésűt. Megtörtént az a furcsaság is, hogy a volános Vértes Nátán hamarabb lépett jégre U20-as világbajnokságon, mint ahogy ? reményeink szerint ? U18-ason szerepelhet majd tavasszal. Ezeket a nüanszokat mind ismeri az olvasó, azért idézem fel őket, hogy jelezzem: egy héttel ezelőtt nekünk, laikusoknak fogalmunk sem lehetett, mire lesz képes a torna legfiatalabb-legtapasztalatlanabb csapata.
Aztán jött az olaszok elleni összecsapás. Elsőként ahhoz a válogatotthoz kellett hozzámérni magunkat, amely egy szezonnal előbb még két ligával feljebb játszott. Sziporkázó, villámgyors, erőtől duzzadó, kreatív játékkal vertük őket. A közönség majd kiugrott a bőréből örömében. Akárcsak a csapat. Tudtam előre, hogy ahányszor csak lehet, ott leszek Káposztásmegyeren, de a második győztes csatát ? a briteket már az első harmadban helyretettük ? követően azt is eldöntöttem: azon a meccsen is ott leszek, melynek ideje alatt eredetileg okvetlenül dolgoznom kellett volna. Úgyhogy intézkedtem. Milyen jól tettem. Ez a negyedik találkozónk volt, a lengyelek elleni. Előtte még legyőztük Ukrajnát is, csütörtökön tehát úgy mehettünk ki a jégre, hogy ha nyerünk, az utolsó kör eredményeitől függetlenül divízió 1/A-sok leszünk. Nos: nem nyertünk. Volt egy olyan harmadunk ? egy ötperces hátrány alatt három gól, majd még egy ?, ami rémálmainkban se jöjjön elő.
De a jégkorong csodálatos sport, és ezt a magyar?lengyel utolsó húsz perce ismét tündöklően bizonyította. 0-5-ről visszajönni 4-5-re, úgy, ahogyan ezek a srácok tették, akkor is katartikus élményt jelentett, ha nem hozott teljes beteljesülést. Ráadásul akkor még nem sejthettük, hogy ahhoz képest, ami szombaton lesz, mindez csak előjáték. Hiába volt favorit az addig négyből négyszer győzedelmes Lengyelország, az olaszok elkapták őket a kedvünkért, így visszakerült a sorsunk a saját kezeink közé. A többi már, ahogy mondani szokás, történelem. De a történelem lapjai nem egyformák ? és ez a tegnapi különlegesen fényes.
Ha 0-5-ről majdnem sikerült, miért ne sikerülhetett volna 1-3-ról még jobban? A második szünetben azt kérdezte a barátom, hogyan fogunk mi ezeknek a bivalyerős szlovénoknak három gólt ütni. Egymás után, válaszoltam, mert egyszerre nem lehet. Először beverjük az elsőt, majd a másodikat, végül a harmadikat. Elhittem, amit mondtam? Nem is tudom.
Amit tudok, az a következő: ennek a magyar?szlovénnak ott a helye életem legnagyobb meccsélményei között. A szapporói Magyarország?Ukrajna, a krakkói Magyarország?Lengyelország, a pétervári Magyarország?Fehéroroszország mellett. Az a baj, hogy ezeket csak televízióban láttam. A magyar?lengyel utolsó perceibe ráadásul majd beleőrültem. Ami hasonló élményt nyújtott, és ott voltam a helyszínen is, az a 2013-as 2-1-es Magyarország?Kazahsztán. Nos: juniorok ide, korosztályos torna oda, emellé zárkózott fel ez a 4-3. Ahogy egy szurkolótárs is írta: Krakkóban volt része hasonlóban, itthon pedig talán soha.
Mindenki sajnálhatja ? bármi oka is volt ?, aki kihagyta.
Ezek a fiatalok példát mutattak, hogyan kell megoldani hazai jégen, a támogatás és a belőle fakadó terhelés közepette a legnehezebb feladatokat. Annyi hazai világbajnokság és olimpiai selejtező volt az utóbbi egy-másfél évtizedben is, amikor felnőttnek-juniornak-ifinek nem sikerült ugyanez. Ráadásul: azokat az olaszokat és főként szlovénokat is fogtuk, akiket finomat szólva sem gyakran szoktunk, és azzal a Norvégiával cseréltünk helyet, amely hosszú-hosszú ideje mindig fölöttünk volt.
Magyarország U20-as válogatottja a legjobb tizenhat közé tartozik a világon. Pontosan ez a helyzet az U18-asokkal, akiknek nagyon drukkolunk, hogy tavasszal megőrizzék a pozíciójukat. A felnőtteknek meg azért, hogy visszakerüljenek az elitbe. Úgy lenne teljes a kép.
Hogy milyen következtetéseket lehet levonni a jövőre nézve? A jósolgatás soha nem volt kenyerünk, de biztatónak talán láthatjuk a helyzetet. Azért is, mert a tavasszal szintén a D1/A-ba kapaszkodott U18-as szelekcióból 13-an voltak benne ebben a csapatban, úgy, hogy az egyaránt remek Szita Donát és az előzetes NHL-draftlistára is felkerült Horváth Bálint sem lehetett jelen sérülés miatt.
Mások vágták ki a rezet helyettük. Például Stipsicz Bence és Garát Zsombor, akiknek ez már a hetedik utánpótlás-világbajnokságuk volt. Mindketten a végletek emberei, amennyiben ötször-ötször nyertek aranyérmet a két korosztályban, kétszer azonban kiestek. U18-ban és most már U20-ban is megcsinálták azt a bravúrt, hogy két év alatt két divíziót ugrottak. De a csatárok közül is meg kell említeni többeket. Olyanokat, akiket már jól ismertünk ? a gólkirály Sági Martin a bajnok Miskolcban is kiváló formát fut, miként Kiss Zsombor, Kiss Patrik vagy Szabad Kevin, illetve a védő Fejes Nándor kvalitásairól is voltak sejtéseink ?, de olyanokat is, akik ezúttal robbantak be valóságosan. Itt elsősorban a pontlistán dobogós fehérvári Péter Andorra, valamint a zürichi Révész Marcellre utalunk, nem megfeledkezve arról sem, hogy utóbbi csupán 16 éves.
A tehetség nyilván nem csupán arra való, hogy ész nélkül ajnározzuk. Hanem arra, hogy kihozzuk belőle azt, ami benne rejlik. Az elismerést nem szabad megtagadni ? ekkora örömök után végképp nem ?, de sose feledkezzünk meg róla, hogy a munka java ezután következik. Viszont ha ezek a srácok úgy tudnak dolgozni, ahogy ez alatt a hét alatt tették ? különös tekintettel a két fergeteges-fenomenális harmadik harmadra ?, akkor miért ne tennék bele a melót a szürke hétköznapokon is? Ők bele fogják ? mi meg figyelünk. És hiszünk is. Szokásunk szerint abban, hogy a magyar jégkorong nem volt és van ? bár van is, mint láttuk és látjuk ?, hanem elsősorban és mindenekelőtt lesz!
