Leáldozóban a Blackhawks-dinasztia?

Legutóbb a Capitals körüli aggasztó jeleket foglaltuk össze néhány újságcikk alapján, ez alkalommal egyetlen írásból dolgoztunk, a Puck Daddy-n jelent meg elemzés a liga egyik legjobb csapatáról, a Chicago Blackhawksról, amely szintén a szaporodó felhőket vette alaposabban szemügyre.

Az írás április 4-én jelent meg, az akkori állapotokat tükrözi, Ryan Lambert, a Puck Daddy elemzője írta. A Blackhawks dinasztikus babérjairól már sok cikk született, a csapat 2010 óta háromszor nyerte el a Stanley Kupát. Az idei évben is sokáig úgy tűnt, ismét ki tud bújni a fizetési sapka szorításából és a liga egyik legerősebb csapatával rendelkeznek. Március elsején, 64 meccs után 83 ponttal álltak, 39 győzelmüknél csak a jóval gyengébb divízióban küzdő Washington gyűjtött többet (45-öt). Az azóta lejátszott 15 mérkőzésből azonban csak hetet nyertek meg, 16 pontot szerezve, így egy hónap alatt kupaesélyes csapatból a liga egyik legrosszabb mutatóval rendelkező klubja lettek. Ha az alapszakasz során bármilyen intervallumban az Arizona Coyotes több pontot szed össze, mint kedvenc csapatod, akkor minden okod megvan arra, hogy aggódj.

De a Blackhawks szenvedése jóval régebben kezdődött, mint azt az eredményeik sugallják. A liga egyik legerősebb játékoskeretével rendelkeznek, jóformán minden poszton All Star-szintű hokisuk van és a 3-4. soruk is versenyképesebb, mint az ellenfeleiké. Idén azonban olyasmit láttunk tőlük, amit a dominanciájuk kezdete óta csak nagyon kevés alkalommal: az ellenfeleik rendszeresen többet birtokolták a korongot, mint ők. Ez meglehetősen különös egy olyan csapattól, amelynek az elmúlt öt szezonban védjegyévé, hogy szinte csak náluk van a korong. Egyenlő létszám mellett csak a Los Angeles Kings birtokolta náluk többet a korongot, a nagy veszélyt jelentő helyzetek kialakításában nyolcadikok, a lövések számában elsők, náluk több gólt csak két csapat lőtt az elmúlt öt évben.

Ehhez képest a gondok január közepén kezdődtek, az azóta eltelt 32 meccses szériában az összes (kaput eltaláló, elvétő és blokkolt) lövés alig valamivel több mint felét lőtték ők, a másik felét az ellenfél. Az elmúlt hét évben nem volt olyan 32 meccses intervallum, amikor ez a korongbirtoklás mérésére használt mutató (Corsi For, CF%) ilyen alacsony lett volna. Az alábbi grafikon 32 meccses periódusokra bontva mutatja a Corsit és arra a meglepő következtetésre juthatunk belőle, hogy a Blackhawks dominanciája nem is január közepén, hanem az előző szezon közepén zuhant történelmi mélypontra.

Természetesen ezek a számok csak az alapszakaszmeccsek statisztikáit mutatják, miközben pontosan tudjuk, hogy a csapat legerősebb játékát a rájátszásban veszi elő. Ami igazán aggasztó lehet a csapat szurkolói számára, hogy tavaly január közepe óta a csapat összesített gólkülönbsége annak ellenére a mínusz tartományban van, hogy a liga egyik legjobb kapusteljesítményét tudhatják magukénak. 118 meccsen ugyan csak mínusz hárommal állnak, mégis, dinasztikus babérokra törő csapattól ez mindenképpen meglepő, pláne, ha 93%-os védési hatékonyság a negyedik legjobb a ligában. Ugyanez igaz a veszélyes helyzetekre kidolgozására is. A Chicago már közel sem képes olyan veszélyesen a kapu elé kerülni, mint korábban, ebben 23. helyen állnak az elmúlt 14 hónap alapszakaszmeccseinek alapján. Az ellenfeleket továbbra is sikerrel akadályozzák meg ebben, sőt, a statisztikák szerint ebben még az eddigieknél is erősebbek, de az ilyen helyzetek kialakításában jelentősen leromlottak.

Talán nem meglepő, hogy a gólkülönbség drasztikusan romlik, amint Toews és Kane nincs a jégen és valamivel kisebb mértékben, de a korongbirtoklás is csökken. A számok azt mutatják, hogy a valaha a mélységéről híres csapat, mely mindent megtett azért, hogy az első két sora továbbra is a liga egyik legjobb egysége legyen, az utóbbi időben hátul egyre komolyabb gondokkal küzd. De még Kane és Toews is egyre kevesebbszer kerül nagy veszélyt jelentő helyzetekbe, csak páratlan helyzetkihasználásuknak köszönhető, hogy mindez nem jelentkezik a góljaik és gólpasszaik számában. A probléma azonban különösen a 3. és 4. sor esetében látványos. A szakvezetés kiválóan lavíroz a fizetési sapka szorításában, néha még a szürke zónába is elmennek a veszteségek minimalizálásáért. Azonban olyan régóta sikeres a klub, hogy lehetetlen tartani a lépést a fizetési korlátokkal, amelyek nem enyhülnek olyan ütemben, ahogy arra a csapatnak szüksége lenne.

Nyáron fájdalmas döntéseket hoztak, melyek közül Saad elküldése volt a legnehezebb. Az újonnan érkezettek mérlege felemás: Tyihonov és Dano egyértelműen kudarc, Panarin parádézik, Anyiszimov hozza azt, amiért idehozták, a 22. évében járó Terevainen pedig továbbra is szép ütemben fejlődik. Egy ponton túl azonban egyszerűen képtelenség tartani a lépést a többiekkel és egy ilyen keretet ilyen sokáig fenntartani. Egyik oldalon a siker miatt könnyebben igazolnak játékost a határidő lejárta előtt, másik oldalon azonban előbb-utóbb mindenkinek nőni fog a bérigénye. Ha Panarin az első tízben végez a kanadai táblázaton, amire minden esélye meg is van, jelenleg 9. helyen áll, akkor 1,725 millió dolláros bónusz üti a markát, amivel összesen 2,64 millióval lépik át a plafont, ezzel az összeggel a jövő évi bérkeret csökken majd. A fizetési sapka rendszere tehát egyszerűen nem engedi meg a dinasztiák építését. Bowman és csapata eddig is páratlan mutatványt végzett azzal, hogy saját nevelésű játékosokat, vagy más bajnokságok kevésbé ismert játékosait, vagy NHL-szinten közepes tehetségnek tartott hokisokat épített a csapatba és tette őket sikeressé. Ez azonban nem tarthat örökké és most talán elértek a határhoz a szeles városban. Ahogyan a cikkíró fogalmaz: végül is elméletileg nem lehetetlen hátramenetben megmászni az Everestet, csak éppen roppant valószínűtlen.

Mindez persze csak spekuláció, ráadásul a trendek bár aggasztóak, nem szólnak a rájátszásról. Ahol az alapszakasztól függetlenül minden csapat tud extrém nagyot alakítani. A Chicago továbbra is a Kupa egyik legnagyobb esélyese, az átigazolási határidő végén ismét nagyokat húztak. És ha valaki tudja a ligában, hogyan lehet hátrafelé lépkedve megmászni a világ legmagasabb csúcsát, az Joel Quenneville és fiai.