Szerintem valahol itt tart most a magyar jégkorong

 

Minden válogatott torna fontos. A válogatott minden meccse ünnep. Nagyelemzés a szezonnyitó budapesti EIHC-torna előtt.

Egy nap híján egy éve írtam utoljára cikket a Jégkorongblogra, de a sportág napra-órára pontos követésével már vagy másfél éve felhagytam. Tíz év után jólesett a nézőpontváltás. Túl sok volt a túl közeli élmény. Sokkal jobban élvezem, ami azóta van: látom a fától az erdőt. Legalábbis úgy érzem. Nem veszek el a részletekben. Úgy megyek meccsre, hogy nem fújom fejből a két csapat mind a négy sorát, sérültlistáját, az edzők gondolatait. Mint a moziban vagy a színházban: beülök és nézem az előadást. Tök jó. Újra az enyém a magyar hoki mindenestül. Nem jutnak el hozzám az intrikák, a sallangok, a hallomások – amelyek a sportág iránt érdeklődők számára jobb is, ha nem fontosak.

Mindezt azért írtam le az elején, mert fontosnak tartom jelezni: nem az vagyok itt a Jégkorongblogon, aki voltam. Nem vagyok minden információ birtokában. Esztétikai igényekkel rendelkező egyszerű felhasználóvá változtam. Szurkolóvá.

Ebben a minőségemben elemzem a helyzetet. Abszolút szubjektív módon. Nem úgy, ahogy tudom, hanem úgy, ahogy érzem.

Photo: László Mudra - HIIHF

fotó: Mudra László/MJSZ

Klubfüggetlen hokidrukkerként kis túlzással évtizedek óta a válogatott felől közelítek a játékhoz.

Ahogy annak idején a Volán EBEL-kalandja esetében, úgy az idén a DVTK Jegesmedvék és a MAC Újbuda Extraliga-csatlakozásakor is elsősorban az számított nekem, hogy mindez mit jelent a magyar jégkorong-válogatott szempontjából. Rövid, közép- és hosszú távon.

Ahogy támogattam a Volán távozását – mármint magamban, hiszen szerencsére senki nem kérdezett meg róla –, úgy az újabb két csapat nagy kalandja iránt is inkább lelkesedtem, mintsem búslakodtam volna miatta. (Akkor is, ha ez hozott egy jó kis programot nekem.) Tudtam, hogy az Erste Liga gyengül ezáltal, de azt gondoltam, a másik serpenyőben több van. A fehérváriak után újabb húsz-harminc magyar hokis szembesülhet magasabb szintű kihívásokkal. Hetente háromszor. Így játszania korábban nem volt módja a többségnek. Ez nekik és szurkolóiknak is óriási dolog. Izgatottan várom, hogy a gyorsabb liga milyen változást hoz a benne szereplő magyar játékosok teljesítményében, és hogy ezt miként tudják megmutatni a nemzetközi megméretések során. Akár már most, a budapesti EIHC-tornán – de elősorban majd a tavaszi divízió 1/A csoportos világbajnokságon Asztanában, ahol 6 dolog egészen biztosan rendben lesz. (Illetve a decemberi divízió 1/B-s junior-világbajnokságon is Tychyben.)

Közel lakom a Tüskecsarnokhoz, és mivel munkahelyeim is errefelé esnek, értelemszerűen oda járok a legtöbbet mérkőzésre mostanában. Az előző szezonban is vettem MAC-bérletet, és most is. Nem mintha annyiszor ki tudnék menni, hogy anyagilag megérje, de egyrészt évek óta támogatok bérletvásárlással több magyar csapatot is, másrészt mindig későn érkezek, és nem szeretek sorban állni a pénztárnál, amikor már kezdenek.

Soha annyi meccset nem hagytam ott életemben, mint az előző alapszakaszban. Meguntam a félgőzt a hazaiak részéről, de a pihenős ellenfeleket is, az úgyis nyerünk a végén és az úgyis megvernek minket mentalitás látható jeleit. Az átverésemet. Az időm elrablását.

Ha egy szórakoztatóipari termék nem szórakoztat, értelmetlenné válik. Ezt éreztem tavaly az Erste Ligában. A két legjobb annyival emelkedett ki a többiek közül, hogy minden résztvevő pontosan tudta, mi lesz a vége, és ennek megfelelően viselkedett.

Nagyon jó, hogy ennek vége. Hogy idén másként alakulnak a dolgok.

Fotó: Mudra László - MJSZ

fotó: Mudra László/MJSZ

Kőkemény versenyre van kényszerítve a DVTK Jegesmedvék és a MAC Újbuda is. Azok az itthon maradók is, akik a helyükre kívánnak lépni, nemkülönben. Nem is értettem pontosan nyáron, hogy miért siránkoznak sokan, miért féltik az Erste Liga jövőéjét, mondván, ha elmegy a DVTK és a MAC, akkor mi lesz. Hogyhogy mi? Az, hogy mindenki, aki marad, és komolyan veszi magát, szeretne magyar bajnok és Erste Liga-győztes lenni. A magyar bajnoki cím akkor is magyar bajnoki cím, ha a Fehérvár, a DVTK és a MAC épp nincs versenyben érte.

Néhány csapat szerencsére így gondolkodott, ennek a helyzetnek a kihívásai motiválták, amikor versenyképes kereteket alakított ki a szezonra. Naná, hiszen felcsillant előttük egy lehetőség, egy remény, amire rég volt példa.

Az előző szezonban a fenti okokból szinte több csehországi klubmérkőzésen jártam, mint hazain – aki teheti, menjen el a Kometa Brno valamelyik bajnokijára, maradandó élményben lesz része –, ám idén ez máshogy van. Nem azért, mert hipphopp a cseh élvonal szintjére emelkedett bármelyik magyar csapat is. Hanem azért, mert az összes magyar vonatkozású-érdekeltségű ligában igazi verseny van. Nyíltak a mérkőzések, tapintható az izgalom.

El kell ismerni, hogy az EBEL-hez képest a szlovák élvonal fizikailag kisebb kihívás elé állítja játékosainkat. Nem a tempóra és a korcsolyázás mennyiségére gondolok, azokban nincs különbség, hanem a közvetlen fizikai kontaktusokra, az ütközéssel befejezett akciók számára és erősségére, ez jóval kevesebb itt, mint ott. Érthető. Ez az egyik eltérés a fizikai dimenziókat kidomborító kanadai és a kombinatív játékon alapuló szláv hoki között. Az Extraligát sok szempontból jobb nézni, több benne a játékosság, a szisztéma, a kreativitás, az improvizáció. Még egy alsóházi szlovák csapatban is jó néhány olyan hokis lép jégre, akik egy-egy megmozdulása után megállapítom: nem feleslegesen mentem ki a meccsre.

A Szlovákiában játszó magyarok pontosan ott tartanak, ahol néhány hónap extraligázás után tarthatnak. Becsülettel harcolnak a nagyobb tudással bíró, a tempósabb hokival régebb óta közeli viszonyban lévő riválisokkal. Van eredmény, a helyzetük közel sem reménytelen. Váltakoznak az élmények. Egyszer az energiaégetéssel óvatosan bánó szlovák középcsapat ellen is kevés a maximális erőbedobás, majd két nap múlva történelmi sikert ér el egyik vagy másik magyar klub a legjobbak ellenében. De a cél így is a tapasztalatszerzés és a folyamatos tanulás.

hunkor2017

fotó: Fényes Gábor/MJSZ

Majd a második szezonban ezekből kiindulva kell nagyobbat hörpölni a sikeresség poharából. A MAC most inkább csapatként működik jól – milyen érdekes: mintha ebben a szezonban valósulna meg a leghatékonyabban az eredeti elképzelés, a fiatal játékosok tűzben edzése –, míg a DVTK-nál az egyéni képességek kiaknázása viszi előre a szekeret. Szép skalpokat gyűjtöttek mindketten – de még a középszakaszba kerülést jelentő 10. helyért is sokat kell tenniük.

Egy házzal odébb, Fehérváron azt jó látni, hogy végre vannak fiatal magyar hátvédek, akik hosszú távon is megoldhatják a bekkposzttal kapcsolatos régi magyar hiányosságok egy részét. Stipsicz Bence és Szabó Dániel idei teljesítménye már-már ligaszinten is kiemelkedő, elöl és hátul is jó nézni őket. A rutinosabb magyarok közül néhányan még adósak a tartósan jó produkcióval, de összességében a hazai mag rendben van. Én legalábbis előre aláírtam volna ezt az összteljesítményt. De hol tartana játékban és pontgyűjtésben a gárda, ha végre egyszer kiemelkedő – a legjobb ellenfelekére emlékeztető – légióskontingenst sikerülne összerakni? Egy olyat, amely nem átlagos, és amely a legtöbbször tényleg húzza a csapat szekerét? Igaz, még csak november eleje van, ne siessünk, székely hokibarátainktól megtanultuk: a pipéket tavasszal számolják.

Egy szó, mint száz, egyelőre jól vagyok ebben a mágikus háromszögben, amit lassan négyszöggé bővít az FTC-Telekom rég látott virágzása. Nagyon jó, hogy a rekordbajnoknál hosszú idő után rend van. Hogy kinéz valahogy, és hogy jól néz ki, amit a szakosztály és a csapat mutat magáról. Hogy felbukkant még egy fiatal magyar edző, aki képes rendbe szedni, irányba rakni egy magyar csapatot. Bár a játék színvonala még nem tartott ott, de apránként ez a gárda is eljuthat arra a pontra, ahol az a másik három tartott nemzetközi kalandjai előtt nem sokkal. Adok ennek még egy-két szezont, de kivárom: húsz év böjt után semmibe sem kerül.

Hogy az átalakulásnak vannak vesztesei, nem kétséges. Vannak csapatok, amelyek valós tudásuk vagy a tőlük elvárt szint alatt teljesítenek. Vannak, amelyeknél többféle erőforrás is hiányzik, és olyanok is, amelyek eleve más pályán mozognak, fiatalokkal, esetleg – jobb lehetőség híján – kevésbé felkészült játékosok nagyobb csoportjával neveztek. Az elmúlt évtized azonban megmutatta: semmi sem állandó, ellenkezőleg, mindig minden változik. A sportág fejlődik. Aki jól és komolyan dolgozik, sokat léphet előre rövid idő alatt is, és az ellenkező irányú folyamatok sem kímélik azokat, akik nem tettek meg mindent önmagukért. Panaszkodás helyett a jobb teljesítmény és a több munka visz előre.

Photo: Laszlo Mudra - HIIHF

fotó: Mudra László/MJSZ

A kluboknál és a válogatottnál is ez a helyzet. És végre a sok kis kitérő után el is jutottam az aktuális eseményekhez. November második hetében sok magyar korosztály edzőtáborozik, illetve mérkőzik jó ellenfelekkel. A férfiak a Tüskecsarnokban fogadják Kazahsztánt, Dél-Koreát, Olaszországot. Jarmo Tolvanen a szezonban először vezeti a legjobb magyar csapatot. A játékoskeret kialakítása rég váltott ki ilyen kevés ingert a szelektálás szempontjaira mindig érzékeny – de a vizuális ingerekre is roppant fogékony – hazai szurkolói szubkultúrából. De hát ez egy evidens lista, amelyről csak a sérültek, az elfoglaltak és – Vay Ádám személyében – a szezont később kezdők hiányoznak. Meg persze a helyükre lépők is olyanok, akiket szinte mindenki benevezett volna.

Nemzeti csapatunk nehéz szezon előtt áll. Vajon hányszor írjuk még le, hogy minden idők legkeményebb divízió 1/A-s világbajnoksága következik? Márpedig az asztanai tényleg az lesz 2019 áprilisának végén, májusának elején. A helytálláshoz biztosan elég lesz a tudásunk és az akaratunk. Krakkó óta tudjuk azt is: a feljutás sem lenne csoda. A kiesés meg szóba sem kerülhet – bár ha bekövetkezne, akkor sem pusztulna el a világ.

Hogy a Kazahsztánba vezető úton a Tüskecsarnok-beli EIHC-torna mennyire fontos állomás? Minden válogatott torna az. A válogatott minden mérkőzése mindig ünnep. Piros-fehér-zöldben büszkeség jégre lépni, kötelező 100 százalékot adni, a szurkolóknak pedig öröm látni a srácokat. Akár kellemetlen időpontokban, hétköznap 16 órakor is. Szerencsés vagyok. Én ott leszek szerda délután, majd péntek este és szombaton. Esztétikai igényekkel rendelkező egyszerű felhasználóként. Szurkolóként. És hasonlóra biztatnék mindenki mást is, aki végigolvasta ezt a szöveget.

Cimkék: , , , , ,

Nem lehet hozzászólni.

   H I R D E T É S
Eseménynaptár
november 16., péntek
EL 17:30 BRAUTE 0-3VÉGE
EL 17:30 GYEHKB 6-4VÉGE
EL 17:50 VC2SCC 2-5VÉGE
EXL 18:00 MACMIS 4-2VÉGE
    • DIGI SPORT 1
EL 18:30 TITFTC 2-4VÉGE
U20 18:30 ETOMIS 7-6 HVÉGE
EL 19:30 DEBDAB 3-4 HVÉGE
november 17., szombat
U18 13:00 ETOAVS 2-8VÉGE
U18 13:50 VASMIS 4-5VÉGE
U18 14:00 ZNOMAC 1-7VÉGE
U18 15:45 UTEDHK 3-2VÉGE
EBEL 17:30 AVSDEC 3-2VÉGE
    • DIGI SPORT 2
U18 17:30 KMHOHA 3-4VÉGE
U18 18:00 FTCDAB 3-8VÉGE
U20 18:35 UTEKMH 7-2VÉGE
november 18., vasárnap
U18 12:30 OKWDHK 3-7VÉGE
U20 13:30 AVSMAC 6-2VÉGE
EL 16:00 BRAHKB 5-1VÉGE
EXL 16:00 NITMIS 3-0VÉGE
U20 16:20 KMMDHK 2-3VÉGE
EL 17:30 GYEUTE 6-2VÉGE
EL 17:30 TITSCC 2-4VÉGE
EXL 17:30 MACNZÁ 4-3VÉGE
    • DIGI SPORT 2
EL 18:30 DEBVAS 2-0VÉGE
november 19., hétfő
EL 16:50 VC2TIT 5-4VÉGE
EL 17:30 GYEBRA 1-4VÉGE
EL 20:00 DABSCC 2-8VÉGE
    • M4 SPORT
november 20., kedd
EXL 17:00 POPMAC 1-0VÉGE
U18 17:45 DABPEF 2-6VÉGE
U20 18:25 UTESAP 7-4VÉGE
EXL 18:30 MISZIL 4-2VÉGE
    • DIGI SPORT 1
EBEL 19:15 MZAAVS 4-2VÉGE
november 21., szerda
U20 18:20 KMHSAP 
U20 18:30 VASPEF 
U18 19:30 MACSCC 
november 22., csütörtök
U18 15:30 OHADHK 
U18 15:50 PEFMIS 
U18 18:00 ZEGVAS 
U20 18:00 MACKMM 
U18 18:30 AVSSCC 
U20 18:30 ETOUTE 
Partnerünk