Visszavárjuk a válogatottat, amelyet megszerettünk

Kedvenc csapatunk kazahsztáni produkciója nem érdemel dicsérő szavakat. Egy részletekbe menő elemzést azonban igen.

Kazahsztán fővárosa, amely Asztana néven nyerte el a 2019-es divízió 1/A csoportos világbajnokság rendezési jogát, majd Nur-Szultanként teljesítette be küldetését, kiválóan vizsgázott. A szervezés és a hazai szurkolók szeretete ? amely a rokon népként számon tartott magyaroknak és szurkolóink szimpatikus megnyilvánulásainak is szólt ? minden képzeletet felülmúlt. Egy hét alatt a fagytól és hóeséstől a 26 fokos hőségig sok mindent átéltünk ebben a különleges városban ? ahol a legzordabbul saját kedvenceink bántak velünk.

A Jégkorongblog hagyományosan optimista és pozitív felület. Ha már nem hinnénk a magyar hokiban és a válogatottjainkban, akkor azonnal abbahagynánk az egészet. A munkát szeretetből és lelkesedésből kezdtük, enélkül nem lenne értelme folytatnunk. Ennek ellenére és ezzel együtt vannak pillanatok, amikor elkerülhetetlenek a kemény szavak. A napnál világosabb: a magyar válogatott leszerepelt a kazahsztáni világbajnokságon. Gyenge, sőt helyenként arcpirító teljesítményt nyújtott. Nem először fordult ez elő mostanában. Nur-Szultan illeszkedik a Gojang?Kijev-tengelyre ? 2014 vége ugyan nem lett ennyire tragikus, 2017 ellenben tényleg nem volt jobb egy árnyalattal sem ?, a Szlovénia ellen látott produkció a legrosszabb napokat idézte: a dél-koreai magyar?ukránt és az ukrajnai magyar?lengyelt. Számszakilag azoknál is rosszabb volt, hiszen a 0-6-hoz mérhető vereséget 2004 óta nem szenvedtünk tétmeccsen a mi szintünkön ? az A csoportos vb-ket tehát nem tekintve ?, amikor 7-1-re kaptunk ki a fehéroroszoktól.

Egy ilyen világbajnokságot követően az arra hajlamosak a lehető legsötétebben látják a helyzetet. Biztos az is, hogy elengedhetetlen egy nagyon alapos szakmai helyzetelemzés, amelyet határozott lépések és döntések követnek. Nincs azonban szükség elhamarkodott ítéletekre, szélsőséges megnyilvánulásokra. Tovább megyünk: még csak mindent elsöprő átalakításokra sem. A teljes igazság kibontására kell törekedni, mert a részigazságokból levezetett elméleteknek ? ilyenekkel tele vannak most a közösségi média különböző bugyrai ? szomorú következményeik is lehetnek. Viszont ne feledjük: az élet örök igazsága, hogy minden helyzetnél lehet rosszabb. Akkor is, ha azt reméljük, hogy az aktuálisnál csak jobb jöhet.

A vb végére a helyünkre kerültünk. Nem estünk ki, nem is érdemeltük volna meg, legalább egy csapat biztosan gyengébb volt a mienknél, de az ötödik helynél ez a produkció semmivel sem volt többre érdemes. Ráadásul egymást követő második évben kezdtük úgy az utolsó játéknapot, hogy a kiesés szele meglegyintett bennünket. (A 16 másodpercen múlott feljutás állandó emlegetése közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy a lengyel?kazah és az olasz?szlovén is alakulhatott volna úgy 2018 tavaszán Budapesten, hogy egy még rosszabbul sikerülő magyar?brit után a 6. helyen találjuk magunkat.)

A világ 21. legjobb csapata vagyunk 2019-ben, ami nem túl szívderítő, ha azt vesszük, hogy ezt a sportágat nagyjából harminc országban játsszák komolyan. De az eredmények önmagukban semmit nem mondanak el a Kazahsztánban mutatott játékról. A Kazahsztán, Fehéroroszország, Dél-Korea, Szlovénia négyessel szemben minden további nélkül alulmaradhatunk, akár heroikus hokit nyújtva is. Az igazi probléma az volt, hogy ezt most többnyire máshogyan csináltuk. Mint a megbízott kapitány is beszélt róla: több alkalommal a szív és a lélek sem volt a helyén. Ez szokatlan ettől a csapattól. Ez megbocsáthatatlan ebben a sportágban. Hogy hogyan fordulhat elő, hogy a félezres szurkolótábor emberfeletti buzdítása, a kiesés általi fenyegetettség, valamint egy olyan inspiráló ellenfél, mint az Anze Kopitar által vezetett ? és addig formán kívül jégkorongozó, három vereséggel álló ? Szlovénia is kevés legyen számunkra a hatvanperces pörgéshez, az megfejtendő rejtély. Mintha a csapat nem lett volna csapat. Mintha elfelejtettek volna küzdeni önmagukért, egymásért, a híveikért. Mintha eltűnt volna a motiváció. Mintha valami nem lett volna rendben a fejekben, a mélyben és talán a háttérben is. Reméljük, lesznek ? ha nem feltétlenül publikus, az sem baj ? válaszok ezekre a kérdésekre.

Hogy mi történt a világbajnokságon a mi olvasatunkban? Jó játék, bravúr és katarzis nélküli hetet láttunk magyar részről. Játszottunk négy tétmérkőzést, amelyekből hármat simán elvesztettünk. Azoktól kaptunk ki, akiktől ki szoktunk. Igaz, az A csoportból és a téli olimpiáról érkező Dél-Koreát sokan lebecsülték ? mi is foghatónak ítéltük őket, azok is voltak, ezt a kieső Litvánia bebizonyította ?, miközben kiderült, hogy Fehéroroszország és Szlovénia még erősen tartalékos kerettel is vitán felül előttünk jár. A fiatal, sok juniorral felálló, ambiciózus és lelkes, de összességében jóval vékonyabb Litvániát magabiztosan vertük. Nem jó hokival, de egyértelműen felülmúltuk, aminek ezúttal örülni lehetett és kellett. Ez hozta meg a bent maradásunkat. A jégkorongban a tét nélküli mérkőzések nem számítanak ? jó példa erre a szlovénokkal néhány héten belül játszott barátságos (7-4 ide) és vb-meccs (0-6 oda) ?, ezért a Kazahsztán elleni tisztességes helytállást abban a fénytörésben kell megítélni, hogy nekik nem kellett a vérüket adni a sikerért, mivel már biztos aranyérmesként kezdték a mérkőzést. Vitathatatlan, hogy a mieink ekkor kitették a jégre, ami még bennük volt, de nevezzük ezt a minimumnak ebben a sportágban, amelyért külön dicséret nem jár.

Több szakember részleges-részletes elemzését hallottuk, olvastuk a történtekkel kapcsolatban már eddig is. Mi azt figyeltük meg a Barisz Arenában, hogy a mérkőzéseket jól kezdtük, egy darabig fegyelmezett, sőt helyenként jó hokit mutattunk, de a helyzeteket nem tudtuk gólra váltani, majd jött egy-egy igen nagy hiba, és vezetett az ellenfél. Ettől a ponttól rendre elindult lefelé a teljesítményünk, csökkent a koncentrációs szint és a fegyelmezettség, csakhamar megrogyott társaságra emlékeztettünk. A szisztémát a kukába dobták a játékosaink, és a mérkőzések előrehaladtával egyre kaotikusabb állapotok alakultak ki a kapunk előtt, miközben mi nem tudtunk forgalmat generálni a túloldalon. A mérkőzésekbe nem igazán tudtak belenyúlni az edzőink, az események nem vettek fordulatot jó irányba egyetlen alkalommal sem.

Összkép tekintetében a fehéroroszok elleni teljesítményt láttuk a legjobbnak. Ott sokáig valós pontszerzési esélyünk volt, és a beltartalmi érték is magasabb volt az átlagosnál. De a mérkőzésen belül ? akárcsak a vb egész hete alatt ? a fontos momentumokat nem tudtuk uralni, így a mérkőzést sem voltunk képesek a magunk javára fordítani. Két játékost szeretnénk kiemelni, akik ehhez képest is az idő nagy részében kiemelkedőt nyújtottak: Stipsicz Bence és Bartalis István teljesítménye tűnt olyannak, amilyen a játékosaink többségétől kellene ahhoz, hogy a másodvonalbeli világbajnokság első két helyére pályázzunk. Illetve Nagy Krisztiánt is megemlíthetjük még, aki menet közben előrelépve hozta asszisztja mellé a legjobb magyar plusz/mínusz mutatót.

A 2018/19-es szezon világbajnokságai összességében sem hoztak szívmelengető eredményeket. Ebben az idényben egyedül a nagyszerű produkcióval A csoportba jutott női válogatottunk okozott nekünk maradéktalan örömet.

Viszont: bár az immáron egyaránt szapporói hőseink által vezetett további válogatottak szakmai és szövetségi célja mindhárom esetben ugyancsak a feljutás lehetett, teljes siker egyik esetben sem született. Előzetesen azt gondoltuk, ez a feljutás U18-as és az U20-as csapat esetében reális, míg a felnőtteknél ebben a rendkívül erős mezőnyben ilyen elvárás nem lehetett, legfeljebb ambiciózus célként merülhetett fel.

A juniorok decemberben közel voltak a beteljesüléshez, hiszen a döntő meccsen három góllal vezettek Tychyben, de aztán jött egy összeomlás, nem utolsó sorban a Kazahsztánban is pontkirályságig jutó Jan Drozg közreműködésének “köszönhetően”. Az ifjúságiak léc alatt ugrottak, nagyon messze volt a tornagyőzelem, sőt néhány perccel a székesfehérvári divízió 1/B csoportos vb vége előtt még azért kellett izgulnunk, hogy a már feljutott és betegségekkel küzdő japánok ne lőjenek gólt döntetlen állásnál, emberelőnyben. Akkor ki is eshettünk volna.

Mindhárom világbajnokságon jellemző volt a magyar csapatra, hogy nem tud váltani. Ha rossz nyomvanalba kerültek az események, ott is maradtak. Ha bele is nyúltak az edzőink a meccsekbe, annak a szurkolók számára is látható nyoma nem volt a jégen. Hogy ez mentális vagy egyéb okokra vezethető vissza, szerencsére arra a kérdésre sem nekünk kell válaszolnunk.

A felnőttek esetében nézhetjük onnan a dolgokat, hogy a Papp László Arénában néhány másodperc hiányzott a feljutáshoz egy éve, de onnan is, hogy a legutóbbi három világbajnokságon, Kijevben, Budapesten és Nur-Szultanban összesen egy olyan meccset nyertünk meg, amikor nem mögénk sorolt csapattal találkoztunk.

Szakmai elemzést ezúttal se várjanak tőlünk olvasóink, mint már sokszor deklaráltuk, nem értünk a jégkoronghoz ezen a téren. Azonban ejtsünk néhány szót Majoross Gergely megbízott szövetségi kapitány szerepéről. Az eredetileg Jarmo Tolvanen szövetségi kapitány segítőjeként dolgozó magyar szakember a finn mester betegsége miatt kényszerhelyzetbe került. Nem tehette meg, hogy elugrik a feladat elől, vállalnia kellett, hogy néhány nappal az indulás előtt átveszi az irányítást a csapatnál. Ez kegyetlen feladat. Nem elsősorban az idő rövidsége, hanem az eredmény utólagos értékelése miatt. Amennyiben sikeresen vezérli le a világbajnokságot, nem csak az övé a siker, kudarc esetén viszont a nyakába szakad a felelősség. Olyan volt ez számára, mint amikor a Volán EBEL-es csapatként játszott a MOL ligásokkal tétmeccset. Ha nyert, hát még szép, mondta mindenki, ha kikapott, jöhetett a kárörvendők hada. Igazi lose-lose szituáció ez.

Egy világbajnokságban éppen az a legizgalmasabb, hogy a sportágunk egésze vizsgázik. Nem csak az a 22 játékos, aki a jégen van. Az biztos, hogy a jövőben határozottan javulnunk kell mindenben. A szövetségnek bölcsebb döntéseket kell hoznia, a kluboknak magasabb színvonalú szakmai és háttérmunkát kell végezniük, a játékosoknak keményebben kell edzeniük. Biztos, hogy a szövetség fontos feladatai közé tartozik, hogy egyértelműbb és határozottabb irányt adjon a felnőtt csapataink versenyeztetésének, mint ahogy a felnőtt bajnokságba való belépés szabályozásának is. Biztos, hogy az utánpótláscsapataink számára erősebb és színvonalasabb versengést kell kialakítani a következő években, mert a jelenlegi rendszer nem készít fel a tartós előrébb lépésre.

Kialakítottunk egy szabályt, amely szerint egyszerre legfeljebb öt honosított játékos léphet jégre a magyar válogatottban. Muszáj lenne rögzíteni: ez lehetőség, és nem kötelezettség. Akkor kellene élni ezzel az eszközzel, amikor indokolt, és amikor megfelelő képességű-hozzáállású alanyokra akarjuk ráhúzni a nemzeti mezt. Korábban volt egy mércénk. Sille Tamás és Banham Ferenc ? hogy egy magyar és egy nem magyar gyökerű játékosra is hozzunk példát. Jelenleg olyan honosított csatárokat szerepeltetünk, akik nem lőnek gólt, és olyan hátvédeket, akik nagyokat hibáznak hátul. Csúnya leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy ilyen tulajdonsággal bíró hokisokat itthon is találni ? de az kevés a honosítottaktól, hogy nem lógnak ki lefelé.

Szerintünk csak olyan külföldi jégkorongozókat érdemes szerepeltetni, akik legalább a legjobb magyarok szintjét megütik, nem pedig pusztán jobbak, mint a 14. magyar csatár vagy a 8. bekk. Korábban mi is üdvözöltük egy-egy ilyen játékos magyarítását. Most azonban úgy látjuk, van idehaza megfelelő számú érett hokis. Minden bizonnyal önmagukban az ezúttal a végén kihagyott magyar támadók (pl. Reisz, Sárpátki, Miskolczi) és védők (pl. Garát, Kiss D.) sem hoztak volna csodát ezen a vb-n, de egyrészt tettek annyit idén ? és a korábbi években is ?, hogy lehetőséget kapjanak, másrészt inkább ők hibázzanak, mint tengerentúli társaik, mert akkor ők szereznek tapasztalatokat, amelyek által jobbakká válnak, és néhány év múlva esetleg még értékesebb teljesítményt nyújtahatnak. Fontos hangsúlyozni, hogy nem azért írtuk ezt, mert a négy honosított tengerentúlira fognánk a gyenge szereplést. Elméleti kérdésről van szó, amelyet érdemesnek tartunk az újragondolásra.

Annál inkább, hogy a világbajnokságon is több alkalommal felvetődött a meccsek utáni sajtótájékoztatókon a honosítás kérdése. A két feljutó válogatott szövetségi kapitányai, Andrej Szkabelka és Andrej Szidorenko is azt mondták: lehet, hogy ez rövid távon segít valamennyit, de összességében nem feltétlenül hasznos. Nem véletlen, hogy mindkét csapatban kevesebb volt a “légiós”, mint korábban, ami akkor is tény, ha az egyikben meghatározó szerepet játszott Darren Dietz, a másikban Geoff Platt. Viszont egyrészt nézzük meg, hogy ők milyen kvalitású jégkorongozók, másrészt egy pillanat erejéig gondoljunk arra, hogy az A csoportban az elmúlt egy-másfél évtizedben stabil helyet kivívott válogatottak ? amilyen Dánia, Norvégia, Franciaország ? vajon légiósokra támaszkodnak-e, vagy sokkal inkább a saját utánpótlásukra és a szerves fejlődésre.

Fontos beszélni az utánpótlás és a felnőtt válogatott viszonyáról még néhány mondatot. A Rich Chernomaz által 2013-ban kezdett fiatalítás jó eredményeket hozott, Nagy Krisztián, Sebők Balázs, Erdély Csanád után a 2015/16-os szezonban Stipsicz Bence, Garát Zsombor és Galló Vilmos is világbajnokságon debütált. Az utóbbi három évben azonban nem tudtak hozzájuk csatlakozni végzős juniorjaink. Még csak közel sem került egy 20-21 éves sem a válogatottsághoz tétmérkőzésen. Ez nem jó folyamat.

A játékoskeretünk jó kétharmada nem fog változni a következő években. Nagyjából ugyanilyen arányban igen jó, a másodvonalbeli vb-khez mindenképpen elég jó játékosokból áll majd, akik alkalmasak a feladatra, hogy jó eredménnyel jókedvre derítsék a magyar hokiközvéleményt és a szurkolósereget. A tehetség és a tudás adott, hogy jobb eredményre legyenek képesek. De vannak dolgok, amelyeken változtatni kell ehhez. Ez a feladat a jövőre nézve.

A kieséstől sokan rettegtek az utolsó nap előtt. Érdekes ez, mert a kiesés a kudarc egyértelmű és súlyos jele ugyan ? de teljesen általános jelenség, bárkivel és bárhol előfordulhat. És aki kiesik, az vissza is jut, ha dolgozik tovább. A fehéroroszok például egy papíron a tavalyinál sokkal gyengébb, ám egységesebb és lelkesebb csapattal máris megtették ezt. Viszont az olimpián nyolc közé jutott Szlovénia is kipottyant az A csoportból 2017-ben, ahonnan immár másodszor nem tudott visszakapaszkodni. Ahogy Kazahsztánnak sem ment ez elsőre és másodszorra sem. Érdemes hátrafelé is pillantani, kik ragadtak lent a divízió 1/B-ben. Lengyelország, Japán, Ukrajna. Egy-két éve még az A csoportért küzdöttek, sokszor kis híján sikerrel.

Ha már itt tartunk, nem mehetünk el hatalmas kalaplengetés nélkül a székely gerincű Románia fantasztikus mutatványa mellett. Rokaly Szilárdék a magyar válogatott mellé értek, egy csoportban szerepelünk 2020-ban, ez nagyobb meglepetés, mint amekkora Magyarország kiesése lett volna. Külön zamata lesz a következő évi vb-nek a két csapat szereplése. Akkor is, ha előfordulhat, miként idén is, hogy az utolsó napon esedékes mérkőzés, a magyar?román már tét nélküli lesz. A tanulság: odaadással bármi elérhető. Ezt korábban a magyar válogatott is pontosan tudta. Gyakran tudta. Szinte mindig.

Zárásképpen egy olyan gondolatot szeretnénk újra itt hagyni, amelyet sokszor leírtunk már. Ez a csoport, a divízió 1/A a magyar válogatott igazi otthona. A tőrőlmetszett realitás. Az erőviszonyok szerinti átalakítás óta senki nem játszott itt annyiszor, mint mi. Egy évet hagytunk csak ki a 2016-os A csoport okán. Az itteni mindenkori hat csapat kellően színvonalas és izgalmas versengést produkál szezonról szezonra. Évekre előre aláírnánk, hogy játsszunk itt, mert ez való nekünk, ehhez vagyunk jók, itt tudunk fejlődni. Az elmúlt szezonokkal ellentétben azonban azt elvárásnak kellene tekinteni, hogy magabiztosan maradjunk bent. Nem akárhogyan és mindenáron, hanem olyan játékkal, ami miatt okunk volt megkedvelni a magyar válogatottat és a jégkorongot összességében. A magyar közönség katarzist akar. Nem mindig, de rendszeresen. Nem is feltétlenül győzelmet ? de maradéktalan hajtást és extázist. Az a több száz vagy akár több ezer szurkoló is, aki elmegy bárhova, és az a még sokkal-sokkal több, akinek nincs erre módja vagy lehetősége. Kevesebbel nem érhetjük be.

fotók: Mudra László/MJSZ

A divízió 1/A csoportos világbajnokság eredményei:

2019. április 29., hétfő, 8:30: Magyarország?Dél-Korea 1-5
2019. április 29., hétfő, 12:00: Litvánia?Fehéroroszország 3-4
2019. április 29., hétfő, 15:30: Szlovénia?Kazahsztán 2-3

2019. április 30., kedd, 12:00: Dél-Korea?Szlovénia 5-3
2019. április 30., kedd, 15:30: Fehéroroszország?Magyarország 3-1

2019. május 1., szerda, 12:30: Kazahsztán?Litvánia 3-1

2019. május 2., csütörtök, 8:30: Litvánia?Magyarország 1-4
2019. május 2., csütörtök, 12:00: Fehéroroszország?Szlovénia 4-1
2019. május 2., csütörtök, 15:30: Dél-Korea?Kazahsztán 1-4

2019. május 3., péntek, 15:30: Magyarország?Szlovénia 0-6

2019. május 4., szombat, 10:00: Dél-Korea?Litvánia 1-2
2019. május 4., szombat, 13:30: Kazahsztán?Fehéroroszország 3-2

2019. május 5., vasárnap, 8:30: Szlovénia?Litvánia 9-0
2019. május 5., vasárnap, 12:00: Fehéroroszország?Dél-Korea 1-4
2019. május 5., vasárnap, 15:30: Kazahsztán?Magyarország 3-1

A magyar válogatott kerete:

A stáb:

Mb. szövetségi kapitány: Majoross Gergely
Másodedző: Szilassy Zoltán
Kapusedző: Farkas Tamás
Videóedző: Kiss Dávid
Csapatorvos: dr. Majzik Ernő
Fizioterapeuta: Sashalmi Tamás
Fizioterapeuta: Bagonya Imre
Felszerelésmenedzser: Nagy József
Csapatvezető: Szilágyi Levente
Csapatvezető: Imre Lajos
Erőnléti edző: Nagy Ákos
Sportpszichológus: dr. Tóth László
Médiamenedzser: Závodszky Szabolcs