Verseny van végre

Ami nagyon jó. Azért, mert jól járnak a magyar játékosok, a szurkolók ? és ha még nem is biztos, hogy mind tisztában vannak vele, de a csapatok is.

Magosi Bálint nem az első válogatott játékos, aki nem a Fehérvárt választotta ezen a nyáron.

Magosi Bálint nem az első válogatott játékos, akit nem kívánt szerződtetni a Fehérvár.

Nem tudjuk, melyik a pontosabb megfogalmazás a hétfői bejelentéssel kapcsolatban ? de nem is a konkrét példa a lényeges, hanem a jelenség. Az a jelentős változás, ami 2-3 év alatt végbement a magyar jégkorongsportban.

Még csak az átigazolási időszak közepén járunk, de a tendenciák máris felismerhetők. A legszembetűnőbb, hogy megszűnt a játékosok egyirányú mozgása, ami évtizedek óta jellemző volt. Nem az történik, hogy a kisebb csapatokból a jobbak elmennek a nagyobb csapatokba, a legjobbak pedig mindenhonnan a Volánba.

A Fehérvár AV19 elvesztette az egyeduralkodó pozíciót a játékospiacon, amely a fővárosi, majd a dunaújvárosi hoki megroppanása nyomán, illetve saját céltudatos erősödése révén hullott az ölébe. A folyamat régebben kezdődött, majd kilenc éve kicsúcsosodott az EBEL-részvétel következtében. A csapat a szövetség és a város támogatásával maximálisan élt a lehetőséggel. Ezzel saját sikerei megalapozásán túl fontos szerepet játszott a válogatott versenyképességének fenntartásában is.

Azonban a fejlődés organikus, az élet pedig olyan, hogy soha semmi nem tart örökké. Bár a fővárosi jégkorong azóta sem tért magához ? már ami a tradicionális klubok felnőttcsapatait illeti ?, és bár az Újváros feltámadt egy időre, a Docler távozásával, illetve az önkormányzat távolságtartása miatt a csapatra ismét nehezebb idők jöttek. Ebben a környezetben lépett elő frontemberként több évtizedes vokalista szerepéből a türelmesen és szisztematikusan építkező, a lehetőséget megragadó Miskolci Jegesmedvék. A MOL Liga indulása után két évig tanulták ezt a bajnokságot (3, illetve 4 győzelmet arattak az első két szezonban rendes játékidőben, és csak egy-egy csapatot előztek meg), majd 4 évig dobogón végeztek (ez nagyon jól mutatott múltjukhoz képest, de valós végső győzelmi esélyük akkor még nem volt), az utóbbi két idényben viszont lehengerelték a mezőnyt, ellentmondást nem tűrő játékkal utasították maguk mögé ellenfeleiket.

A mára DVTK-vá vált Jegesmedvék menedzsmentje azt tudta biztosítani a játékosok számára, amit más helyeken nem találtak meg így egyben: stabil, versenyképes jövedelmet, sok jégidőt, nagyszámú, lelkes közönség előtt az elsőségért küzdő csapatot. Egri István és fia felismerték: az anyagi megbízhatóság már önmagában is csábító, és ez egy ambiciózus, fiatal szakember kimagasló belépő évének is köszönhetően szó szerint arannyá érett 2014/15-ben. Akárhogy is, Egriék bátran nyúlnak a fiatalokhoz. Folyamatosan igazolnak tehetséges, 18-20 éves játékosokat a felnőttkerethez, akik javarészt megkapják az őket illető játékidőt ? mármint azok, akik tartósan bizonyítanak ?, és soraikból nem egy jutott el a válogatottságig. Ugyancsak vagány lépés volt az addig csak a MAC utánpótlásában bizonyító Majoross Gergelyre bízni a felnőttcsapatot 2014 nyarán. Bejött a húzás, és a lendület a mai napig tart.

Egy évvel később újabb szereplő lépett a magyar hoki térképére. A MAC Budapest évtizedes minőségi utánpótlás-nevelése gyümölcsét kívánta learatni, amihez egy céltudatos támogatói kör színre lépése nyitott számára lehetőséget.

Verseny van, ez néhány hete hivatalos. Mi azt mondjuk, hálistennek. Az is, hogy van, és az is, hogy ez fel lett ismerve és kimondatott. Az egyeduralom káros. A külső és a belső szereplőkre nézve egyaránt. Elkényelmesít, rugalmatlanná tesz. A versenyhelyzet egészséges. A verseny jó. Lehetőségeket nyit meg, frissességet, új gondolatokat hoz.

5-8 éve aligha fordulhatott volna elő, hogy egy ilyen idény után Könczei Áron, Somogyi Balázs vagy Magosi Bálint ne egy Volán-szerződésről álmodjon, Vokla Rolandról és az ő esetéről nem is szólva.

Tudjuk, hogy nem a versenysport finanszírozására jött létre, de a tao-rendszer áttételeinek köszönhetően a MOL Liga is stabil bajnokság lett. (Számtalan a probléma és gond ezzel együtt is, tudjuk, mint ahogy mindenhol az országban és a világban, de most nem erről beszélünk.) Hanem arról, hogy a Miskolcnak, a MAC-nak, a Volán-farmnak, a Debrecennek, a DAB-nak, az UTE-nak és az FTC-nek köszönhetően minőségi bajnokságról beszélhetünk. Olyanról, ahonnan az A csoportos válogatottunkba versenyképes játékosok érkeznek, és tartósan helyt tudnak állni.

Ebbe a ligába szerződni már nem visszalépés egy külföldön játszó válogatott játékosnak, egy EBEL-szerződéssel csábított volános fiatalnak vagy egy másik MOL Liga-csapatban kimagaslót nyújtó hokisnak ? aki játszhatna jobb ligában is, igaz talán kevesebbet és/vagy talán kevesebbért. Ha pedig nem a magasabb fizetés, akkor akár a szakmai munka is vonzhatja a MOL Liga élcsapataiba a tehetségeket. Sorolni lehetne, kik azok a játékosok, akik itt megkapták a megfelelő figyelmet, a jégidőt, a képzést, és éltek a lehetőséggel. És hát olyanok is vannak, akiknek az EBEL-ben mindez nem jött össze. Ami korántsem a Fehérvár hibája. Nem véletlenül tulajdonítottuk nekik az utóbbi évek legjobb döntését: a farmcsapat újjászervezését.

Persze a pozitív folyamatok beindulásához az is kellett ? ez nagyon fontos ?, hogy felnőjenek az újabb versenyképes játékosok az aranygeneráció után, akikből lehet válogatni. Nem is kis számban. Egy csapat már nem elég nekik. Hiszen már a Volán is válogat, és nem minden játékost akar, akikért annak idején kapkodott volna. Ha csak a publikus idei eseteket vesszük, Nagy Gergőt nem először engedte el a csapat, és talán a szabadon igazolható Magosi Bálintra is lecsapott volna régebben. Sőt: évekkel ezelőtt Hetényi Zoltán, Kóger Dániel, Benk András vagy Kovács Csaba szerződéshosszabbításáról is hamarabb jöttek volna hírek ? ami nem is azt jelenti, hogy idén mind a négyen kapnak szerződést, vagy hogy maradni akarnak.

Pedig a Volán idehaza a jól fizető csapatok közé tartozik. Az évek során sok olyan játékost sikerült megszereznie, akiknek tudásuk és sportérdekük alapján talán külföldön lenne a helyük, de ott kevésbé járnának jól anyagilag. Nincs ez másként ezen a nyáron sem. Pénztárcákban sosem turkálunk, de nem lehet véletlen, hogy Sofron István és Erdély Csanád ? fiatal USHL-csatárunk utalt is erre a nyomós okra egyik interjújában ? a számos külföldi lehetőségét figyelmen kívül hagyva visszaigazolt.

Ez azt is mutatja, ma már nem elsősorban az EBEL-szereplés és a kiugrás lehetősége csábítja Székesfehérvárra a játékosokat. Elnézve az idei igazolásokat, egyik játékos sem emiatt folytatja Tyler Dietrich csapatában. Ma már nem ? egyedül ? a Volán az ugródeszka, nem a Volán a kizárólagosan jó lépés a válogatottság felé. Már ott vannak a MOL ligás csapatok, ahonnan akár az NHL-be vagy a KHL-be is lehet szerződni, ahonnan széles a kapu, a válogatott szövetségi kapitánya kitárta azt.

Emlékezhetünk, kezdetben nagy esemény volt, amikor egy saját nevelésű fiatal bemutatkozhatott a magyar EBEL-csapatban. Az aranygeneráció kikopásával stratégiát váltott a Volán, azóta sok akadémista kap több-kevesebb szerepet a nagycsapatban. Ez jó, akkor is, ha az elmúlt kilenc év azt mutatja, a válogatottá váláshoz kevés, oda nem feltétlenül az EBEL-en át vezet az út.

Az utóbbi két évben különösen nem. A Volán mellett felnőtt két olyan MOL ligás csapat, amelyek vele már-már azonos minőségű célpontot jelentenek a magyar játékosok számára. A DVTK Jegesmedvéknél és a MAC Budapestnél játszani nem kényszer, hanem választás kérdése. A többi MOL ligás csapat ma még kisebb-nagyobb versenyhátrányban van e három magyar klubbal szemben, erre éppen a DAB menedzsere, Azari Zsolt utalt a múlt héten, de Magosi Bálint is érintette a kérdést első miskolci interjújában.

Ezért nekünk, magyarhoki-barátoknak az a feladatunk és érdekünk, hogy szurkoljunk a Debrecen, a Dunaújváros, a Fradi és az UTE ? 2017-től a Vasas, remélhetőleg valamikor 2019-től a Győr és 2021-től a Szeged ? menedzsmentjének, hogy ezekkel a csapatokkal szemben versenyképes alternatívát kínáljanak minél több játékos számára.

Hosszú lett ez az írás, pedig egy mondatba is összesűríthettük volna üzenetünket: legyen a verseny még nagyobb!