Beszélnünk kell a honosításról

Mikor és ki volt az első honosított magyar válogatott játékos? Mennyien segítették eddig hazánkat, és melyik vb-n volt a legtöbb olyan magyar hokis, aki nem országunkban kezdett el játszani? 2015-ben Krakkóban hány honosítottra számíthatunk? Hol a határ?

Régi téma a honosítás, ki gondolná, hogy már 1934-ben szerepelt a magyar válogatottban egy kanadai játékos? Márpedig John Dewar ott volt a jégen a Kanadával vívott páros mérkőzésen. A kanadai hokiember egyszerre látta el a szövetségi kapitányi tisztséget ? hazánk második vezetőedzőjeként ? és küzdött a jégen honfitársai ellen. 1941 és 1946 között két erdélyi játékos, Tele Simon és Bíró László játszott Magyarország színeiben, de csak barátságos mérkőzéseken. Igaz, akkor őket nem kellett honosítani, mert ? átmenetileg ? automatikusan magyar állampolgárok voltak.

Ebből a rövid bevezetőből is látszik, többféle honosítás létezik. Hatalmas a különbség a magyarok és a magyar származású honosítottak, illetve az olasz Johnson, a horvát Waugh vagy a kazah Dallman között. Fontos hozzátenni, hogy értelemszerűen Sille Tamás és Mihály Árpád esete sem azonos Andrew Sarauerével, úgyhogy szövetségi szinten is fontos lenne alapelveket lefektetni és valamilyen önkorlátozást kialakítani, elvégre mégiscsak nemzeti válogatottakról lenne szó.

A második világháborútól a kilencvenes évek elejéig nem jegyeztek fel honosított játékost idehaza. A rendszerváltás környékén indultak meg az erdélyi magyarok Magyarország felé, ez a folyamat gyakorlatilag a mai napig tart. A magyar válogatott játékosok sorában a kilencvenes évek elején jelentek meg a határontúli magyarok. Eleinte csak barátságos mérkőzéseken, sokszor világbajnoki játékengedély nélkül, mint például a román válogatott egyik alapemberének számító Vargyas László, aki 1991-ben barátságos mérkőzésen felölthette a piros-fehér-zöld szerelést. Antal Zsolt is kerettag volt ugyanekkor, majd egy évre rá Fekete Albert csatlakozott hozzájuk. Tengerentúli követőik is akadtak, a kanadai Simon Joe és évekkel később, 1998-ban Nagy Áron. Hivatalos mérkőzésen, azaz világbajnokságon 1992/93-ban debütált honosított jégkorongozó, egyszerre három erdélyi fiatalember: Csibi József, Sándor Szilárd és Sofron Attila. Azóta nem zajlott le úgy vb, hogy ne lett volna legalább egy honosított játékos a magyar csapatban. És ahogy előretekintünk, egyelőre nem is látjuk, hogy mikor lesz olyan, hogy nincs egy sem.

Az adatok és események összegyűjtésében nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Regős Péter, a magyar jégkorong krónikása. Ő jegyezte meg, hogy talán Bálint Attiláé az egyik legkülönösebb történet e tárgykörben. Az Ú. Dózsa és a Ferencváros egykori kiváló játékosa ugyanis Németország amerikai megszállási övezetében született 1948-ban. A Dinamo Berlinben tanulta a játék alapjait az NDK-ban, tehát külföldön született, ott tanult meg jégkorongozni, a magyar hoki aktuális szintjéhez képest készen kaptuk 16 évesen, de magyar útlevelet nem kellett kérnie, azzal rendelkezett. Az élet a nagy rendező vagy sem, mindenképpen érdekes, hogy később ő lett a magyar hokitörténelem első 100-szoros válogatottja, a hetvenes években.

A nemzetközi folyamatokat elnézve bátran kijelenthető, hogy a nyolcvanas évek közepén kezdődő és egyre erősödő folyamat nélkül Nagy-Britannia, Ausztria és Olaszország nem jutott volna el az A csoportba. A tengerentúli erősítések nélkül ezen országok nem léptek volna ekkorát előre. Közülük viszont Ausztria egyedüliként bizonyította, hogy tanult a történtekből, ennek eredményeképpen ma már színtiszta osztrák csapattal is képes az elitbe jutni, sőt még a szocsi olimpiára is kvalifikálta magát. Így tett Szlovénia is, igaz, náluk ehhez csak 2-3 importot kellett leépíteni az utóbbi években. Az olaszok idén kezdtek el ezen gondolkodni, de számukra a 100% Made in Italy még nagyon messze van.

Aztán vannak azok, akik nemrég eszméltek. A Medvescak anyagi megerősödésével a horvátok indultak el a honosítás gyors sikerrel kecsegtető sztrádáján. A dél-koreai csapatvezetésen pedig kifejezetten komoly a nemzetközi nyomás, az IIHF gyakorlatilag elvárja, hogy szerezzenek be jó néhány külföldi oszlopot, mert csak így lehetnek a Pjongcsangban esedékes olimpián ellenállásra képes csapattá. Ez a törekvés egyelőre kudarcos, idén a harmadosztályban szerepelnek felnőtt szinten, pedig igencsak szaporodnak a keretükben a kanadaiak.

Érdekes amúgy, hogy játékosokkal és tehetségekkel bőségesen ellátott országok is bátran nyúlnak ehhez az eszközhöz. Akár megdöbbentőnek is nevezhetnénk, hogy ebben a szezonban Szlovákia egy horvát fiatalembert húzott be, de még a krémhez tartozó nagy országok is előszeretettel gyűjtögetik a más országból érkező tehetségeket.

Az IIHF blőd szabályaival, a honosítást serkentő magatartásával és kijelentéseivel ne foglalkozzunk, illetve annyiban mégiscsak, hogy micsoda világ az, ahol például a Lengyelországban született Wojtek Wolski nem játszhat a lengyel válogatottban, ellenben a lengyel szövetség tervezi Mike Danton honosítását. A Jeffersonként született kiváló csatár évtizede bérgyilkossal igyekezett egy vitás ügyet rendezni, több mint öt évet ült ezért börtönben. Érdekes gellert kap a honosítási hajsza, ha egy remélt sportbeli versenyelőny miatt, a normákat kukába dobva, ilyen előéletű játékosoknak kapnak új hazájuktól állampolgárságot.

De vissza magunkhoz. Ne dugjuk homokba a fejünket, Magyarország is a mindenáron történő honosítás útjára lépett, még ha ilyen komoly erkölcsi dilemmával szerencsére nem is kell megbirkóznunk. Ahogy írtuk, az utolsó 22 világbajnokságon egyaránt szerepeltettünk honosított játékost. Ősszel eljutottunk oda, hogy behívtunk a válogatott keretbe három olyan külföldi játékost, akik első évüket töltik hazánkban. Köztük olyat is, aki addig még egyetlen magyar bajnoki meccsen sem lépett jégre. Ez is jelentős mérföldkő, magyaros nóvum. Nem lehet másképp tálalni ezt, mint hogy 10-20 éve nevelt és versenyeztetett magyarországi játékosokat állítunk félre olyanok kedvéért, akik esetleg majd magyar állampolgárok lesznek, és akár magyar válogatottak is, ha két-három éven át bizonyítják, hogy érdemesek arra.

A helyzet egyelőre nem aggasztó, eddig nem vittük túlzásba a honosítást, világbajnokságon jellemzően 2-3 külföldről érkező játékosunk volt ? egyszerre a legtöbb négy volt, de az is csak egyszer fordult elő. Az is mindenképpen pozitívum, hogy túlnyomórészt olyanokat húztunk be, akik érzelmileg kötődnek Magyarországhoz. A nagy kérdés, hogy mit hoz a jövő, mert ez sokismeretlenes történet.

Már a kiindulóhelyzet fő kérdését is sokféleképpen lehet megválaszolni. Sokak számára a magyarul beszélő vagy magyar gyökerekkel rendelkező játékosok más megítélés alá esnek, mint a magyarul nem beszélő és születésüktől fogva nemzetünkhöz sem tartozó domesztikált hokisták. Vannak a kőkonzervatívok, akik azt mondják, ne foglalkozzunk a világtrendekkel és a lehetőségekkel, amit főzünk, azt együk, csak a magyarországi csapatoknál nevelt magyar fiatalok játsszanak a válogatottunkban. A másik véglet az ultraliberális nézőpont, miszerint küzdjön az ország sikeréért az a 22 játékos, aki a legjobb csapatot alkotja és akinek lehetősége van erre, tehát csak a győzelem a fontos, a módszertan nem számít. Minden megoldás mellett lehet érvelni, és mindegyikre lehet kontrázni is.

Alapvetően három fő vonulatot különböztethetünk meg a magyarországi honosítottak esetében.

Az elsőbe az erdélyi magyarok tartoznak. A geopolitikai helyzetnek megfelelően korábban inkább majdnem vagy teljesen kész játékosként áttelepültek ? Sofron Attila 20, Mihály Árpád 29 évesen igazolt magyarországi csapathoz, igaz, Rajz Attila és Csibi József fiatalabban, Sándor Szilárd pedig kamaszként ?, ma már az a legjellemzőbb, hogy szülőföldjükön kezdenek el jégkorongozni, és csak később, utánpótláskorban csatlakoznak egy magyarországi csapathoz, idővel pedig bekerülnek valamely korosztályos válogatott keretébe. Számtalan ilyen példát találni aktuálisan is, közülük a legjobbak eljutnak a felnőtt válogatottságig is, erre példa Sárpátki Tamás esete. A 80-as, 90-es években előfordult, hogy áttelepülő családok gyermekei még Erdélyben születtek, de már itt kezdtek el játszani, két szem előtt lévő példa erre Bartalis Istváné és Sofron Istváné. Ugyanez a helyzet ukrán viszonylatban Vaszjunyin Artyommal, annyi különbséggel, hogy az ő apja, aki a legendás Lehel HC-ben hokizott, nem magyar.

A másik komoly méretű halmazt azok a Szlovákiában született hokisták képzik, akiket magyar klub igazolt le. Ők jellemzően valamiért nem tudtak megragadni a szlovák élvonalban, vagy ideát magasabb fizetést tudunk biztosítani számukra, mint az Extraligában. Közöttük vannak magyar és nem magyar nevűek, de a nem magyar nevűek között is többen magyar ősökkel bírnak.

A harmadik nagy csoportra utóbbi állítás szintén igaz, ők a tengerentúlról érkezők. Találunk közöttük olyanokat, akik kifejezetten felmenőik miatt választották pályafutásuk folytatásaként hazánkat, ez a folyamat egyértelműen felerősödött, mióta az elitben is megmérettük magunkat, és látszólag a nagy vízen túl is komolyan vehető hokikultúrával rendelkezünk. Ide sorolhatjuk Metcalfe-ot, Martine-t, Dudast, mindannyian kifejezetten azzal a céllal jöttek Magyarországra, hogy ha megfelelnek, idővel válogatott sportolók legyenek elszármazott felmenőik egykori hazájában.

Mert ne tévedjünk, nem zsoldosok ők, számukra is óriási dolog világbajnokságon egy országot, egy nemzetet, egy hazát képviselni. Ennek nagyon komoly presztízse van, még akkor is, ha valaki nem a kanadai vagy az orosz, hanem történetesen a magyar himnuszt hallgatja a mérkőzés végén.

Fontos és idetartozó mellékszál, hogy a honosítást ki is kell érdemelni. A honosítottnak egyértelműen jobbnak kell lennie az idehaza nevelkedettnél. Tekintsük ezt ökölszabálynak, csak akkor jöjjön valaki, ha jobb a hazai versenytársánál.

Minden aktuálpolitikai, etikai és erkölcsi kérdésen túlmenően meg kell állapítanunk, hogy 2009 óta mást jelent a magyar válogatottban játszani, mint korábban jelentett. Új minőséget adott a sztorinknak a szapporói csoda, és az, ami azóta történik a magyar válogatott környékén. Túlzásoktól mentesen kijelenthetjük, hogy nincs a Földön még egy olyan válogatott, amelyet ilyen hangulat leng körül, amelyért ennyi szurkoló kel útra. Nincs még egy nemzeti csapat, amely után ötezren utaznak Svájcba, amelyet kétezer fős hangos had követ Ljubljanába ? ráadásul nem is az elitben, hanem csupán a másodosztály vébéjére ?, vagy amellyel 150-en repülnek el Szöulba. Ez nem túlzás, hanem megállapítás 20 éves tapasztalat alapján.

Történik mindez egy olyan országban, ahol a jégkorong a mindennapok népszerűségi listáján kimutathatatlanul hátul található. A válogatott megítélését ez mit sem befolyásolja, mert az aranygeneráció 20 éves emberfeletti munkával több polccal feljebb pozicionálta azt a valóságnál. Hit és hiedelem hozott létre egy ráción túli dimenziót Ladányiék és Ocskayék munkája eredményeképpen. A maiak elképesztő felelőssége óvni és megőrizni ezt a mítoszt, és ha lehet, hozzátenni, mert a jövőt biztosítani már az ő dolguk és erre már csak nekik van erre lehetőségük.

Mindenkinek, de kiváltképp a honosított játékosoknak, minden egyes jégre lépés alkalmával rendezni kell legbelül, mélyen, hogy ebben a nemzeti csapatban világbajnokságon játszani nem csak megtiszteltetés, de egyszersmind szakrális és spirituális élmény. Akit ebbe a klubba felveszünk, annak ezt nagyon pontosan kell tudnia és értenie. Ez nem egy állomás a pályafutás során, hanem a cél, a beteljesülés.

Magyarország honosított játékosai a világbajnokságokon:

A 2014/15-ös szezon során Rich Chernomaz a következő rendelkezésre álló honosítottakat nevezte valamelyik összetartás alkalmával a bő keretbe: Dubek, Metcalfe, Mihály, Sarauer, Sevela, Sijka (a többiekkel ellentétben ő még nem játszott meccset, csak edzett), Sikorcin. Hamarosan eldől, hogy közülük kik kapnak meghívót az április elején kezdődő edzőtáborba, majd pedig a krakkói vb-re. Mint jeleztük, ez évben három honosítás előtt álló játékos is megmutathatta magát a stábnak, rájuk csak 2016-ban számíthatunk az IIHF-szabályok szerint: Csányi, Dudas (az őszi táborban megsérült, így a Jégpalotában két társától eltérően nem játszhatott), Martine.

A cikkben korábban nem említettünk még egy nevet, mert nem illett sehová igazán, de már csak a teljesség igénye miatt se feledkezzünk meg Nathan Martzről, aki barátságos meccsen szintén magyar mezt öltött.