Olyan képességeket kellett kifejlesztenem, amilyeneket korábban még sosem

A Ravensburg Towerstars élén hullámhegyeket és -völgyeket is megjáró Majoross Gergely mesélt első DEL2-es vezetőedzői idényében szerzett legfontosabb tapasztalatairól, az időközben felbukkanó kihívásokról, a foghíjas kerettel végül éppen elbukott top 6-ról, majd hetedik meccses negyeddöntős búcsúról, a liga már-már abnormálisan kiegyenlített mezőnyéről, valamint a jövőjéről klub- és válogatottszinten egyaránt.

Az alapszakasz jelentős részében dobogóközelben harcoltatok, a legvégén mégis lecsúsztatok a 7. helyre, hogy aztán a sikeres playoff-kvalifikáció után a negyeddöntőben is 3-1-es szériaelőnyről bukjátok el végül a hetedik meccset a második kiemelt Regensburg otthonában. Mennyire kemény ezt edzőként megélni egy ennyire erős ligában?

Induljunk onnan, hogy a szezonunkat alapjaiban határozta meg két komoly sérüléshullám. Az egyik decemberben, amiből rövid távon végül is jól jöttünk ki, mert megfogyatkozva bár, de mégis tudtunk egy csomó mérkőzést nyerni – fizikailag viszont nagyon megviselt minket. Abban a periódusban volt, hogy úgy játszottunk le nagyjából tíz meccset, hogy tizenötnél nem voltunk többen, és ebbe már olyan juniorokat is beleszámoltam, akikre ha a szezon előtt komolyan azt mondtam volna, hogy szeretném, ha idén majd őket is bedobnánk a mély vízbe, akkor valószínűleg mindenki kinevetett volna. Csapatként, együtt ebből a helyzetből mégis ki tudtuk hozni a lehető legtöbbet, de utólag látszik, hogy közben viszont minden szempontból nagyon belefáradtunk. Szerintem a felemás január végi-februári időszakunk is elsősorban ennek volt köszönhető. Aztán amint elkezdtek visszatérni az embereink, és helyreállt a rend, nagyjából stabilizálni tudtuk magunkat, mígnem az utolsó hat-nyolc meccsünkre megérkezett a második nagy sérüléshullám. Azt tudni kell, hogy mi eleve szűk kerettel dolgozunk, nálunk itt, Ravensburgban nincs olyan utánpótlás vagy farmcsapat, amelyhez szükség esetén nyúlni tudnánk, az egyetlen lehetőségünk ilyenkor az, hogy a partner Ingolstadtól tudunk-e éppen kölcsönkapni bárkit – de ez nyilván rajtunk kívülálló faktor. Márpedig itt az történt, hogy a végjátékra az első három hátvédünk kiesett egy hétvége alatt, úgy lett öt bekkünk, hogy egyiküket az Oberligából hívtuk fel, egy másik srác pedig úgy ment a top háromban, hogy közben egész szezonban epizodista volt. Ezzel az öt védővel teljesítettük tehát az utolsó hat-nyolc alapszakaszmeccsünket, ami akkor sokkolónak tűnt, de így visszagondolva azt mondom, tulajdonképpen még az volt a szerencse, hogy akkor következett be, mert így a kényszerű átszervezés kapott egy hat-hétmeccses időablakot, hogy az alatt ki tudjuk találni, a fejlemények tükrében hogyan kéne játszanunk, kit milyen szerepbe kellene berakni, hogy bele is szokjon a rájátszásra. A playoffunk ennek fényében szerintem teljesen jó volt. Hogy a top hatból végül éppen kiszorultunk, nyilván fájdalmas volt, de ha már így alakult, akkor a playoff-kvalifikációban én a Freiburgot szerettem volna kapni, meg is kaptuk, sikerült is abszolválni két meccs alatt. Utána pedig a rájátszásban azt mondtam, az ottani opciók közül a Regensburg lenne nekünk a legjobb. Őket is megkaptuk, nem panaszkodhatok tehát, végül egy kiváló szériát vívtunk velük, ahol kiemelkedő kapusteljesítménnyel végig versenyben voltunk (Ilja Saripov az alapszakaszban és a rájátszásban is 91% felett védett, a PO-ban 2,09-es kapottgól-átlaggal – a szerk.), sőt, szerintem alapvetően mi domináltunk inkább. Persze várható volt, hogy lesznek hibák, hiszen sokan kerültek egészen új szerepkörbe, ez be is következett – ezeket a hibákat hol elbírtuk, hol nem. Mindenesetre az összes játékosom előtt le a kalappal, mert amint össze tudták drótozni őket, mindenki egyből jelentkezett játékra; a betegség, törött ujjak, miegymás sem volt akadály, szóval tényleg mindenki beletett mindent, és ezt tök jó volt együtt megélni. Azt hiszem, kristálytiszta lehet a lelkiismeretünk, azzal együtt is, hogy nyilván nagyon bánt a hetedik meccses kiesés. Főleg, hogy ha volt mérkőzés, amelyiken egyértelműen mi voltunk a jobbak, akkor az pont a mindent eldöntő utolsó volt, de három gólt is úgy kaptunk, hogy vagy bepattant, vagy beleérésből, szóval ez a vége sajnos egyszerűen így alakult.

fotó: nordphoto/Hafner/Alamy

A játékosaid mit éreztek egy ilyen gyilkos idény és végül első körös playoffbúcsúval záruló versenyfutás végén? Főleg annak tudatában, hogy hihetetlenül kiélezett volt a mezőny egész szezonban: ti, a 7. helyen végzett Ravensburg és a 13. Drezda között mindössze 8, de előttetek a dobogón záró Crimmitschauhoz képest is csak 9 pont volt a különbség a végelszámolásnál.

Szerintem ugyanúgy éreztek, ahogy én: érezték ők is, hogy mindent beletettünk, ami fizikailag lehetséges volt. Akadt például olyan fiatal srác, aki az alapszakaszban szinte egyáltalán nem jutott szóhoz, legfeljebb hetedik hátvédként 2-3 percekre, maximum hat-hét meccsen sérülés esetén. Ez a srác aztán a rájátszásban húsz perceket játszott, és szerzett vagy hét pontot, ezt nagyon jól élte meg nemcsak ő, de mindenki más is. Nyilván profik vagyunk, mindannyian szerettünk volna ettől tovább eljutni, de összességében szerintem most ez volt a realitás. Hozzátéve rögtön, hogy valóban szinte abnormálisan kiegyensúlyozott volt a liga; mondták, hogy ilyet még itt sem látott soha senki a DEL2-ben. És nemcsak az alapszakasz, hanem a rájátszás is, elég megnézni a négy negyeddöntőt, mindegyik hetedik meccsig ment, a miénk egy gólon múlott, kettő meg a második hosszabbításban dőlt el végül, szóval tényleg eszement volt. Ez jól mutatja, hogy itt azt is értékelni kell, ha egyáltalán ott vagy a playoffban, és nem a playoutba kényszerülsz, mint például az egyenesen a DEL-ből érkező Bietigheim, amely alapszakasz-utolsóként éppen az életéért küzd, hogy valahogy bennmaradjon a DEL2-ben, vagy a szintén DEL-licensszel rendelkező Drezda, ami utolsó előttiként ugyancsak a kiesés ellen kellett, hogy megharcoljon. Ez persze egyúttal bosszant is, mert arra enged következtetni, hogy ha csak 5-10%-kal jobbak vagyunk, akkor lehet, hogy végigmegyünk, de ez innentől már nem játszik. Szóval mindig két oldala van az érmének, de azt azért látni kell, hogy itt a konkurencia decemberben nagyon sokat igazolt, mi pedig nem tudtunk, ez később visszaütött – viszont a rendelkezésre álló emberanyagból nagyon sokat kihoztunk.

fotó: Maximilian Rist

Feltételezem, egy ilyen ligában nagyjából csak tanulni lehet, neked mik voltak a legfontosabb új tanulságok, tapasztalatok, ha lehet egyáltalán konkretizálni?

Mindenképpen, én személy szerint rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és rengeteg mindent másként is csinálnék, ha újrakezdhetném. Eleve nem nagyon tudtam senkitől tanácsot kérni azt illetően, hogy mi van ilyenkor, amikor az ember átveszi az aktuális bajnokcsapatot, amely egyébként nagyon veretes múlttal rendelkezik, a jelenlegi körülményei és erőforrásai viszont ma már nem tartoznak a liga élvonalába. Ezzel együtt rengeteg értéke van ennek a klubnak, úgyhogy ez egy nagyon érdekes tanulási folyamat volt, hogy először is megtaláljam az utat ehhez a csapathoz, aztán pedig ezzel a csapattal. Ennek érdekében olyan képességeket kellett megpróbálnom kifejleszteni időközben, amilyeneket eddig még sosem teszteltek korábban azok a kihívások, amikben edzőként részem volt. Például amikor először kerültem külföldre, Érsekújvárra, az egy teljesen új helyzet volt, és más szemléletmódot követelt meg; olyan tapasztalatokat, amilyeneket csak idegen környezetben tud magába szívni az ember. Ez a németországi közeg viszont megint egy teljesen más környezet, más problémákkal és nehézségekkel, ahol ismételten egy újfajta immunrendszert kell kifejleszteni, hogy ezek ellen védekezni tudj.

fotó: Kim Enderle/Ravensburg Towerstars

A vezetőség hogyan értékelte a munkátokat az elmondottak tükrében?

Megvoltak a csörtéink, hazudnék, ha azt mondanám, hogy e téren nem volt jelentős a kihívás. Röviden felvázolva: itt, Ravensburgban volt egy sportigazgatónk, aki aktívan részt vett a csapat életében, a legtöbb edzésen és a meccseken is személyesen ott volt, ezért neki nagy volt a rálátása az együttes dolgaira. Vele kiváló volt a kapcsolatom végig, és azt gondolom, ő nagyon sok mindent megtett annak érdekében, hogy mi zavartalanul végezhessük a munkánkat. Tulajdonképpen egy kapocs volt a klubvezetőség és köztünk, értette, mi miért történik, és folyamatosan támogatott bennünket. Csakhogy ő egy hónapja jelezte, hogy nem fogja meghosszabbítani a szerződését, hanem különböző okokból máshol folytatja. Ez elég nehéz helyzetet szült, és voltak kisebb-nagyobb harcok a vezetéssel – köztük egy elég emlékezetes is –, de összességében azt tudom mondani, hogy a szervezeten belül mindenki tisztelettel fordult a másik felé, és ami talán a legfontosabb, jobbító szándékkal. Alapvetően egy egészséges munkakörnyezetben működhettünk mindannyian, még ha ez a működés tényleg nagyon más is, mint amit eddig tapasztaltam bárhol – sok esetben sokkal bürokratikusabb, és sokkal fontosabb a nem szakmai emberek véleménye, mint máshol.

fotó: Kim Enderle/Ravensburg Towerstars

A legfontosabb kérdés: hogyan tovább?

Amikor megkötöttük a szerződést, abban 1+1 év szerepelt, de a plusz egyéves opció az volt, hogy ez a kitétel akkor lép életbe, ha a top 6-ban végzünk; abban az esetben automatikusan megújult volna a kontraktusom. Mondanom sem kell, az utolsó, 52. alapszakaszmeccsünkön kellett volna kiharcolnunk a hatban maradást, az említett foghíjas kerettel, 8500 néző előtt, Krefeldben – nem sikerült, két ponton múlt végül… Így papíron jelenleg nincs szerződésem, a sportigazgató távozásával pedig mindkét fél bizonytalan helyzetbe került, most a klub sem tudja, hogy az új szakember velem szeretne-e dolgozni, és ez igaz fordítva is. Ezt kell kiderítenünk az elkövetkező napokban: húsvétra hazautazom Magyarországra, de jövő héten visszatérek Ravensburgba, és remélhetőleg minél előbb eldől a sorsom. Ajánlataim szerencsére vannak máshonnan is, mérlegelhetek, csak nem maradok munka nélkül.

Novemberben azt mondtad, a klubkötelezettségek miatt idén valószínűleg nem jöhet szóba a válogatott melletti szerepvállalás – ez változhat-e ennek fényében, hogy március végén már nem vagytok versenyben a bajnokságban?

Idén biztosan nem, már csak azért sem, mert azt gondolom, a válogatott programmal szemben is helytelen volna. Ez egy nagyon összetett feladat, és nem hinném, hogy bármi értelme lenne, ha én mondjuk április 10-én egyszer csak becsatlakoznék a semmiből. Idén tehát ez bizonyosan nem cél, a jövőt pedig majd meglátjuk, az már nyilván egy érdekesebb kérdés. Nem mellesleg sok mindentől is függ, elsősorban attól, hogy a főállásommal mi lesz, de ha kapok megkeresést, úgy a válogatott érdekében ezt a részét is szívesen átgondolom a jövőre nézvést.

fotó: NSO