Itt is megvannak azok a problémák, amik otthon, csak azért más a tudásszint

Bálizs Bence a korai playoffbúcsú ellenére remekül érezte magát Norvégiában, de egyelőre még nem tudja, mit hoz a jövő.

A Sparta Sarpsborg válogatott hálóőre elsősorban a jó hokit és a támogató közeget emelte ki északról, ahol maradhatna, ha akarna, de egyelőre mérlegeli a lehetőségeit 34 éves magyar kapusként és családfőként. Szóba került az egyéni motiváció kérdése és a válogatotthoz való “régimódi” ragaszkodás, bolzanói kilátásaink, de még a kissé egysíkú norvég konyha, valamint Patrick Thoresen és Ilja Kovalcsuk is.

Hogyan élted meg az első teljes norvégiai szezonodat? Mennyire jött be az északi családi kaland?

Ha nagyon röviden kellene válaszolnom, akkor ez itt egy olyan környezet, amilyenre mindig is vágytam, amióta profi jégkorongozó vagyok. Jó itt lenni: a csapat és a környezet kiváló, beleértve a ligát, a kislányom is szereti az itteni ovit, már kommunikálgat norvégul, ami szerintem egy szuper dolog, és a feleségem is tudja csinálni a fotósmunkáit. Teljesen támogató a közeg, bármikor bármit kértünk, ugrottak, hogy segítsenek nekünk – ez azért Közép-Kelet-Európában nem mindig mondható el –, mindannyian élvezzük az ittlétet; maradtunk is itt a szezon végeztével, én majd csak a válogatott edzőtábor előtt utazom haza. Ha mindenképpen kellene valami negatívumot mondanom, akkor nekem mint „kajaorientált” embernek hiányzik kicsit a változatosság, az ételkultúra, és hogy pontosan tudjam, mi honnan érkezik. Ez nyilván éghajlatfüggő, hiszen a zöldség-gyümölcsből ezen a klímán nem sok mindent tudnak önmaguknak megtermelni, és a klasszikus háztáji állattartást sem tudják úgy megoldani, mint otthon, szóval mindig egy kicsit bizalmatlanul veszem le a boltok polcairól a műanyag csomagolásos dolgokat, de ez legyen a legnagyobb gondom az életben.

Említetted a ligát: azzal mindenki tisztában van, hogy a válogatottjuk stabil elittag, s hogy a topcsapataik rendre ott vannak az európai kupasorozatokban, de milyen a nagyobb kép egy alapszakasz-negyedik Sarpsborgból nézve?

Jó hoki van itt, én nagyon szeretem. Fontos kiemelni, hogy egy olyan csapatban védtem le a szezont, amely fölfele és lefele is kiélezett meccseket vívott, egyedül talán a sereghajtó Comet lógott ki, de ellenük is visszaütött, ha lazán állt ki az ember. Relatíve kompetitív bajnokság tehát, még ha a Stavanger, Storhamar, Valerenga hármas ki is emelkedik a mezőnyből, mind anyagilag, mind játékerő tekintetében. Az alapszakaszgyőztes Storhamarban például olyan játékosok vannak, mint az NHL-ben anno 1/19-es Jakub Kindl, akinek van 350 NHL-meccse, vagy a helyi legenda Patrick Thoresen, aki úgy nyert két Gagarin Kupát, hogy közben az SZKA-ban Ilja Kovalcsuk meg Pavel Dacjuk sortársaként termelt. Egy ilyen kaliberű együttesnél simán bevállalhatták, hogy két juniorkapussal csinálták végig a szezont, mert a többiek elöl ezt is bőven kompenzálták. Megvannak tehát a különbségek, de alapvetően élvezetes, színvonalas a hokijuk.

Ti a nagy hármas mögött végeztetek negyedikként, hogy tetszett a csapatotok, a Sparta?

Vegyes csapatunk volt: megvoltak a produktív sorok és játékosok ugyanúgy, mint a melós, az ellenfelet leromboló egységek. Itt is megvannak egyébként ugyanazok a jelenségek, problémák, mint ami otthon vagy bárhol a világon, még a tengerentúlon is, hogy hiába vannak tehetséges gyerekek, ha sokan közülük nem hajlandóak edzeni. Nálunk is volt, akin látszott, hogy ügyes, jól mozog, abszolút megvan benne a potenciál, de inkább leült egy kávéval az edzés kezdetéig, és azt majszolta ahelyett, hogy bármi pluszmunkát elvégzett volna. Magyarországon is játszottam együtt ilyen hokisokkal az EBEL-ben és az Erste Ligában is, csak itt azért más a játékosok tudásszintje.

Ha az eredményt nézzük, mentetek egy jó alapszakaszt, bőven beérve a top négybe, aztán viszont a negyeddöntőben viszonylag simán, 4-1-es összesítéssel búcsúztatott titeket a mögöttetek végző Frisk Asker. Felemás a szájíz?

Szerintem a döntő momentum az volt, hogy az alapszakasz legvégén a Stavanger egyetlen ponttal megelőzte a Valerengát, így az utóbbi a Stjernen és a Frisk közül választhatott. Mindenki azt hitte, az Askert választják majd, lévén őket az alapszakaszban ötből ötször legyőzték, míg a Stjernentől háromszor is kikaptak, egyszer pedig csak hosszabbításban tudták őket legyűrni. Csakhogy a Frisk január óta végig nagyon éles, nagyon jó formában ment, ezért a Valerenga végül mégis a Stjernent húzta be magának, és igazuk lett, 4-1-gyel ki is ütötték őket a playoffból. Szerintem ellenük mi is továbbmentünk volna, ha nem is öt meccs alatt, de egy hosszabb szériából valószínűleg igen. Tisztában voltunk vele, hogy az Asker ellen vért kell majd izzadni, minden egyes meccs kutyaharc lesz, és ilyen is volt az egész széria. Abból a szempontból külön érdekes volt, hogy amint elrajtolt a playoff, a csapatunk egy számomra korábban még nem ismert arcát kezdte mutatni. Azt kell mondjam, sajnos: nem tudom, mi történt, de ahogy ránk rontottak minden meccs elején, mintha megijedtünk vagy megszeppentünk volna, mindenesetre hibahegyeket halmoztunk egymásra, töméntelen eladott koronggal megspékelve, egyszerűen képtelenek voltunk a saját játékunkat játszani csapatszinten – ezzel pedig én sem tudtam mit kezdeni. Egyedül az utolsó mérkőzésen játszottunk úgy, ahogy végig a rájátszásban kellett volna, de ott is mindhárom gólt alapvető hibák után kaptuk, rossz időben, rossz döntések következtében. Ami a szájízt illeti: a klubszezonzárástól függetlenül igyekeztem a lehető leghamarabb elengedni a kiesést, nekiálltam készülni a válogatottra, és az ügynökömmel dolgozni a jövőmön.

fotók: T. Hansen/Sparta Sarpsborg

Átvezettél a következő kérdésre: benne van a pakliban, hogy maradsz, maradtok Norvégiában, vagy mi a következő terv?

Jelen pillanatban annyit tudok, hogy nem tudok semmit. Kaptam ugyan ajánlatot innen a Spartától februárban, de azt nem fogadtam el, mert azt gondolom, picivel lehet emelni a lécet. Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy 34 éves magyar hálóőrként, túlnyomórészt Erste-szezonokkal a hátam mögött nem én vagyok a legkelendőbb áru a kapuspiacon, nagyon kevés edző és GM keresgél magyar zászlót ilyenkor… Túl nagy a merítési lehetőség, első körben változatlanul az amerikai, kanadai, finn, svéd nevek pörögnek, de a legtöbb esetben még egy ECHL-es kapust is hamarabb fognak elvinni, akkor is, ha rosszabbak a számai. A kapuspiac mindig is egy lottó volt, most annyival azért jobb a helyzet, hogy voltak pontok, amikor attól féltem, egyáltalán nem lesz munkám, jelenleg azért nem ez a szitu, csak más dolgokat kell mérlegelni.

Válogatott, Bolzano?

Ha hívnak, és tudok jönni, én mindig jövök – én még abban a generációban szocializálódtam, akiknek ez alapvetés volt. Szeretek a válogatottban időzni, jó a srácokkal együtt lenni, aktuális összeállítástól függetlenül. Ami Bolzanót és a világbajnokságot illeti, még nagyon messze van, de mindenki tudja, hogy hét nap alatt öt do or die-meccset kell megvívnunk, kivétel nélkül ki-ki összecsapások lesznek; még a románok elleni is, hiszen valamennyi erdélyi srác azért küzd majd, hogy legyőzzön minket, már csak presztízsből is. Ez egyébként engem inkább motivál, elvégre úgy vagyok vele, az erős összecsapásokon lehet fejlődni, ezerszer inkább játszom ilyen mérkőzéseket, mint gyenge ellenfelek elleni sörmeccseket. Ami nekünk előnyünkre válhat, hogy csapatként valószínűleg pihentek leszünk, a keret nagy része jelen állás szerint nem úgy fog beesni a vb-re az utolsó pillanatban – ez persze klubszempontból sok esetben negatívum is egyben, de abból a szempontból nem, hogy remélhetőleg egy jó, feszes, két-háromhetes felkészülési rutinból érkezve lendületből bele is vethetjük magunkat a vb-küzdelembe. Tudom, hogy szurkolószemmel egyszerű a képlet, és rögtön a feljutás lebeg mindenki előtt, de fontos a realitás, és nekem a reális célom jelenleg, hogy az első meccsünket megnyerjük: ennél tovább jelenleg felesleges nézni, és máris az olaszokat meg a szlovénokat üldözni képzeletben.

fotó: Vörös Dávid/MJSZ