Úgy éreztem, én vagyok itt a legbutább, de egyszersmind a legboldogabb ember

A Fehérvárra visszatérő Tyler Dietrich mesélte el, mi mindennel foglalkozott, és mi mindent tanult a Hockey Canadánál a mögöttünk hagyott hét évben.

Tyler Dietrich a nyáron hét év után tért vissza Székesfehérvárra, és ez a hét esztendő bizony nem hét szűk, hanem hét bő esztendőnek bizonyult: a Hockey Canada stábjának oszlopos tagjaként egyebek mellett két világbajnoki címből, egy olimpiai bronzéremből, valamint egy-egy Világkupa- és junior-vb-győzelemből vette ki a részét, hogy csak a leglátványosabbakat említsük. Videoelemzőből kapaszkodott egyre feljebb a ranglétrán a világ legnagyobb jégkorongnemzetének kirakatválogatottjai mellett, közben hétről hétre olyan koponyák és sztárjátékosok mellett dolgozott, s szemezgette össze a legmagasabb szintű hokitudást, akiket mi legtöbbször csak a televízión keresztül csodálhatunk. Elmesélte, miként élte ezt meg, mit tanult tőlük, és mi mindennel foglalkozott a videózástól a másodedzősködésen át a szervezetmenedzselésig.

Milyen érzés visszatérni Fehérvárra ennyi idő, hét év után?

Nagyszerű érzés, rengeteg szép emlékem van a klubról, a városról és az itteni emberekről, akiket megismerhettem. Bizonyos értelemben nagyon hosszú időnek tűnik, amit távol töltöttem, más szempontból meg olyan volt most visszajönni, mintha csak tegnap mentem volna el. Szóval a lényeg, hogy nagyon élvezem, hogy visszaköltözhettem, és újra belevethettem magam a munkába.

Nagyot ment az a videó, amin az új légiósoknak mutatod körbe a belvárost, hogy a végén a szurkolókkal is találkozzatok – már csak ez alapján is sejthető, hogy tényleg a szívedhez nőtt a város.

Fehérvár tényleg nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. A fiam itt született Magyarországon, Budapesten, az élete első három évének nagy részét Székesfehérváron töltötte, csupa gyönyörű közös emlékkel – és nem sok minden változott azóta. Nekem most kicsit olyan érzés, mintha visszarepültünk volna az időben, ennek fényében pedig kimondottan jó volt látni az új srácokat, akik először voltak itt, hogy mennyire élvezik a várost, hogy itt lehetnek, és ők is átélhetik azt a barátságos légkört és környezetet, ami Fehérvárt jellemzi. Üdítő ennek a részese lenni, találkozni a szurkolókkal és a helyiekkel, élvezni azt a támogatást, amit a csapat kap hétről hétre.

Ezek után gonosz dolog bekérdezni, miként emlékszel vissza arra a 2016-os nyárra, amikor meg kellett hoznod a döntést, és bejelenteni, hogy a felkészülés hajrájában elhagyod a Volánt?

Kétségkívül az volt a karrierem, egyben remélhetőleg az egész életem legnehezebb döntése, amit meg kellett hoznom. Méghozzá pont azért, amikről beszélgettünk: mert ez a hely, ez a klub nekem sokkal több volt, mint munka. Öt év az életemből, olyan emberek mellett, mint Kiss Dávid, Ocskay Gábor, Fekti István, akik időközben jóval többek lettek, mint egyszerű kollégák, sokkal inkább váltak a családommá. Az viszont egy olyan ajánlat volt, amire bizonyára ugyanúgy rábólintanék újra, de ettől még piszok nehéz volt – nemcsak maga a távozás, hanem az, hogy mindent, amit együtt felépítettünk, gyakorlatilag egyik napról a másikra kellett magam mögött hagyni, az előszezon kellős közepén. A klubnak is megmondtam akkor ezt, azzal együtt, hogy bár meghoztam a döntést, és igent mondtam az új kihívásra, egy napon majd igazán szeretnék visszatérni. Szerencsés vagyok, hogy ez a lehetőség végül megadatott.

Gondoltad volna akkor, hogy ez a kis kaland végül hét gyümölcsöző évig tart majd?

Óriási menet volt, az biztos, tele rengeteg különleges pillanattal. Abban a szerencsében részesülhettem, hogy végig remek emberekkel dolgozhattam együtt, nagyszerű csapatok és játékosok körül, és a sportág legkiválóbb koponyáitól szedegethettem össze jelentős hokitudást. Élveztem minden egyes percét, és örülök, hogy most újra Fehérváron alkalmazhatom a tanultakat.

Mondanál néhány nevet a „szakmából”, akik valamiért különösen nagy hatással voltak rád? Elvégre elképesztő figurákkal dolgozhattál együtt az elmúlt években, tényleg az elit elitjével.

Elsőként Jon Coopert említeném, aki az első világbajnokságom idején volt a szövetségi kapitányunk a kanadai válogatottnál. Akkor még nem volt kétszeres Stanley Kupa-győztes edző a Tampával, de már akkor is komoly sikerek voltak mögötte az NHL-ben. Mint személy és mint edző is roppant egyedi karakter, nagyon különleges háttérrel és tudással – tulajdonképpen egy detroiti ügyvédből, kvázi hobbiedzőből lett szaktekintély, aki az összes ligában képes volt bajnoki címig vezetni a csapatait. Rögtön az első napon egy hullámhosszra kerültünk, és azóta is jó barátságban vagyunk. Ráadásul a 2022-es olimpiai csapatunk vezetésére is őt jelölték ki, még azelőtt, hogy az NHL-esek távol maradtak volna a játékoktól a Covid-járvány miatt. Így újra együtt dolgozhattam vele, sokat, és az évek alatt megmaradt a kapcsolat – ő mindenképpen olyasvalaki, akit rendkívüli módon tisztelek. Aztán mondhatnám André Tourigny-t, az Arizona edzőjét, ő is számos eseményen ott volt velünk a Hockey Canadánál, sőt már az én érkezésem előtt is. Volt a mieink másodedzője junior-világbajnokságokon, aztán az érkezésem után is megcsináltunk több tornát együtt, beleértve újabb junior-vébéket. Jó sok felelősséget rakott a vállamra, de ezzel együtt rengeteg bizalmat is belém – ő is egy igazán nagy hatással bíró személy, aki jó barátommá lett. De ha így végiggondolom, összességében elképesztő visszatekinteni azokra az edzőkre, akikkel együtt dolgozhattam: Gerard Gallant, Ron Hextall, a Hunter fivérek, Dale és Mark, vagy éppen mondhatnám Alain Vigneault-t, Dave Hakstolt és még megannyi NHL-edzőt, akik segítettek felkészíteni az olimpiai csapatunkat. Bruce Cassidy, Pete DeBoer, Jon Cooper, Barry Trotz… El tudod képzelni, ezekkel a figurákkal együtt ülni egy teremben, hokiról és stratégiáról eszmecserélni, megvitatni a játékot – hát, nem mondom, sok olyan pillanat volt, amikor úgy éreztem magam, mintha én lennék a legbutább fickó a teremben, de közben meg tényleg ott voltam, ami hihetetlen érzés. Én voltam ott a legboldogabb srác, miközben hallgattam ezeket a koponyákat, de azért is volt nagyszerű tapasztalat, mert ezeket az embereket sokszor éppen az teszi ennyire naggyá és sikeressé, hogy teljesen nyitottak, befogadóak, mindig új ötleteket akarnak és friss perspektívákat. Így hát folyamatosan igényt tartottak a javaslataimra, hogy én is hozzájárulhassak a dolgokhoz, ez pedig fantasztikus volt.

forrás: The Coaches Site

Játékosok?

Jézusom, hol is kezdjem… Voltak a fiatalabb srácok, az első junior-vébémről, mint például Matt Barzal, Thomas Chabot, Anthony Cirelli. Majd ezekkel a fiúkkal újra találkoztunk, legközelebb már a felnőttvilágbajnokságra jöttek velünk, szóval velük igazán közeli kapcsolat alakult ki. Aztán ha Sidney Crosby nevét említem, akkor nyilvánvaló, hogy neki mennyire hatalmas része volt a sikereinkben. Abban a pekingi olimpiai csapatban ő tulajdonképpen az összekötő szerepét játszotta a srácoknak, méghozzá kivételesen profin. Róla csak azt tudom elmondani, hogy amennyire szenzációs a jégen, azon kívül emberként még kiválóbb. De mondhatom Connor McDavidet is, aki világbajnokságon volt velünk, és még egy csomó nagyszerű extraklasszist. Mókás, amikor az emberek azt kérdezgetik tőlem, milyen az, amikor ezekkel a srácokkal vagy egy szobában, vagy egy csapatban? És hogyan tudod kezelni az egójukat? Miközben pont ez a lényeg, hogy itt nincsenek nagy egók, nem sokban különböznek a mi játékosainktól. Egyszerűen csak szeretnek jégkorongozni – no meg nyerni. Extrém kompetitívek, hatalmas versenyszellemmel, teljesen mindegy, hogy pingpongról van szó, videójátékokról, vagy az éppen aktuális hokimeccsről. Ez a közös szál, amit ezeknél az elit játékosoknál tapasztalok, hogy hiperkompetitívek, de közben jó emberek, és nagyszerű emlékeket köszönhetek nekik a közös utunk idejéről.

A kiváló The Coaches Site-on többször is adtál némi betekintést abba, hogy mennyire szerteágazó volt a feladatköröd a Hockey Canadánál, és hogy milyen sok aspektusból sikerült tanulnod a hokiról. A magunkfajta laikusoknak ezt valószínűleg nagyon nehéz elmagyarázni, de azért megpróbálnád tisztába tenni, mi mindent csináltál az elmúlt hét évben?

Ezt tényleg nem egyszerű elmagyarázni, de megpróbálom. Szóval amikor elkezdtem, sok-sok videóelemzés volt, egyfajta felkészülés az aktuális tornákra az aktuális az edzői stábbal. Aztán ez az évek során előbb másodedzői szerepkörré fejlődött, majd szakmai igazgatóként már inkább a menedzsment része lépett előtérbe. Egyszóval a munkám rengeteg területet érintett, közte a csapatépítést az első naptól fogva egészen a döntőig, a stáb kiválasztását, a játékosmegfigyelői tervek kialakítását, a játékoskeretek összeállítását, a nemzetközi szövetséggel és az NHL-klubokkal való kapcsolattartást, beleértve a világeseményekre való elengedés és a biztosítások intézését, valamint ezeknek az összes adminisztratív és logisztikai aspektusát. Szerencsések voltunk, hogy a Hockey Canadánál jó nagy stáb áll rendelkezésre, mert így minden speciális területre megvoltak a hozzáértő embereink. A világbajnokságok alkalmával pedig van egy családi programunk, amelynek keretén belül százhúsz családtag kísérheti el a csapatot, ez nagyjából úgy nézett ki, hogy ennek hatására a torna felénél egyszer csak megháromszorozódott a csoportunk létszáma; voltak, akiknek ezeket az embereket és az igényeiket kellett menedzselniük, sok másik mozgó elemnek pedig magát a jégkorongcsapatot. Szóval abban az időben egy fenékkel ültem meg sok lovat így, hogy lefedtem minden területet, de ennek köszönhetően rengeteget tanultam a játék minden aspektusáról. Leginkább azért így is az edzőkhöz vonzódtam, hiszen mindig is inkább ez volt a szenvedélyem és a hátterem, szóval a legközelebbi kapcsolatban az edzői stábokkal és a csapatokkal álltam. Ugyanakkor remek menedzserekkel is volt szerencsém dolgozni, mint például Shane Doan vagy Roberto Luongo –játékosként is kiválóak voltak, és most a vezetői oldalon is azok –, illetve megint csak az olimpiai csapat esetében Doug Armstrong és Ken Holland. Szóval tőlük tanulni, hogy ők hogyan működnek, hogyan látják a dolgokat és építik fel a csapataikat, aztán miként kormányozzák a hajót, olyan felbecsülhetetlen tapasztalat, amit rendkívüli módon értékelek.

Most viszont visszatérsz Kiss Dávid mellé, akivel korábban remek párost alkottatok a kispadon – immár az ICEHL-es nagycsapatért dolgozhattok vállvetve.

Nagyszerű érzés és nagyon izgalmas is mindez egyszerre. Nagyon boldog vagyok, Dudura pedig hihetetlenül büszke. Anno, amikor elkezdtünk együtt dolgozni, még épp csak frissen nyergelt át a pályáról az edzői székbe, de egyből látszott, és ezt meg is mondtam, hogy természetadta képessége van hozzá: a vezetői érzéke, a kommunikációs készége és a többi tulajdonsága együttesen mind remek kiindulópontok ahhoz, hogy egy jó edző legyen. És mostanra rengeteget fejlődött és nőtt – ha nem is magasságban, de tudásban mindenképpen (nevet.) A viccet félretéve, fantasztikus munkát végez itt a klubnál, éppen ezért nagyon-nagyon boldog voltam, amikor először beszéltem Szélig Viktorral a terveiről. Abszolút bátorítottam Dudu kinevezésében, mert tudtam, hogy ez a helyes döntés. Ők pedig tisztában vannak vele, milyen jól tudunk mi együtt dolgozni, amit most újra lehetőségünk lesz megmutatni. Az edzői hármasunk Sammyvel kiegészülve (Samuli Nordman kapusedző és videóelemző – a szerk.) sokrétű tudással és háttérrel rendelkezik, Sammy is sokkal több, mint egy egyszerű videóedző, szóval úgy gondolom, a mi triónk kiválóan összeillik, óriási örömmel és lelkesedéssel fogjuk tenni a dolgunkat együtt.