Az új fiúk már nem hisznek a régi iskolában

Mike Babcockkal 26 éve nem fordult elő, hogy valahonnan kirúgták volna. Mi és miért történt a héten Torontóban?

Az évtized közepén grandiózus vállalkozásba kezdtek Torontóban, aminél ambiciózusabbat nehéz elképzelni. Az NHL leggazdagabb, ám akkor egyben legrosszabb klubjánál elhatározták, hogy porig rombolnak mindent, és az új alapokon elkezdik felépíteni egy Stanley Kupa-esélyes gárda vázát. A tervrajzot felülről kezdték el összeállítani: 2014-ben megérkezett a játékosként három Stanley Kupát, emellett világbajnokságot, olimpiát és Kanada Kupát nyerő Brendan Shanahan, és a Maple Leafs elnöke lett. Egy évvel később szerződtették a már akkor is 73 éves Lou Lamoriellót, aki a legnagyobb tapasztalattal rendelkező általános igazgató az NHL-ben: 1986 óta tölt be vezető pozíciókat a ligában. Edzőnek azt a Mike Babcockot hozták el ? még Lamoriello előtt ?, aki szintén az egyik legnagyobbra értékelt szakember a maga területén. Van aranyérme U20-as és felnőtt világbajnokságról, világkupáról, Stanley Kupa-döntőből. Olimpiát kétszer nyert Kanadával.

Volt, akinek a kezdettől fogva tetszett a projekt, és volt, aki ellenszenvvel viseltetett iránta. Egyet nem lehetett tenni: nem odafigyelni arra, hogy mit és hogyan csinálnak Torontóban. A kérdés az volt, lehet-e tudományos módszerekkel a nulláról felépíteni egy Stanley Kupa-győztes csapatot. A kérdésre egyelőre nincs végleges válasz. Most annyit tudunk, hogy ha lehet is, az nem problémamentes folyamat, de ez a megállapítás viszonylag csekély mértékben tartalmaz újszerű információt. Az biztos, hogy az építkezés kezdeti szakaszában Mike Babcock kimondottan jól teljesített: miközben minden valamirevaló játékost elküldtek a klubtól (emlékezhetünk rá, a buldózernek köszönhetően került Phil Kessel Pittsburghbe, ahol gyorsan nyert is két Stanley Kupát), a vezetőedző sikeresen ültette át taktikai elképzeléseit a megmaradt és az új csapatrészekbe. Rögtön a második évében bejutott a rájátszásba, ami az azt megelőző tíz évben csak egyszer sikerült a csapatnak. A taktika tökéletesen illett az NHL-es szinten közel nullára amortizált gárdához: darálni, darálni, darálni.

Csakhogy időközben jó néhány körülmény megváltozott Babcock körül, amit vagy nem vett észre, vagy ? és ez a valószínűbb ? nem törődött velük. A legjelentősebb fordulat az volt, amikor 2018-ban Lou Lamoriello búcsút intett a csapatnak. A helyére az akkor még csak 33 éves Kyle Dubas került, aki fiatal kora ellenére sem félt merészeket húzni. A két szakember két különböző kor szülötte, markánsabban nem is térhetne el a filozófiájuk, vele kezdettől fogva nem volt sima az együttműködés. Ennek egyik legbiztosabb jeleként időről időre meg kellett erősíteniük a médiában, hogy milyen jól megértik ők egymást. Szintén jelentős változás volt, hogy a csapathoz szinte özönlöttek a fiatal tehetségek: három év alatt érkezett Auston Matthews, Mitch Marner, William Nylander, Kasperi Kapanen. Ezek a fiatalok már nem voltak vevők a régi iskola bevált módszereinek alkalmazására, ők jégidőt akartak, kreativitást, több mozgásteret. Erre viszont Babcock nem volt hajlandó, amiből rengeteg feszültség keletkezett.

Mindeközben maga a liga is alapvető változásokon ment keresztül, a játékosok egyre fiatalabb korban váltak meghatározó egyéniségekké, a fizikai hoki elemei fokozatosan vesztettek jelentőségükből, a gyorsaság, a kombinációs és kreatív képességek, valamint az egyéni ügyesség egyre fontosabbá váltak. Ennek következtében a taktika nemcsak a játékosállományhoz, hanem az aktuálisan játszott stílushoz képest is inadekváttá vált. Persze vannak elméletek, amelyek szerint a Toronto az egyik legjobb példa arra ? a Tampa Bay Lightning után ?, amikor a problémát az okozza, hogy egy csapatvezetés túl gyorsan reagál az aktuális trendekre, ennélfogva mintegy megelőzi saját korát, és ez okozza sikertelenségét. Márpedig ha a St. Louis Blues vagy a Boston Bruins sikereire gondolunk, akkor láthatjuk, hogy a fizikai elemek ma is fontos részei a játéknak, akár az ellenfél kapuja előtt is (legjobb példa erre a tavasszal MVP-nek megválasztott Ryan O?Reilly), akár a saját harmadunkban (gondoljunk Zdeno Charára vagy Alex Pietrangelóra). Akár így van, akár nem, Dubas az új trendeknek megfelelő csapatot rakott össze, amelyet Babcock a régi receptek szerint kívánt irányítani, és ez folyamatos feszültségekhez vezetett. Ezt tetézte, hogy a mester szemmel láthatóan nem is akart megváltozni, legalábbis erre utal, hogy bármennyire szenvedett a csapat, tartózkodott minden újítástól vagy váratlantól. Nem változott sem a taktika, sem a sorok összetétele. Nyolcéves szerződése ebből a szempontból talán nem volt a legszerencsésebb húzás.

A vezetőedző javára kell írnunk, hogy így is nagyon régóta nem látott magasságokba emelte a csapatot, és mindezt rövid idő alatt tette. A megelőző tíz évben a csapat legjobb teljesítménye 91 pont volt az alapszakaszban. Babcock második évében 95 pontot szereztek, amit két 100 pontos idény követett, a harmadikban franchise-csúcsot jelentő 105 egységgel. Mindezt úgy érte el, hogy csak egy valamire való kapusa volt a dán Frederik Andersen személyében, a védelem erőssége pedig meg sem közelítette a támadóegységekét. Persze a fiatalok sem voltak szemérmesek a fizetési igényeiket illetően: a Matthews, Marner, Nylander hármas közel 30 millió dollárt éget el a bérkeretből évente, miközben a liga legveszélyesebb első sorát alkotó bostoni trió, Patrice Bergeron, Brad Marchand és David Pastrnak együttes bére nem éri el a 20 milliót.

Nem mehetünk el az első körös playoffkiesések ténye mellett sem anélkül, hogy emlékeztetnénk rá: az NHL rájátszásának sokat kritizált sajátos szabályai miatt az elmúlt két alkalommal a liga egyik legerősebb csapatával, a Bruinsszal találták szemben magukat, és mindkétszer hetedik meccsen dőlt az összecsapás. Emberi számítás szerint nem az a kudarc legfőbb kritériuma, hogy a liga egyik legjobbjával szemben két egymást követő évben csak nüanszokon múlik a továbbjutás, a nulláról indulás 3. és 4. évében.Akkor sem, ha a földrajzi közelség okán erre a kiesésre történetesen az első körben kerül sor.

Babcock a kirúgása napján nyilatkozta Pierre LeBrunnek, az Athletic és a TSN munkatársának: ?Erősen hiszek abban, hogy minden GM-nek a saját edzőjével kell együtt dolgoznia.? Az edző nyilvánvalóan soha nem volt Dubas embere, ami azt illeti, még csak Lamoriellóé sem, mivel előtte igazolta le egykori játékosa, az elnök Shanahan. Dubas soha nem is rejtette véka alá a nézeteltéréseket. Számos elemzés született arról, hogy a Toronto jelenlegi gondjai nem a taktikából következnek, a játékosok rengeteg olyan gyermeteg hibát követnek el, amelyekért már juniorban padoztatás jár. Jó kérdés, hogy ebben mekkora szerepe van Dubasnak, akit szemmel láthatóan nem zavart, hogy több alkalommal médianyilvánosan kifarolt edzője mögül, éket verve ezzel a játékosok és mesterük közé is. Tavasszal a kiesés után felmerült Babcock elbocsátásának a lehetősége, amikor is Dubas 11 napig hagyta függőben a kérdést egy olyan városban, ahol a média általunk felfoghatatlan intenzitással foglalkozik a csapattal.

Miközben tehát Babcock sikeres volt az építkezés első szakaszában, a másodikban egyre nyilvánvalóbban nem találta a hangot a játékosokkal és általános igazgatójával. Nem könnyítette meg a dolgát az sem, hogy egyre fogytak a szövetségesei a vezetésben és az öltözőben is: a klubot időközben elhagyta két segítője, D. J. Smith és Jim Hiller, Dubas pedig megvált a darálós hoki olyan játékosaitól, mint Roman Polak, Ron Hainsey, Leo Komarov és Nyikita Zajcev. A vezetőedző menesztése tehát ebből a szempontból logikus lépés volt. A nagy kérdés az, hogy sikerült-e megtalálni azt az embert, aki képes lesz az építkezés második szakaszában sikerre vinni a klubot. NHL-es tapasztalat nélkül. Ilyennel ugyanis Sheldon Keefe ? aki első két meccsét a Toronto hat veresége után megnyerte ? nem rendelkezik. A válasz fogja meghatározni azt is, hogy sikeres-e lesz a modern kori klubhoki legambiciózusabb vállalkozása.