Lássunk egy kis örömhokit!

   

Szombat este döntő ütközet vár a magyar válogatottra a britek ellen. Aggodalomra azonban semmi ok.

A finn jégkorongos szaklap, a Jatkoaika (Hosszabbítás) készített interjút a budapesti világbajnokságon is szereplő Liam Kirkkel. A 18 éves brit fiatalember felkerült az NHL-es játékosmegfigyelők radarjára, ő lehet az első Nagy-Britanniában nevelkedett hokis, aki bekerül a világ legerősebb bajnokságába. Persze odáig még hosszú és göröngyös út vezet, első felnőtt világbajnokságán is fokozatosan kapja a terhelést: a szlovénok ellen még csak 35 másodperc jutott neki, a kazahok ellen már három és fél perccel, a lengyelek elleni diadalból közel hat perccel vette ki a részét. Szóval Liam Kirk szerint sok út vezet a sikerhez, ő nem hagyta el szülőhazáját, de másnak más lehet a jó recept: „Azt kell kikutatni, hogy mi a legjobb a magad számára. Oda nem szabad menni, ahol nem vagy boldog, ahol nem leled az örömöt a munkádban. A jégkorong legelsősorban jó móka, az a legfontosabb, hogy élvezd, amit csinálsz.”

Számtalanszor halljuk ezt a legnagyobb játékosoktól akár egy olimpiai döntő előtt is, és bár minden bizonnyal van benne marketing és önszuggesztió is jócskán, alapvetően nem értjük ezt Magyarországon. Egyszerűen nem így neveljük magunkat. Ami ennél is nagyobb baj, nemcsak a jégkorongban, hanem az iskolapadban és a munkahelyen is. Nálunk a munka és a szórakozás a legtöbbször egymást kizáró fogalmak, máshol keressük az örömöt, a munka a félelem, rosszabb esetben a neurózis terepe. Az iskola is elsősorban arra kíváncsi, mit nem tudunk, a kivételesen vidám munkahelyi kollektívára ráhívják a szondáztató biztonsági őröket.

A sportban is számtalanszor látjuk ennek a nyomait. 2000 szeptemberében labdarúgóink játszottak Olaszországgal selejtezőt. Ellenfelünk Inzaghi révén kétszer szerzett vezetést, mi Horváth Ferenc duplájával mindkétszer egyenlítettünk, másodjára 12 perccel a vége előtt. A meglehetősen nagyképűen játszó olaszok összezavarodtak, a hozzá nem értő kívülálló számára érthetetlen volt, hogy a magyar válogatott mégsem próbálja meg bevinni a döntő találatot, nem érzi meg a vérszagot, hanem – megadva a tiszteletet jóval esélyesebb ellenfelének – tökéletesen megelégszik a döntetlennel. Azért persze az ellenkezőjére is akad példa. 2001-ben Budapesten rendezték a női vízilabda Európa-bajnokságot, amelynek döntőjében szintén Olaszországgal találkoztunk, és végig vezetve nyertünk tíz év után először aranyérmet. Faragó Tamás szövetségi kapitány a meccs után elmondta, előzetesen azt tanácsolta játékosainak, hogy ne túlélni igyekezzenek az előttük álló feladatot, hanem megragadni és élvezni minden pillanatát. Időben közelebbi példa a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság, ahová 1972 után először jutott ki a magyar válogatott. A sikerről szóló dokumentumfilmből kiderült, hogyan ültette át Dárdai Pál, majd később Bernd Storck és Andreas Möller azt a német kultúrát, amely a későbbi sikerek alapja volt. Elég egyértelmű, hogy regnálásuk alatt nem lettek képzettebbek a magyar játékosok. Viszont öröm volt nézni, ahogy a meccsek félidejében egymás kezéből kapkodják ki a tableteket, elemzik a látottakat, és együtt próbálják kitalálni, mi a teendő. Jégkorongban is van erre példa, ha nem is sok. Tulajdonképpen az aranygeneráció egész munkásságát fel lehetne itt hozni, amely kétséget kizáróan az ukránok elleni szapporói diadalban csúcsosodott ki. Ladányi Balázsék nem sokat töprengtek azon, honnan jött a hosszú éveken át A csoportos ellenfél, hanem egy szép szombati napon legyőzték, ami a feljutást jelentette.

liamkirk

Fotó: Mudra László (MJSZ)

Ezzel együtt ezek a szabályt erősítő kivételek. Olyan országban növünk fel, amely nem igazán teremti meg a sikerhez nélkülözhetetlen mentális prediszpozíciót. Minden meccs újabb alkalom a kudarcra, teher, amelyen túl kell esni. A legerősebb három csapattal kezdtünk, ezt ne feledjük, de alkalmasint ennek a lelki hátránynak is lehet némi szerepe abban, hogy az eddigi négy meccsből csak egy igazán jó első harmadunk volt, kétszer kifejezetten borzasztóan kezdtünk. Vagy itt van az a tény is, hogy miénk az egyik legrosszabb lövőszázalék ezen a világbajnokságon. Ezért fontos, hogy amikor a vezérszurkolónk 4-1-es szlovén vezetésnél is teli szájjal vigyorogva diktálja a szurkolás ütemét, vele nevessünk. Ezért fontos, hogy amint gólt kapunk, egy másodperc katarzis után azonnal rákezdjünk a buzdításra. Hogy ne sokat foglalkozzunk a játékvezetőkkel. Vagy az elkerülhetetlen mélypontokkal, a bosszantó hibákkal.

Tudomásul kell venni, hogy ez számunkra nehezebb feladat, mint más nemzetek játékosainak és szurkolóinak. Hajlamosak vagyunk a saját súlyunkkal agyon nyomni magunkat. Össze tud ez törni minket az esélyesebb és az esélytelenebb ellenfelekkel szemben egyaránt. De ki lehet és ki kell törni ebből az ördögi körből. Nem leszünk tőle képzettebbek, de nagyobb eséllyel tudjuk kihozni magunkból a maximumot. Segítsük magunkat azzal, hogy a lehető legvilágosabban a játékosaink értésére adjuk: bőven elég, ha 100 – vagy 110 – százalékot kiadnak magukból, aztán a korong eldönti, hol leszünk jó helyen. Legyünk felszabadultak, merjünk játszani, merjünk hibázni – és mindig legyen ott valaki, aki kisegít minket a bajból! Ez az erős csapatok ismérve. Carpe diem!

Cimkék: ,

Nem lehet hozzászólni.

   H I R D E T É S
Eseménynaptár
augusztus 10., szerda
FELK 18:30 DEBFHA 3-2VÉGE
augusztus 12., péntek
FELK 17:00 KOSMIS 5-1VÉGE
FELK 17:10 FHADEB 2-3VÉGE
FELK 18:00 NZÁFTC 5-0VÉGE
augusztus 13., szombat
FELK 19:00 OLLBJA 9-1VÉGE
augusztus 16., kedd
FELK 18:40 BJADUM 
augusztus 18., csütörtök
FELK 17:00 DEBDAB 
FELK 18:00 UTELVC 
Partnerünk
Archívum