Eltűnnek-e a brutális különbségek a Pacific csoportban?
Október 12-én rajtol az NHL 100. szezonja. Visszatekintünk a holtszezonra, bepillantunk a kulisszák mögé, megpróbáljuk megtippelni, mi várható az alapszakasz végére. A csapatokat divíziónként mutatjuk be, négy részben. A Metropolitan után a Pacific következik.
A 2015/16-os szezonban a csendes-óceáni divízió volt a legkevésbé kiegyenlített az NHL négy csoportja közül. Az alapszakaszt az Anaheim Ducks, a Los Angeles Kings és a végül döntőig menetelő San José Sharks dominálta. Őket viszonylag nagy távolságból, 20-25 pontos lemaradással követte az Arizona Coyotes, a Calgary Flames, a Vancouver Canucks és az Edmonton Oilers. Az idei feladat mindenki számára adott: a kaliforniai hármas igyekszik megtartani pozícióját, a kisebb-nagyobb átalakulások közepén tartó gyengébb négyes pedig szeretne minél hamarabb versenyképes kihívója lenni e triásznak.
A San José Sharks 25 éves fennállása alatt csak hatszor nem jutott be a playoffba, ez nem lebecsülendő eredmény, ám az igazán kiugró teljesítmény sem jött össze. Háromszor jutottak el a konferenciadöntőig, utoljára 2010-ben és 2011-ben. A tavalyi döntő volt a franchise történetének legnagyobb sikere, az első körben a Los Angelest, a másodikban a Nashville Predatorst, a konferencia döntőjében a St. Louis Bluest győzték le, hogy aztán a fináléban hat meccsen maradjanak alul a Pittsburghgel szemben. A Sharks magja elöl és hátul is rendben van. A támadójáték a világkupát megjárt Pavelski, Couture, Thornton hármasra épül, őket egészítik ki az olyan feltörekvő fiatalok, mint a cseh Tomas Hertl vagy a finn Joonas Donskoi. A védelemben szintén a Vk-aranyos játékosok adják az alapot: Brent Burns és Marc-Edouard Vlasic, akik Paul Martinnal, illetve Justin Braunnal alkotják a megbízható első két bekkpárt. A kapuban Martin Jones kiegyensúlyozott teljesítményt nyújt. Ehhez a kerethez csatlakozott nyáron Mikkel Boedker és David Schlemko. A csapat teljesítményét befolyásolhatja, hogy sikerül-e megállapodni Thorntonnal és Burnsszel a folytatásról ? akik szerződése jövőre lejár ?, illetve hogy a fiatalok folytatni tudják-e a dinamikus fejlődést.
Anaheimben gyenge kezdés után ígéretesen alakult a szezon, hogy aztán a rájátszás első körében véget érjenek az álmok. A Nashville-től elszenvedett vereség után menesztették Bruce Boudreau vezetőedzőt, akinek a helyére Randy Carlyle érkezett. Őt messiásként várták Anaheimben, hiszen a csapat egyetlen bajnoki címét éppen az irányítása alatt szerezték 2007-ben. Nem lesz könnyű dolga, hiszen a védelem fiatal tehetségekkel, a támadószekció pedig pályájuk zenitjén már túljutott játékosokkalvan tele. Előbbiek közül elsősorban a Hampus Lindholm, Sami Vatanen, Cam Fowler alkotta hármast kell megemlíteni, utóbbiaknál a Ryan Getzlaf, Corey Perry, Ryan Kesler triót. Getzlaf és Perry Vk-t nyert, de nagy kérdés, hogy harmincon túl is képesek-e viselni a 82 meccses alapszakasz fáradalmait. Ebben a csapat két legígéretesebb titánja, Rickard Rakell és Jakob Silfverberg lehet segítségükre. Kapusposzton nincs gond, John Gibson fiatal és nagyon tehetséges, akit jól egészít ki a tapasztaltabb Bernier. A csapat mélységének hiányával leginkább a balszélső posztján kell számolnia a szakvezetésnek.
A kispad hosszával Los Angelesben is akadnak gondok. A Kings, amely három egymást követő évben került döntőbe és kétszer nyert is, megtorpanni látszik a fejlődésben. Ezzel együtt ha az első számú centered a világ egyik legjobb játékosa Anze Kopitar személyében, és a védelemben is ott van a világ egyik legjobb bekkjeként számon tartott Drew Doughty, akkor nyilván esélyesként szállsz versenybe. Másodlagos sztárokkal sem áll rosszul a csapat, Muzzin az elképzelhető legjobb párja Doughtynak, a csatároknál meg ott van Toffoli és Carter. Igaz, ezzel nagyjából vége is a versenyképes játékosok számának. Márpedig a Pittsburgh tavalyi győzelme arra tanított mindenkit, hogy hatékony harmadik és negyedik sor nélkül nehéz egy ekkora rohanásban végig talpon maradni. Márpedig a Kingsnél van talán a legnagyobb különbség az első és az második két sor teljesítménye között. A jó hír, hogy ez nagyrészt abból adódik, hogy az első két ötös továbbra is világszínvonalú, és Jonathan Quick is a legjobb kapusok egyike.
A Vancouver Canucks nincs jó szakaszban. 2011-ben még döntőt játszott a csapat, az azóta eltelt öt évben viszont kétszer be sem került a rájátszásba, míg háromszor az első körben búcsúzott. Tavaly szerény 75 pontot kalapáltak össze az alapszakaszban, ami az utolsó előtti helyre volt elég a csoportban, csak az Edmontont sikerült megelőzniük, és ez nem nagy dicsőség. Ennek ellenére Jim Benning általános igazgató úgy döntött, vár a teljes újjáépítéssel. Az első sorba elhozta Loui Erikssont, aki kiválóan meg fogja magát értetni a Sedin testvérekkel és a remek fizikai adottságokkal rendelkező Erik Gudbranson is fontos eleme lesz a védelemnek. Az ígéretes tehetségek jelenléte ellenére ? Bo Horvat, Sven Baertschi, Ben Hutton, Nyikita Trijamkin ? kérdéses, hogy az öregedő Sedinek mellett ki fog stabilan gólokat termelni. És akkor a kapusposztról még nem beszéltünk, pedig a legnagyobb problémákkal itt találkozunk. Ryan Miller túl van a fénykorán, Jacob Markström pedig még nem bizonyította, hogy képes megállni a helyét első számú hálóőrként. Mindez nem kecsegteti túl sok jóval a fanatikus szurkolókat.
Az Arizona Coyotes radikálisabb átalakításba fogott azok után, hogy tavaly 9 pont választotta el a rájátszástól. Az általános menedzseri posztra leigazolták a fejlett statisztikai elemzésekben jártas John Chaykát, aki kinevezésekor nem volt még 27 éves, így a liga történetének legfiatalabb GM-je lett. A következő szezonok egyik nagy kérdése, hogy mennyire matematizálható ez a szakma, de az előttünk álló szezonban még nem várhatunk sokat a Coyotestól. A csapat egyik legnagyobb tehetsége a 2015-ös draft harmadik helyén választott Dylan Strome. A 19 éves center egy évet még játszhatna az OHL-ben, ahol az elmúlt két évben 240 pontot termelt, de feltehetően készen áll az NHL-re, így minden valószínűség szerint idén a legnagyobbak között láthatjuk. Adódik a választás, hogy a második sorban kapjon helyet Shane Doan és Jamie McGinn centereként. Nem ő az egyetlen feltörekvő fiatal, az egyaránt 1995-ös születésű Max Domi és Anthony Duclair tavaly egyértelműen bizonyította, hogy megállják a helyüket a felnőttek között. De érdemes figyelni a 96-os Christian Dvorakot is, mire megy első NHL-es szezonjában. Az Ekman-Larsson vezette védelem a csapat erőssége, míg Mike Smith a kapuban jelenti a legnagyobb kockázatot. Alex Goligoski megszerzése a Dallas hátvédsorából Chayka legjobb döntése volt a holtszezonban.
Tavaly az Edmonton Oilers beállította a Florida Panthers rekordját a leghosszabb playofftalan időszak kategóriájában. A Panthers 2001 és 2011, az Oilers 2006 és 2016 között maradt le a rájátszásról, és jó esélye van arra, hogy jövő áprilisban egyedüliként üljön e kétes értékű trónon. De most koncentráljunk inkább a pozitívumokra. A nyár egyik legnagyobb híre volt, hogy az Oilers megvált korábbi ikonjától, Taylor Halltól. Ez egyrészt az egész csapatot kibillentheti a mozdulatlanságból, másrészt a helyére érkezett Adam Larsson, akiben nagy a fejlődési potenciál. Más kérdés, hogy ez a potenciál egyelőre tényleg csak lappang, jelentőset kellene előre lépnie ahhoz, hogy megérje a cserét. Edmontonban mindazonáltal biztosan nem rá irányul majd a legnagyobb figyelem, hanem Connor McDavidre, aki azok után, hogy első NHL-es évében 45 meccsen 48 pontot ért el, a világbajnokságon pedig 10 meccsen 9-et hozott össze, a liga történetének legfiatalabb csapatkapitánya lett. Tőle egyértelműen 80 pont feletti szezont várnak. Érkezése lökést adhat Jordan Eberlének is, aki 26 évesen most van a legjobb hokis éveiben, ehhez képest teljesítménye szinte folyamatosan romlik azóta, hogy 21 évesen elérte karriere 76 pontos szezoncsúcsát. Sokat segíthet a nyáron érkező Milan Lucic is, aki szintén az első sorba várható, McDavid és Eberle mellé. Hozzájuk csatlakozik az idei draft negyedik helyén elvitt Jesse Puljujarvi. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az elmúlt évek borzalmas teljesítményének eredményeként a keret tele van olyan kiváló játékosokkal, mint 2011 1/1-ese, Ryan Nugent-Hopkins, vagy a 2014-es draft harmadik helyén választott Leon Draisaitl, már nem tűnik olyan elérhetetlennek az a rájátszás.
A Calgary Flames tavalyelőtt csodát tett, öt playofftalan szezon után nem egyszerűen csak a vonal fölé került, eljutott a második körbe is. Ennek azonban hiányoztak a stabil alapjai, így tavaly ismét csalódást keltő eredményt értek el. Ennek egyik legfőbb oka a kapusteljesítményben keresendő, amit a szakvezetés orvosolt is. A St. Louisból megszerezték a liga egyik legjobb kapusát Brian Elliott személyében, neki a tapasztalt Chad Johnson lesz a bakcupja. A másik gond a kispad mélységével lehet. A csapat negyedik sora a legrosszabb a világon ? és a harmadik sem sokkal jobb. Ugyanez elmondható a védelemről is, ahol talán még nagyobb a különbség az első és a második három hátvéd között. A pozitívumok között kell említeni az új edző érkezését. Glen Gulutzan fiatal szakember, a szemlélete jóval progresszívebb, mint elődjéé, Bob Hartley-é. Ha sikerül a modern hoki követelményeihez igazított taktikai elképzeléseit a gyakorlatban is megvalósítania, akkor közel kerülhetnek a playoffhoz Calgaryban.
