Tudjuk, hogy hosszú és nehéz út áll előttünk

Egy történet arról, miért csillogott a vesztes csapat játékosainak a szeme azután, hogy nagyon megverte őket a magyar válogatott.

Miután Magyarország magabiztosan legyőzte az észt válogatottat a budapesti olimpiai selejtezőn, a legtöbb hazai hokikedvelő valószínűleg már el is feledkezett az északiakról. Én azonban a csapat kísérőjeként egy teljes hetet töltöttem el velük, és sok érdekességet megtudtam erről a szerethető válogatottról, az észt hoki helyzetéről. Következzen néhány gondolat egy olyan jégkorongról, amelyhez képest a mienk példaértékű magasságokban jár.

Az Aréna tízezres tömege, a legjobb magyar szurkolótábor mindenkinek különleges élményt nyújt. Hát még az észt válogatottnak, amely sosem játszott hasonló körülmények között. Csillogtak is a szemek, még a nagyarányú, 7-1-es vereség után sem búsultak, a meccs így is olyan élmény volt nekik, mint nekünk egykor egy-egy A csoportos nemzet elleni találkozó, amikor hősiesen küzdve kaptunk ki.

Fotó: Mudra László

A világranglista 29. helyén álló Észtország népessége hazánkéhoz képest is lényegesen kisebb. 1,3 millióan vannak, ebből 400 ezres a főváros, Tallinn. A jégpályák és játékosok száma is bőven elmarad. “Egyelőre öt jégpályánk van az országban ? kezdte Rauno Parras, az észt szövetség elnöke ?, és nagyon sokat javított a helyzeten, amikor Tallinnban átadták az arénát három jégfelülettel. Szükség lenne további pályákra is, de ehhez politikai döntés kell, a pénz kérdése nem egyszerű nálunk, segítség nélkül nem tudjuk megoldani a problémát. A játékosok száma a gyerekekkel és felnőttekkel együtt 750, ebből igazi professzionális hokis körülbelül 10-20 van az országban. Ha az amatőröket és mindenkit beleszámolunk, valamilyen formában 1500-an jégkorongoznak, ezt a számot meg szeretnénk triplázni.”

Rauno Parras 2014 óta a szövetség elnöke. Előremutató változásokról számolt be az észt jégkorongban, tele vannak tervekkel, elhatározták, elkezdik az alapjaitól felépíteni és fejleszteni a minőségi hokit az országban: “Sok minden zajlik most az észt hokiban, tudjuk, hogy hosszú és nehéz út áll előttünk, de elindultunk és apró lépésekkel haladunk előre. Nem túl nagy a szelekció egyelőre, ha valamelyik játékosunk sérült, rögtön nehézségekbe ütközünk, hogy olyan embert tegyünk a helyére, akivel marad a minőség. Ez az első prioritásunk, hogy a játékosok számát növelni tudjuk. Nemzetközi szinten is csak így tudunk fejlődni, és ehhez a szülőkkel is meg kell szerettetnünk a jégkorongot. Az észt sportkedvelő és aktív nép, a hokis család viszont kicsi. Nagyon szeretném, ha összefogva tudnánk bővíteni, mert az együttműködés az egyetlen út a fejlődéshez.”

A földrajzi és kulturális közelség Finnországhoz olyan tényező, amelyet maximálisan ki szeretne használni az észt jégkorong. Parras elmondta, a szövetség segítséget nyújt minden szinten a játékosoknak, hogy ha lehet, Finnországban tudjanak játszani, illetve céljai közé tartozik egy utánpótlás-válogatott indítása is a finn korosztályos bajnokságban.

A tavalyi világbajnokság előtt hozott a vezetés egy finn szakembert, Jussi Tupamakit, aki ettől a szezontól kezdve nemcsak a felnőtt, hanem az U18 és U20-as válogatottakért is felel, így teljes rálátása van a már válogatott és az oda tartó játékosokra. “Tavaly áprilisban láttam először a játékosokat, illetve nyáron voltak még táboraink, és szerintem a fejlődés már tettenérhető. Voltak változások is a keretben, az olimpiai selejtezőre fiatalokat is hoztunk, akik most debütáltak a felnőttcsapatban. Mindannyian azt érezzük, hogy jó irányba haladunk, és az eredmények is ezt mutatják. Nem beszéltünk előzetesen arról, hogy megnyerjük a budapesti tornát, az volt a célunk, hogy megmutassuk, kik vagyunk, és kiadjunk mindent magunkból. Ezzel két dolgot nyersz. Először is magabiztosságot, büszke lehetsz magadra, mert odatettél mindent, amid volt. Illetve mások tiszteletét is így lehet csak elnyerni. Meg akartuk mutatni a karakterünket, és szerintem sikerült. Jó lehetőség volt ez a számunkra, hogy összerázódjunk csapatként.”

Kihívások terén a 38 éves vezetőedző a mindennapi tréningek és a megfelelő mennyiségű-minőségű meccsek biztosítását tartja a legfontosabbnak: “A saját ligánkból érkezve nehéz dolguk van a játékosainknak, rengeteget kell önállóan dolgozniuk, mert körülbelül 15 meccsük van csak egy szezonban. Ebben a pillanatban 3 csapat alkotja a bajnokságot, bár az U18-U20-as válogatott is játszik meccseket, de velük együtt is csak 4 ez a szám. A légiósok miatt kevésbé kell aggódni, és igyekszünk segíteni, hogy sokan játszhassanak külföldön, de fontos lenne biztosítani a megfelelő munkát szezon közben az otthon játszóknak is.”

Észtországban a jégkorongot leginkább a keleti, Oroszországhoz közeli részen űzik az orosz nemzetiségűek. Ez az utóbbi időben változóban van, ám továbbra is jelentős az orosz ajkúak száma a válogatottban. Jussi Tupamaki nyár óta az észt nyelvet már megtanulta, most az orosszal is barátkozik, és a sokszínűséget inkább erősségnek tartja, amire építeni lehet.

“Három dologra építünk ? mondta. ? Az észtek alapvetően és általában véve keményen dolgoznak, nem tartanak kávészünetet, bármit is csinálnak, nem úgy, mint mi, Finnországban. Másodjára a kreativitás is erősségük, érték számukra szabadság és a függetlenség, ezt is bele szeretnénk építeni a játékunkba. Harmadrészt sok orosz játékosunk van, sok észt, egy kanadai, illetve srácok, akik hosszú évek óta Finnországban élnek. Ez egy igazi vegyes csapat. Ez lehet kihívás is, de mi pont erősségnek tartjuk, mert nagyon egységesek vagyunk, közösen és őszintén küzdünk az észt zászlóért. Ez olyan dolog, ami nem jön magától, erőfeszítéseket kell érte tenni, minden egyes nap megmutatni, hogy itt tényleg mindenki egyenlő.”