Egy magamfajta srácnak soha

John Scott története az NHL 2015/16-os szezonjának egyik vezető sztorija, ez bizonyos. Kívülről talán nem is lehet egészen érteni, mi olyan lebilincselő abban, hogy egy klub szurkolói széttrollkodnak egy All Star-voksolást és beszavaznak egy verőlegényt a legjobbak közé. A történet nem lehet kerek John Scott írásának ismerete nélkül.

Az alábbi sztori a The Players’ Tribune hasábjain jelent meg január 28-án, tehát még a gála előtt.

***

?Helló, John, beszélhetünk egy percet??

Persze sejthettem volna. De fogalmam sem volt, miről lesz szó. A konditeremben lógtam a többiekkel, amikor az általános igazgató sétára hívott. Pár napig távol voltam, de már visszatértem Phoenixbe, a Coyotes gyakorlócsarnokába, ahol újra találkoztam a fiúkkal. Nyújtottunk, lazítottunk, körbeadtam az új kesztyűimet.

Az All Star kesztyűimet.

Láttam a nevemet a hírekben, a sajtónyilatkozatokban, a hivatalos nevezési listán. De akkor is: a felszerelés sokkal több ezeknél. Én, John Scott, a Michigani Műszaki Egyetemről, 33 évesen… All Star kesztyűim vannak! A srácok őszintén örültek nekem, és ezt tudtomra is adták. Volt benne ugratás is (mi sem természetesebb), de tele jó szándékkal, nagyon jó móka volt. Mindenki sorra került, mindenki felpróbálta a kesztyűimet. Nevettünk, király pillanat volt.

És akkor egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett az igazgató. Ő nem nevetett.

?Helló, John, beszélhetünk egy percet??

Lementünk a hallba, majd be az ütőket tároló szobába. Becsukta az ajtót. Feketén-fehéren közölte: ?Elcseréltünk.? Nem, ez nem lehet igaz. ?Most ugratsz engem.? Elsőre is tökéletesen értettem, amit mond, de szükségem volt rá, hogy elismételje. ?Nem ugratlak, elcseréltünk Montrealba.? Összevissza cikáztak a gondolataim. Pontosan tudtam, mi történt. Mégse bírtam uralkodni magamon. ?Te most kibaszottul viccelsz velem, ugye?? Verőlegényt nem szokás szezon közben elcserélni, amikor a csapat nyerő szériát fut. Ha ismered a ligát, tudod, hogy ez egyszerűen nem történik meg. ?Nem tudom, mit is mondhatnék, John. Így megy ez. Azon vagyunk, hogy még jobb csapatot építsünk. Volt egy esélyünk arra, hogy megszerezzünk egy játékost, és éltünk vele.?

A beszélgetés további részleteit titokban tartom, mert profi vagyok. De ki lehet találni. Lobbanékony voltam, ahogy ezt ebben a bizniszben nevezni szokás. Amikor beszálltam az autómba, azonnal hívtam a feleségemet. ?Mi a baj?” ? kérdezte. Kínomban majdnem felnevettem. Mást úgysem tudtam csinálni. ?Elcseréltek.? Láttam magam előtt, ahogy cikáznak a gondolatai, úgy, ahogyan az enyémek is cikáztak. ?Nem, ez nem lehet igaz!? Elsőre is tökéletesen értette, mit mondtam, de szüksége volt rá, hogy elismételjem. ?De. Montrealba. De már le is küldtek az AHL-be, így nem is Montreal, hanem Newfoundland.?

Newfoundland. Van egyáltalán járat Phoenixből Newfoundlandbe? Összepakoltam a cuccaimat: az ütőimet, a korcsolyámat, a mezemet. Visszasétáltam a konditerembe, összeszedtem a kesztyűmet, ott volt a padon, vadonatújan, ahol korábban ültünk a srácokkal. Rajta a nevem, John Scott, All Star. Bedobtam a táskámba, a táskámat a csomagtartóba, és elindultam a hazavezető hosszú úton.

Próbáltam nem gondolni arra, milyen kicsik a lányaim, és hogy mennyire utálják a költözést. Meg arra, hogy mekkora stressz lesz ez a feleségem számára, aki a kilencedik hónapban van az ikrekkel. Meg arra, hogy mennyire szerettem a srácokat Phoenixben ? a csapatot, amelyben senki sem hitt ?, meg arra, milyen büszke voltam mindenre, amit együtt elértünk. Próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyire nem akarok elmenni. És próbáltam nem gondolni arra sem, hogy mindezt sejthettem volna. Hogy a csapattársam megmondta, jóval azelőtt, hogy minden fenekestül felfordult. Egyik éjjel jött tőle az sms a semmiből: ?Haver, 30. vagy az All Star szavazáson.? De hozzátette: ?Soha nem fogják engedni, hogy játssz, John. Egy magadfajta srácnak soha.? Parkingas Vilniaus oro uoste gera kaina

Egy magamfajta srácnak.

Talán azt gondolják, ismernek engem. De legalább azt a sztereotípiát, ami John Scottról kialakult. Engedjék meg, hogy mondjak valamit, ami talán meglepő lesz: soha nem akartam bunyós lenni. Amikor hokizni tanultam, mindig ügyeltem, hogy Sherwood TP-70-es ütőm legyen. Hogy miért? Mert Ray Bourque is ezzel játszott. Meg voltam őrülve Ray Bourque-ért, még ha St. Cathrinesben is nőttem fel, Ontario államban. Azt hiszem, mindig is kissé különc voltam. Minden barátom a Leafsnek vagy a Canadiensnek szurkolt. Így hát én a Bruinst választottam. A logójukat is menőnek tartottam. Emlékszem, mennyire bedühödtem, amikor U10-ben nem engedték, hogy 30-nál nagyobb számot válasszunk magunknak. Én a 77-est akartam, hogy olyan lehessek, mint Ray.

És látják? Elértem. 2 méter 3 centi vagyok. Mindenkinek az az első kérdése hozzám: ?Rendszeresen vertél meg gyerekeket utánpótláskorodban?? Nem. Természetesen nem. Mindig is egy stay-at-home hátvéd voltam. Soha nem a legjobbak között. Minden junior B csapatból kirúgtak, ahol próbálkoztam. Az edzők azt mondták: ?Túl nagy. Túl lassú.? Túl nagy? Mégis, mi a frászt tehettem volna ez ellen? Szóval, elkezdtem dolgozni a gyorsaságomon. És elég jó lettem ahhoz, hogy hokisösztöndíjat kapjak a Michigani Műszaki Egyetemen. Akkoriban úgy gondoltam, soha nem lesz belőlem NHL-es, de lesz egy mérnöki diplomám. Hogy harmincévesen a General Motors egyik irodájában fogok üldögélni az álmos Ontarióban, az öltönyömben, és hogy ezzel veszettül boldog leszek.

A régi Western Collegiate Hockey Association nevű bajnokságban játszottunk, a tízórás minnesotai és észak-dakotai on tour buszozások ligájában. Még az alaszkai Anchorage-ben is meccseltünk. Emlékszem ezekre a tízórás buszozásokra: végig, a vidéki Minnesota egysávos útjain, hópelyhek szállingóztak, a fűtés bedöglött, körülöttem a sok értelmiségi pedig filmeket nézett vagy más ostobaságokkal ütötte el az időt. Miközben én a mérnöki szakkönyvemmel a térdemen termodinamikai teszteket töltöttem ki. Ezek a fajankók a Billy Madison ? A dilidiák című Adam Sandler-örökbecsűt nézik, én pedig megpróbálok válaszolni az ötös kérdésre: Egy puskából kilőnek egy puskagolyót X sebességgel, amely öt darab X vastagságú ágybetéten hatol át. Kérjük, számítsa ki a végső sebességét a… A buszban hideg van, sötét, zötykölődünk a hepehupás úton. Mindenhova egyenletek vannak felírva. A haverjaim Sandler humorán visítoznak. El lehet képzelni, ebben a pillanatban mennyire gondoltam arra, hogy Egy szép napon NHL All Star lesz belőled.

Ha azt gondolják, ez valami alibi sportösztöndíj volt, nagyon tévednek. A hallgatók fele megbukott a kémiavizsgán. A szigorlathoz a többiek vittek egy magnót, és amikor mentél be a terembe, teljes hangerőn üvöltött az Another One Bites The Dust a Queentől. De valahogy túléltem, és megszereztem a diplomámat. Eljegyeztem a barátnőmet. Készen álltam arra, hogy elfoglaljam az odúmat a General Motorsnál.

És akkor…

?Helló, Drágám? Kaptam egy ajánlatot az AHL-ből, Houstonból.?
?Nem. Nem. Nem. Semmi esetre sem.?

Azt gondolta, ez őrültség. Tettem neki egy ígéretet: ajd három évet. Három évet, és utána visszamegyek a való világba. Végül is, van egy diplomám. Mi bajom lehet? Most talán azt gondolják, ismerős sztori, a nagy ember azt gondolja, végigveri az AHL-t, és kapni fog egy esélyt A Show-ban. Nos, van még egy dolog, amit talán nem tudnak rólam: 23 éves koromig egyetlen igazi bunyóm sem volt. Birkóztam én is U12-ben vagy juniorban, még rácsosan, de az nem ugyanaz. A legelemibb dolgokat sem tudtam arról, hogyan kell verekedni. A Houston Aeroszal az AHL-ben játszott első néhány meccsemen megtaláltak:

?Hé, te nagydarab tuskó, akarsz egy bunyót??
?Na, gyerünk, de most rögtön!?
?Akkor most megverekszünk!?

Én mindig mondtam: nem, nem! Jófiú vagyok.

Aztán egyszer csak megtörtént. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy ültünk az öltözőben a Peoria elleni mérkőzés előtt. Készen arra, hogy felmenjünk a jégre, és akkor az edzőm körbenézett az öltözőben. Végül megállt rajtam a tekintete, és egyenesen a szemembe nézve azt mondta: ?Scott. Ne. Verekedj. D. J. Kinggel!? Visszakérdeztem: ?Ki a bánat az a D. J. King?? Erre kidülledtek a szemei, és azt válaszolta: D. J. King egy hírhedt nehézsúlyú. D. J. King egy szörnyszülött, egy megveszekedett állat.?

Mit csináltam tehát? Verekedtem D. J. Kinggel. Hogy ő mit csinált? Úgy állon vágott, hogy arról koldultam. Abban a pillanatban megtapasztaltam valamit: ?Ó, oké! A mindenit! Szóval ilyen az, amikor tényleg megütnek.? De aztán valahogy talpon tudtam maradni, és többé-kevésbé megnyertem a bunyót. A csapattársaim valósággal megőrültek. Ekkor egy újabb dolgot tapasztaltam meg: ?Ó, oké! A mindenit! Hát ez nagyon jó! Mármint nem az arcom. Az nagyon fáj. Viszont az fantasztikus érzés, hogy a csapattársaid megőrülnek érted.?

Hát, így történt. Szerettem, mert ezzel juthattam előrébb, és nem azért, mert ilyen a természetem. Bunyózni egyáltalán nem egyszerű, tökmindegy, mekkora vagy. Harmadik évemet töltöttem az AHL-ben (ez volt az utolsó a jegyesemnek tett ígéretemből, aki addigra a feleségem lett), éppen idegenbeli túrán voltunk, amikor váratlan hívást kaptam: ?Helló, a Wild le akar igazolni a Calgary elleni mérkőzésre. Ma este.?

A Minnesota Wild. Le akar igazolni engem a Calgary elleni meccsre. Mindenkit felhívtam, aki benne volt a telefonomban, hogy elújságoljam, az NHL-ben fogok játszani. Aznap este. Azt hiszem, a Hockey Night in Canada ráadásul élőben adta a mérkőzést. Kimentem a reptérre, és épp arra gondoltam, hogy felveszem a mezemet, és kikorizom 20 ezer néző előtt a jégre. ?Szabad lesz az útlevelét, uram?? Az útlevelem? Az a kibaszott útlevél, jaj, ne! Akkoriban csak azok a kivételes képességű játékosok hordták maguknál az útlevelüket az idegenbeli meccsekre, akiket bármikor elhívhattak Kanadába az NHL-be játszani. Én nem tartoztam a kivételes képességű játékosok közé. (Miattam ma már mindenkinek mindenhova magával kell vinnie az útlevelét.)

Elkezdtem könyörögni a reptéri kísérőnek. Megmutattam neki a jogosítványomat. Mutattam képeket, amiken hokimezben voltam látható. Olyan erős kanadai akcentussal beszéltem, ahogy csak tudtam. ?Asszonyom, kanadai állampolgár vagyok, és feltétlenül fel kell jutnom arra a gépre. Ma este az NHL-ben fogok játszani!?

Nem lehet. Rendíthetetlen volt. Teljesen összetörtem. Végül is nem olyan egyszerű felhívni egy NHL-es csapatot, hogy helló, ne haragudjatok, hát elképesztő történet, de az a helyzet, hogy otthon hagytam az útlevelem.

Azt hittem, végem van. De aztán valahogy megint jóra fordultak a dolgok, és pár héttel később kaptam egy újabb esélyt. A Detroit Red Wings ellen. Az összes csapat közül éppen a Red Wings ellen. Beugrottam a jégre az első cserémben, és ott találtam magam szemközt Pavel Dacjukkal és Nicklas Lidströmmel. Na, ez egy ?Mi a szentszar!? pillanat az életben. Ez elég távol van a General Motors porlepte irodájától. Tudják, mi történt? Teljesen beleestem. A feleségemmel minden évben az ország egyik feléből a másikba kellett költöztünk. De maradtam az NHL-ben, bármi áron. Nem volt könnyű. Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a verőlegények korcsolyáznak két percet meccsenként, elpattintanak pár pofont, és ennyi a munkájuk. Micsoda élet, nem igaz? De őszinte leszek. Soha nem kapcsolhatsz ki. Ez egy heti hét napon, napi 24 órán át tartó meló. Amikor tudod, hogy nemsokára lesz egy bunyód, onnantól az agyadat nem bírod többé kikapcsolni. Lehetsz te a legkeményebb, legelvetemültebb játékos az NHL-ben, ez a félelem akkor is mindig ott lesz benned.

Az első NHL-es éveimben annyira szörnyű volt, hogy aludni sem tudtam. Egész éjjel ültem a gép előtt, néztem a videókat a HockeyFights.com-on és a YouTube-on, próbáltam feltérképezni a bunyóst, aki következőként szerepelt a versenynaptárban. Steve Macintyre. Eric Godard. Hosszasan folytathatnám. Már hetekkel előre látod magad előtt ezeket a fickókat, és az elméd elkezdi a bunyót. Ezért fizetnek. Egyik nap a feleségem már nem bírta tovább elviselni, ahogy éjszakázom, és azt mondta: ?John, tudod te, mit csinálnak most azok a srácok, akik miatt úgy aggódsz? Szerintem ott ülnek a laptopjuk előtt, és azt nézik, hogy szedsz darabokra valakit. Ugyanúgy félnek, mint te.?

Ez alapvetően megváltoztatott mindent. Amikor a lányaim megszülettek, az is nagyon sokat segített. Valahogy onnantól ki tudtam kapcsolni az agyam, amint hazaértem. Olyan hokissá váltam, akire büszkék lehettek. A tavalyi szezonban három gólt is lőttem a Sharksszal. Imádták.

?Azt hiszed, a gyermekeid büszkék lennének erre??

Így, bele az arcomba. Ez volt az a pillanat, amikor elveszítettek engem. Elsőre, amikor eldőlt, hogy én nyerem az All Star szavazást, még megértettem a liga álláspontját. Nem finomkodtak: ?Ez nem lesz neked való, John?. Mégis megértettem őket. Bizonyos mértékig egyet is értettem velük. Az elején még az egészet inkább szerettem volna elfelejteni. Tényleg nagyon jó szériát mentünk a csapattal Phoenixben, kezdtem úgy érezni, valami nagy dolognak vagyok a részese. A szezon előtt mindenki mélyen temette a Coyotest, de aztán sok embert sikerült meglepnünk. A csapatunk alulértékelt, esélytelennek tartott játékosok furcsa egyvelege volt, pont beleillettem. Hozzá tudtam tenni a magamét azzal, amiben a legjobb voltam: mindenki bírt az öltözőben, nem ismertem lehetetlent, és csendes, de azért hatékony verőlegény voltam.

Egyre csak jöttek az sms-ek egy csomó sráctól, akik mind ugyanazt mondták: ?Ott a helyed!? Az egyik oka annak, hogy annyi szezont lehúztam az NHL-ben, amennyit végül is lehúztam, éppen az, hogy pontosan tudom, én nem vagyok All Star. Így amikor megkértek, hogy adjak ki egy nyilatkozatot ? hogy az egész szavazást más irányba tereljem, és állítsam le a ?John Scott-mozgalmat? ?, habozás nélkül megtettem. Azt mondtam a szurkolóknak: ?Nézzétek, én ezt nem érdemlem meg. Szavazzatok a csapattársaimra.? És az igazat mondtam.

Ám miközben tényleg nem érdemlem meg az All Start, azt is gondolom, hogy azt sem érdemlem meg, ahogyan a liga az egész történet során bánt velem. NHL-es játékos vagyok ? és legyenek bármilyenek is a képességeim, azért az nem véletlen, hogy NHL-es játékos lett belőlem. Őszintén hiszem, hogy amikor a jégen vagy akár csak a kispadon vagyok, attól a csapattársaim biztonságban érzik magukat, és arra koncentrálhatnak, amihez a legjobban értenek. Ettől én sztárjátékos leszek? Istenem, dehogy! Összerezzenek a gondolatra, hogy a gálán 3-3-ban fogok játszani, Taraszenko ellen, aki szélvészgyorsasággal megy majd el mellettem, vagy Toews ellen, akinek a mozdulatait képtelen leszek követni? Mi sem természetesebb. Én fogok a legrosszabbul korcsolyázni? Nos, meglehet.

De ez azért mégsem a Charlie és a csokigyár. Én nem egy szerencsés flótás vagyok, aki a vakvéletlen folytán beesett az utcáról, aki megütötte a főnyereményt egy ?Jégkorongozzon hokisztárokkal? játékban. Igen, internetes szavazást nyertem meg. Vitathatatlan, hogy ez bizonyos mértékig vicc volt. Lehet, hogy a vége is vicc lesz. De ez nem viccnek indult. Szavazni egy szűk kör tagjaira lehetett, akiket a világ legszűkebb játékoskeretéből válogattak össze: az NHL-ből. Ez szavazás volt. A szurkolók szavazhattak, interneten. De voksolni Észak-Amerika hétszázvalahány legjobb profi jégkorongosának egyikére lehetett csak. És én egy vagyok közülük.

Ha a liga úgy érezte, ez szégyen a számára, az az ő baja, én elég sok játékossal találkoztam, aki ennek éppen az ellenkezőjét gondolta. Nagyon sok játékostól kaptam sms-t és mind ugyanazt mondta: ?Ott a helyed!?

Ez nem az internet miatt történt. Halálra dolgoztam magam azért, hogy egy legyek ezek közül a játékosok közül. Hároméves korom óta mindennap korcsolyázom, hogy egy lehessek közülük. Keretszűkítések tucatjain estem ki juniorban, és maradtam mégis, alaszkai buszozásokat vészeltem át, levizsgáztam emelt szintű dinamikából az egyetemen, és ? igen ? bunyóztam is, hogy egy lehessek közülük. És egy lettem közülük. És ez sokat jelent a számomra. Ez sokat jelent a családom számára.

Szóval, amikor valaki felhív az NHL-től és azt kérdezi, azt hiszed, a gyermekeid büszkék lennének erre, akkor ez az a pont, ahol engem elveszítenek.

Így, bele az arcomba. Igen, ez volt az a pillanat.

Mert ugyan nem érdemlek All Start, de azt tudom, hogy annyit biztosan megérdemlek, hogy a gyerekeim döntsék majd el, mire lesznek büszkék, és mire nem.

Az egészben az a legviccesebb, hogy a két lányom a legnagyobb NHL-fan a Földön. Az idősebb, Eva, imádja a hokit. Imádja nézni, ahogy játszom. Imád szurkolni a csapataimnak. És igen, szuperizgatott lett az All Star miatt. A fiatalabbik, Gabriella még túl kicsi, hogy olyan szinten kövesse a dolgokat, mint a testvére, de ő is hokibolond. Megvan neki minden mezem ? a Blackhawkstól a Wildon és a Rangersen át egészen a Sharksig ?, és csak ezeket hordja. Phoenixben, amikor a papa fontos meccsre megy, mindig így búcsúzik: áááá-úúúúúúú (ez a prérifarkasok vonítása).

Vasárnap, amikor látni fognak engem a gálán, vajon büszkék lesznek rám? Ki tudja! Szeretném, ha így lenne. De azt tudom, hogy történjék bármi, ők odalesznek értem, a nagydarab, bolondos apjukért. Ott lesznek a lelátón, és szurkolni fognak nekem a Scott feliratú mezükben, és meg fogják nézni, ahogy minden tőlem telhetőt megteszek, ahogy jól fogom magam érezni, és be fog teljesülni valami, amiről azóta álmodom, hogy olyan idős voltam, mint ők most.

Egyszer majd, ha elég idősek lesznek, biztosan elmesélem nekik az egész sztorit. Arról az őrült januárról, amikor még egészen picik voltak: amikor egyszer csak költözni kellett, amikor abbahagytuk az áááá-úúúúúúú-zást, amikor az ikrek megszülettek, amikor az apjuk bekerült a hírekbe, és azt a dilis meccset játszotta Nashville-ben.

Elég jó sztori lesz, remélem. Biztos szívatni is fognak majd, amikor mesélem, de csak jószándékúan. Aztán, úgy képzelem, elugrunk kicsit korcsolyázni. Bemelegítünk. És talán edzés előtt arra is lesz idejük, hogy felpróbálják az én öreg kesztyűimet.

Az All Star kesztyűimet.

***

John Scott végül nemcsak részt vett, hanem maradandót is alkotott az All Star-gálán, ahol egyrészt megnyerte a 3 a 3 elleni tornát a csapatával, másrészt MVP-nek, azaz legértékesebb játékosnak választották, a nevével ellátott pólókat pedig elkapkodták a szurkolók. Az NHL próbálkozásai tehát kudarcot vallottak, nem tudták megakadályozni, hogy ott legyen Nashville-ben, kiválóan játsszon, főszereplővé és közönségkedvenccé váljon. Nem lennénk meglepve, ha egyszer erről a sztoriról is filmet forgatnának Hollywoodban. A forgatókönyvet John Scott lényegében már meg is írta, nemde?