Tornagyőzelem, negyedik helyezéssel
Medgyes László, a magyar női válogatott felszerelés-menedzsere, egyben krónikása megírta Peking utáni jegyzetét. Rendhagyó módon nem egy az egyben közöljük, hanem témánként reagálunk rá.
2013 decemberében megszületett első női jégkoronggal kapcsolatos eszmefuttatásom, az Így jártam a lányokkal, amit 2014 júniusában követett a Lányok a fiúk tükrében. 2015 februárjában, a Négy Nemzet Tornán elért siker után jött volna az “Egy tornagyőzelem margójára” című szöveg, ami végül nem íródott meg. Utólag nem is bánom. Többek között azért, mert a válogatott stábjának alapköve szinte mindent leírt, amit én is megtettem volna, akár akkor, akár most.
“Mindjárt az elején szeretném leszögezni, hogy az alábbi írásom tartalmát nem egyeztettem senkivel, az abban foglaltak csak és kizárólag az én véleményemet tükrözik ? kezdte Medgyes László. ? Véleményemmel lehet egyetérteni vagy éppen vitatkozni, hiszen ahányan vagyunk, jó esetben annyi véleményünk van. Az már más kérdés, hogy ezek közül van, ami egyezik és van, ami nem. Ez így van jól. A Négy Nemzet Torna után kellően megnövekedett önbizalommal vártam a vb-t, holott tudtam, hogy azon a tornán a felkészülés volt a cél, így az ellenfelek is próbálgatták a legmegfelelőbb összeállításokat, nem mutatták “igazi” arcukat. Aztán ahogy közeledett a világbajnokság, úgy lehetetett egyre jobban érezni a feszültséget. Úgy csapaton belül, mind a szurkolói körökben felmerült az immár második éve visszatérő kérdés: “Szasza jön?”. A blogos kommentekben és más médiumban megfogalmazódott, hogy “két legjobbja nélkül” indul útnak a válogatott. Akkor erről a kérdésről kifejtettem a véleményemet, amit a mai napig fenntartok. Ennyit az előzményekről.”
Lászlóval egyetemben egy pillanatig sem gondoltam úgy, hogy a két legjobb játékos hiányzik, hiszen mi lett volna, ha mondjuk a két kimaradt oroszországi légiós ment volna Pekingbe, viszont Németh Anikó és Trencsényi Kitti bármilyen más okból kifolyólag nem tudott volna a válogatottban szerepelni? Akkor nem hiányoztak volna kulcsemberek? Dehogynem.
Amikor már lehetett tudni, hogy Gasparics és Huszák nem jön a vb-re, megkérdeztem egy hozzájuk közel álló embert, van-e értelme érdeklődnöm a távolmaradásuk okáról. Azt a választ kaptam, valószínűleg nincs. Ezért ez a szál részemről annyiban is maradt, még ha néhányan ezt sunnyogásnak is vélték a Jégkorongblog olvasói közül. Nem sunnyogok, csak nem vagyok oknyomozó riporter, nem járok senkinek a nyakára.
“Később elkezdődött a felkészülés, kiutaztunk és becsülettel helytálltunk az igen erős mezőnyben. Talán egy kicsiny hiányérzet maradt bennem, de nem azért, mert nem állhattunk dobogóra, hanem azért, mert nem tudtunk átlépni saját árnyékunkon. Bizonyára furcsának tartják a nyájas olvasók az előző kijelentést, de az alábbiakban megpróbálom megmagyarázni, hogy miért is gondolom mindezt. A 21. században már nehéz olyan körülményeket teremteni, talán csak a KNDK-ban, ahol a játékosok ne értesülnének az őket körülvevő világból érkező akár kedvező, akár kedvezőtlen véleményekről, kommentekről. Mindez jól is lenne, ha a kedves véleményformálók jól választanák meg az időt és a helyet, amikor véleményüket a nagy nyilvánosság elé tárják. Tehát volt az a kijelentés, hogy “két legjobbja nélkül indul útnak a válogatott”. Vonjunk párhuzamot egy zenekar és a jégkorong csapat között. Két szólista tehát nem utazik a koncertsorozatra. A fellépéseket lemondani már nem lehet, de a zenekar tagjai azt érzik, hogy őket a közönség “csak” másodhegedűsi státuszúnak tartja, ennek a státusznak minden előnyével és hátrányával együtt. S itt vegyük azt figyelembe, hogy ez egy női csapat, ahol az érzelmek sokkal jobban tudnak hatni a teljesítményre, mint a fiúk esetében. Miért is írom mindezt? Azért, mert ha valakit sokszor titulálnak másodhegedűsnek, akkor az először akaratlanul is megpróbál tenni ellene. Minden igyekezetével azon van, hogy bebizonyítsa ő is méltó a szólista szerepre. Azonban, ha a nagy igyekezetében hibázik, s nem a tervei szerint alakulnak a dolgok, akkor elkezd kételkedni önmagában, felmerül benne, lehet, hogy mégis a másodhegedűs szerep való neki. S itt jön képbe az árnyékos hasonlat, mert nem képes többé megszabadulni attól az árnyéktől, amit a külső szemlélő, akár mindenféle rosszakarat nélkül, ragasztott rá.”
A zenekari példánál maradva, mégis áttérve a könnyűzene irányába, egyértelmű, hogy feltűnő a szólógitáros és az énekes hiánya, na de mit ér az egész együttes, ha nem becsüljük meg a zenekar többi tagját? Valamint többek között László szavai között megtalálható a válasz arra, hogy a 2014-es hazai rendezésű női U18-as vb-n miért történt annyira szigorú szűrés a hozzászólások között.
“Véleményem szerint elérkeztünk egy mérföldkőhöz, amelynek meghaladásához sok-sok kisebb lépés megtételére van szükség. Tudom, hogy sokan, sokat dolgoznak azon, hogy ezek a lépések megtehetőek legyenek. A következő néhány pontban megpróbálom összefoglalni, hogy én minden látom a fejlődés lehetséges módozatait:
Tanulás, mentális fejlődés. Véleményem szerint mentálisan kell erősíteni a válogatottat, hogy el tudják viselni azt a terhet, amelyet ahhoz kell cipelniük, hogy sikeresen felülkerekedhessenek az ellenfeleken. A következő világbajnokság sem lesz sétagalopp, hiszen fentről jönnek a lettek, míg lentről a kazahok, így összeáll ugyanaz a csoportösszetétel, amelyben először mutatkoztunk be ezen a szinten. Adott lesz a lehetőség a javításra, visszavágásra. Az önbizalom és az egymás közötti bizalom maximalizálása elengedhetetlen a sikeres csapatmunkához. Nincs mese, tanulni kell, újra tanulni és megint tanulni. Meg kell tanulni esélyesként játszani. Meg kell tanulni győzni, s meg kell tanulni veszíteni. Meg kell tanulni feldolgozni a győzelmet és a kudarcot egyaránt. Időnk van bőven, nem vagyunk semmivel elkésve, hiszen a csapat átlagéletkora 19 év. Viszont halogatni sem szabad a tanulás kezdetét, nem lehet ülni a babérokon vagy éppen a sebeinket nyalogatni. Bele kell állni a munkába és tanulásba, mert ez visz előre.
Kapuskérdés. Sokakkal ellentétben itt nem a saját kapusunkra vagy kapusainkra gondolok, hanem az ellenfeleink kapusaira. Ezen a világbajnokságon látszott talán legmarkánsabban, hogy azok ellen a válogatottak ellen, akiknél nagy termetű kapus védett, sorra kudarcot vallottunk. Azt hiszem, hogy ennek okát jobbára abban kell keresnünk, hogy támadóinknak nincs tapasztalata az ellenük képviselendő harcmodorban. Mit lehet ez ellen tenni? Más lehetőség nem lévén, hasonló termetű fiú kapusokat kell felkérni arra, hogy edzéseken, összetartásokon segítsék a munkánkat.”
A kapuskérdés külön érdekes téma, kevés szó esik róla. Ha szigorúan vesszük, jelenleg 2 női jégkorongkapus vehető számításba, Németh Anikó és Poltzer Renáta. Természetesen minden elismerésem Gegesy Bogié, de egyértelmű, hogy az előbb említett két kapussal szemben ő nem gyerekkora óta hálóőr, hiszen 2011-ben, Ausztráliában még mezőnyjátékosként szerepelt a magyar válogatottban, igaz hogy a kapusságot floorballban művelte, de a jég és a parketta két igencsak eltérő közeg.
“Centralizáció. Tudom, hogy ezen sokan dolgoznak jelenleg is és hamarosan kész megoldási javaslat lesz, de ez a vb tökéletesen megmutatta, hogy a dobogón végzett csapatok egész évben, részben vagy egészben, centralizáltan készültek. A szlovákok az EWHL-ben induló SKP-val, a hollandok a férfi harmadosztályban játszották végig a szezont, míg a kínaiak fizetett játékosként (kvázi profiként) készültek a hazai rendezésű világbajnokságra.”
Ha nagyon leegyszerűsítjük a képletet, gyakorlatilag a válogatott védelme a KMH-ban (2 kapus, 5 hátvéd, 4 csatár), míg a csatárok a Marilynben (1 kapus, 1 hátvéd, 5 csatár) szerepeltek a szezon során. A Marilyn játékosai női szinten a 2014/15-ös szezonban a világbajnokság előtt 4 barátságos válogatott meccset, 3 BEK-mérkőzést és 2 OB I.-döntő mérkőzést játszottak. Ezt pedig ne nevezzük ideális mérkőzésszámnak, még annak ellenére sem, hogy a szezon nagy részét fiúk között töltötték.
“Hiányérzet nincs bennem, mert láttam, hogy akkor, ott, ennyi volt bennünk. Nem az én tisztem, hogy okokat és esetleges bűnbakokat keressek, sőt szerintem senki ne tegye ezt! Ezt a világbajnokságot tekintsük a korábban említett tanulási folyamat részének. Térképezzük fel a hibáinkat, tanuljunk belőlük, s ha tehetjük, küszöböljük ki őket, mert meggyőződésem, hogy a magyar női jégkorong válogatott világranglistán jelenleg elfoglalt 19. helyezése nem a véletlen műve, hanem kitartó munka és sok-sok lemondás eredménye. Azt is hiszem, hogy ez a helyezés hamarosan olyan magasságokba fog emelkedni, ahol eddig még sosem volt? Mottóul álljon itt egy idézet a Facebookról: “Amikor legyőznek, az csak egy átmeneti állapot. Amikor feladod, az végleges.” Köszönöm, hogy veletek lehettem az idei szezonban is, örömben és bánatban, s remélem a jövő tartogat még olyan meglepetéseket, amelyre mindenki felkapja majd a fejét. Hajrá csajok, én mindig, minden körülmények között ott leszek veletek! Kikapcs.”
A fentebb leírtak alapján tehát elmondható, realitás a divízió 1/B 4. helye, már csak azért is, mert ha azt nézzük, ez a világ 18. legjobb női jégkorong-válogatottját jelenti. Viszont ahhoz, hogy ezt meg tudjuk őrizni, vagy előrébb tudjunk lépni, nagyobb szervezettségre van szükség.
Ezúton sok sikert kívánok a válogatott játékosainak, stábtagjainak és mindenkinek, aki szívvel-lélekkel odateszi magát a női jégkorong fejlődése érdekében. Örülök, hogy az elmúlt két évben nagyon sok kedves embert megismerhettem a női jégkorong által.
