Lányok a fiúk tükrében
Ha a gojangi vébé után elmélkedtünk a férfi felnőtt válogatott jövőjéről, akkor annyi jár, hogy a női szakágról is szülessen hasonló szurkolói jellegű esszé.
Áprilisban több szubjektív írás is megjelent a felnőtt férfi válogatottal kapcsolatban. Már akkor kedvet éreztem arra, hogy egy hasonlót én is összehozzak a női jégkorongról. Viszont úgy döntöttem, várok vele egy kicsit, hogy igazán összeérjen bennem a budapesti U18-as világbajnoksággal és a lettországi felnőtt vb-vel kapcsolatos élmények sora. Előre leszögezem, ez egy szigorúan szubjektív írás, egy szurkolói elmélkedés.
December közepén Így jártam a lányokkal címmel megjelent egy szentimentális bejegyzés, amely azzal a céllal íródott, minél többen látogassanak ki a hazai rendezésű A csoportos világbajnokságra. Sokan úgy gondolták, legfőképpen a rendezők, néhány száz néző előtt játsszák le a lányok a meccseket, szerencsére nem így történt. Svédország ellen 1620, az USA ellen 1115, Oroszország ellen 1645, a két Japán elleni mérkőzésen pedig 620 és 850 ember tette tiszteletét a hivatalos jegyzőkönyvek szerint.
Természetesen a nézők közül voltak bőven, akik keserű szájízzel hagyták el a Jégpalotát, a lányokra büszke nézőket pedig egyszerűen megszólták, mert azok a vereségek ellenére is kiálltak a csapat mellett. Volt annyi szerencsém, hogy az átlagos nézőnél, aki csak a jégre rácsos sisakban kikorcsolyázó, ott játszó, majd onnan távozó lányokat nézhette, egy picit jobban beláttam a színfalak mögé. Ugyanis láttam a lányokat sírni a mérkőzések után, hullafáradtan, mindent kiadva magukból. Ezért némileg a szívemre vettem, ha egy-egy szurkoló szóvá tette, hogy nem hajtanak eléggé a jégen, kedvtelenek, ügyetlenek. Nem tagadom, néhány nézőt meg is kértem arra, ha nem tetszik, amit a jégen lát, kérje vissza a belépőjegy árát ? ami nem volt ? és távozzon. Továbbá a Jégkorongblogon a kommentek között is erős szűrést kellett tartani a lelki megnyugvás érdekében. Megérdemlik a lányok a bizalmat, megesett, az interjúra kiszemelt lány sírt, vigasztaltam, jól játszott, lelket próbáltam bele önteni, hogy a levezető mozgás után ne szomorúan jöjjön vissza, mert nincs oka rosszat gondolnia magáról.
Nem volt ideje a lányok nagy részének a budapesti kieséssel törődni, miután egy hétre rá már Ventspilsben kellett játszani a divízió 1/B-s világbajnokságon, ahol kapásból a legjobb válogatottal, a sorozat végén a második vonalba azonnal visszajutó Lettországgal találták magukat szemben. A 4-0-s vereség után is többen vészharangokat kongattak, miközben csupán annyi történt, hogy a divízió 1/A-ból kiesett csapat négy góllal legyőzte a divízió 2/A feljutóját, azt a magyar válogatottat, amely története során még sosem játszott ilyen erősségű vb-n. A mérkőzések további folyamába nem mennék bele részletesen, lényeg, világossá vált, a női szakág is ott tart, hogy bárki megverhet bárkit, nincsenek papírforma mérkőzések és 10-0-s verések a harmadik vonalban. Magyarország bronzérmet szerzett, megérdemelten. Arról, hogy tényleg milyen élmény a női jégkoronggal foglalkozni, sokat elmond az, amikor a bronzérem megszerzése után írtam az egyik játékosnak az interjúval kapcsolatban. Megkértem, majd írjon, de egyelőre ünnepeljen a többiekkel. Azt válaszolta, neki az is ünneplés, ha beszélhet a bronzérmet jelentő mérkőzésről, mert jó újra átélni az élményeket. Álom velük dolgozni.
Sajnos hiába álom velük dolgozni, hiába álomszerű a szereplésük is, a szurkolók egy részének hozzáállása nem az. Akár a két női vb alatt érkezett hozzászólásokat nézzük, akár a Gasparics-Huszák esetet, amikor a két orosz légiósunk nem csatlakozott a világbajnoki csapathoz, hanem maradtak a Fakel Korkinónál. A fanyalgók egy dolgot elfelejtenek. Amíg a fiú U18-as és U20-as válogatott játékosaiból nagy valószínűséggel profi játékos lesz ? legalábbis többségüknek ez a jövőképe ?, akiknek a jégkorong a főállásuk, addig a lányoknál ez nemigen eshet meg. Sajnos. A példa kedvéért, a februári szocsi olimpia után a finn válogatott kapusa, Noora Raty elmondta, előbb-utóbb a jégkorong a háttérbe szorul az életében, munkát kell keresnie, mert a pénz nem fán terem, az elismerésekkel nem tudja fizetni az autója és a lakása törlesztőrészleteit, illetve nem tudja belőle kifizetni a számláit. Ha egy olimpikon kapus nem tud megélni a jégkorongból, akkor milyen víziója lehet a sport szempontjából egy magyar női jégkorongozónak? Itt pedig jön a visszacsatolás a finn Raty felé: ha hazajött volna Gasparics és Huszák, talán hősök lettek volna, viszont ebből nem tudnának házat, autót venni, jövőbeli tanulmányokat finanszírozni.
Sokan temették, temetik az U18-as válogatottat is. Igen, a csapat felét adó 1996-os korosztály felnőtté vált. Viszont Vaujany-ben visszajuthat az elitbe, a kapuban ott van még Poltzer Renáta, a védelemben Holzer Bernadett, Odnoga Lotti, Pál Vanda, a támadók közül Gottlibet Zóra, Jókai Szilágyi Kinga, Pintér Hanna, Szelényi Lilien és Ungár Rebeka. Jelenlétük bőven ad reményt arra, hogy a franciák, németek, norvégok, szlovákok, osztrákok hasonló korosztályú csapatát legyőzzük.
Az elején említett, férfi válogatottról szóló egyik esszé jellegű bejegyzésben szerepelt két olyan mondat, ami nagyon megfogott, és valószínűnek tartom, hogy a női jégkorong kontextusába helyezve is igaz.
“Fontos egy játékos számára, hogy kilépjen a saját komfortzónájából, új impulzusokat kapjon, teljesítménykényszer alatt játsszon. Ennek megteremtése pedig hazai környezetben, ahol ráköszönnek az emberre a piacon, felismerik az utcán, szeretettel (és kényelemmel) halmozzák el, mindig nehezebb.”
Ha a fentebbi mondanivalót vizsgáljuk, van benne igazság. Nem mindegy a 17-18 éves lányok számára, hogy ott vannak a nézőtéren a szülők, az ismerősök, a barátok, a helyszínnel kapcsolatos emlékek, az ott lejátszott mérkőzések, vagy pedig egy ismeretlen városban, nyomás nélkül, teljesen egymásra utalva kell eltölteniük egy hetet, szabad napokon turistaként, kikapcsolódva.
A másik esszéjellegű bejegyzésből egy 2007-es idézetet emelnék ki.
“Nem szerencsés törpék vagyunk már, akiket muszáj megsüvegelni, mert annyira aranyosak. Hanem valakik az erősek közül. Na, ezért fog előbb-utóbb fájni, ha nem bírunk osztályt váltani. És ezért fogunk egyszer úgyis odaérni, ahová annyira vágyunk.”
A férfiak a 19. helyen állnak a világranglistán, a nők 21.-ek. A lányok eljutottak néhány év alatt oda, hogy Szlovénia kötelező legyőzése helyett már egy divízió 1/A-s, tehát másodosztályból kieső Lettország elleni 4-0-s vereség is fanyalgást vált ki, akárcsak a 2008-ig az A csoportban játszó, tehát a legjobb 8 válogatott közé tartozó Kína elleni 3-1-es vereség. Arról nem is beszélve, hogy az U18-as csapat Svédország, Oroszország, USA elleni jutalomjátékára is túlzott elvárásokkal látogattak ki néhányan a Jégpalotába. Egy dolgot érdemes fejben tartania egy magyar jégkorongbarátnak: már nem létezik papírforma, a férfiaknál is bárki megverhet bárkit a divízió 1/A-ban ? s ahogy évek óta látjuk, az A csoportban is ?, ahogy a nőknél is a divízió 1/B-ben.
Természetesen mindenki boldog lenne, ha mindegyik játékos előtt olyan lehetőség adódna, mint Gasparics Fanni, Huszák Alexandra és Kiss-Simon Franciska előtt az orosz élvonalbeli Fakel Korkinónál, de Brgles Nórát se feledjük, aki a Djurgardennél készülhet fel profi körülmények között. A többiek egyetemisták, középiskolások, dolgozó nők. A fanyalgók pedig ennek ellenére ugyanolyan profizmust várnak el tőlük, mint a férfiaktól. Ne tegyék. Ősztől új korszak kezdődik a magyar női jégkorong történetében, a KMH Budapest olyan körülményeket igyekszik teremteni, amelyek eddig nem álltak fönn magyar női klubcsapatnál. Az viszont továbbra is fennáll, ha akár EWHL-, akár válogatott meccsen azt látom, hogy a lányok szívüket-lelkület kiteszik a jégen, mint eddig bármikor, akármi is az eredmény, a mérkőzés végén repülnek a csokik.
Fotó: Somogyi Viktor
