Az a nyomás, amit az ember magára tesz

Vasárnap délután egy órakor következik az olimpia csúcseseménye, a jégkorongtorna döntője, melyen Svédország Kanadával találkozik. 1998 ? vagyis az NHL-esek olimpiai részvétele ? óta ez lesz az első alkalom, hogy egy európai és egy észak-amerikai csapat mérkőzik a döntőben. Az már biztos, hogy veretlen bajnokot avatnak.

Kanada a címvédő, Svédország a 2006-os olimpia bajnoka, a regnáló világbajnok. A 2010-es kanadai keretből 11 játékos lesz ott a szocsi döntőben is, de a 2006-os svéd keretet is képviseli még 4 játékos. Ennél is fontosabb azonban, hogy a torna két legjobb csapata mérkőzik egymással. Röviden számba vesszük azokat az elemeket, amelyek dönthetnek.

A két csapat töviről hegyire ismeri egymást, hiszen Jimmie Ericsson (akinek szombaton az öltözőben ünnepelték 34. születésnapját) kivételével, aki a svéd első osztályban szereplő Skellefteában játszik, mindenki az NHL-ből érkezik. A kanadai válogatott kapitánya, Mike Babcock például annak a Detroitnak a vezetőedzője, amelyből öt játékos lesz ott a döntőben, mindegyikük svéd színekben: Niklas Kronwall, Daniel Alfredsson, Gustav Nyquist, Jonathan Ericsson és Jonas Gustavsson. Alfredsson erről azt nyilatkozta, hogy részt vett már sok olimpián és világbajnokságon, és ha összefut klubedzőjével, szombat este egy szia még belefér, de vasárnap már nincs barátság: “Ők a piros-fehérek, mi pedig a kék-sárgák.”

Sok újat tehát nem fognak tudni mutatni egymásnak, nem nagy taktikai csatára lehet számítani, kis dolgok fognak dönteni, mint a párharcok, a korongért folytatott küzdelmek és a játék képének megfelelően végrehajtott apró taktikai változtatások. Visszatérő momentum az edzői és játékosértékelésekben, hogy amelyik csapat gyorsabban tud alkalmazkodni a játékhoz, az fog nyerni.

A kanadai csapat egyik legnagyobb meglepetése ezen az olimpián a betonbiztos védelem, az ellenfél játékának megfojtása. Az eddigi öt meccsen a juharlevelesek mindössze három gólt kaptak, alapvető korrekcióra szorul tehát a kanadai játékstílusról kialakított közvélekedés, amely szerint játékuk alapja a támadás. Hogy hogyan sikerült Babcocknak rávenni a világ legjobb támadóit a szisztematikus és elszánt védekezésre? Az edző erről így nyilatkozott: “Ezek a játékosok nyerni akarnak. Néha nagyon összekuszáljuk a dolgokat, pedig ez valójában rettenetesen egyszerű dolog. Ez a meccs nem arról fog szólni, hogy ki lövi a gólt, ki blokkol vagy ki játszik. A döntő arról szól, hogy melyik csapat győz. Kanadáról és a hokiban betöltött vezető szerepéről szól. Szeretünk azzal kérkedni, hogy ez a mi játékunk. Nos, jobban tesszük, ha a pályán is megmutatjuk ezt.”

Alfredsson is elismerően szólt a kanadai védelemről: “Nagyon keményen játszanak. Mély benyomásokat tett rám az elődöntőben mutatott játékuk. Kemény dió lesz feltörni a védelmüket, ez nem is kérdés. Remélhetően eleget tudjuk majd birtokolni a korongot és elég gyorsan jutunk túl a semleges zónán, ekkor lehet esélyünk arra, hogy gólhelyzeteket dolgozzunk ki. Egy olimpiai döntőn elképesztő intenzitású a játék, ahol a sebesség a döntő tényező és az, hogy melyik csapat szerzi az első gólt.”

Az is látszik, hogy a pálya egyik legfontosabb része a semleges zóna lesz, ott számos dolog dől el, például hogy ki irányítja a játékot, kinek kell többet védekeznie, melyik csapat tölthet több időt a támadásokkal. Kanadának lehet, hogy nem megy a góllövés ezen a tornán, de ha egy csapat öt mérkőzés alatt 205-ször találja el az ellenfél kapuját, akkor majdnem biztosak lehetünk benne, hogy ezen ellenfelek számára nem a saját támadásaik felépítésének mikéntje fogja okozni a legnagyobb fejfájást. Összehasonlításul, a finneket és az USA-t leszámítva Kanada után a svédeknek volt a legtöbb kaput eltaláló lövésük, 149.

A következő tényező, ami döntő lehet, a speciális egységek teljesítménye. Láthattuk, hogy Finnország ellen ez volt a svédek sikerének záloga. Ebben Svédország mutatói egyelőre jobbak, mint Kanadáé, sőt minden más csapatot vernek az emberelőnyök kihasználásában. Eddig hétszer voltak eredményesek öt a négy ellen, ami közel 37%-os előnykihasználást jelent. A lettek ebben a mutatóban a másodikak, 25%-kal, Kanada negyedik 22%-kal. A döntőben azonban a legjobb előnyös játék a legjobb emberhátrányos védekezéssel néz majd szembe. Kanada eddig 14 alkalommal játszott emberhátrányban, ebből mindössze egyetlen gólt kapott, az első meccsükön a norvég Thoresen talált be ilyen szituációból. Ez közel 93%-os védekezési hatékonyságot jelent. Svédország ráadásul nem csak gyengébben védekezik (89,5%), de többet is van emberhátrányban, meccsenként átlag egy perccel töltöttek több időt kevesebb játékossal a pályán, mint Kanada. A tornán eddig 22 kétperces kiállítást kaptak, többet, mint bárki más. Főként a támadó harmadban elkövetett szabálytalanságok számát kell minimalizálniuk, ezt szintén láthattuk a finnek elleni elődöntőn.

Megint csak Alfredsson szerint a legfontosabb, meccset eldöntő tényező az egyéni teljesítményekben mutatkozó különbségek lehetnek. A kanadaiaknál Sidney Crosby eddig adós a nevéhez méltó játékkal, könnyen elképzelhető, hogy ismét a döntőben, a legfontosabb pillanatokban varázsol egyet, ahogy azt tette Vancouverben is, amikor a hosszabbításban eldöntötte az olimpiai döntőt. Ugyanilyen fontos pontja a svédek játékának a kapus, Henrik Lundqvist, aki egészen elképesztő mennyiségű munkát végez. Ő a tornán az egyetlen olyan kapus, aki eddig minden meccs minden percében pályán volt. Nagy kérdés, hogy a New York Rangers kivételes képességű kapusát mennyire viseli meg az extrém terhelés. Eddig félelmetesen stabilan véd, hatékonysága 95% fölött van. A túloldalon Carey Price egy meccset pihent eddig az ötből, teljesítménye 96,34%.

Az elemzést még hosszan lehetne folytatni, de az olimpiai döntő nekünk, kívülállók számára nem elsősorban a szakmai finomságokról szól majd. Sebesség, küzdelem, intenzitás, dráma lesz a jégen hatvan percen keresztül minden mennyiségben. A két hokiőrült ország közül pedig az egyik négy évre felülhet a világ tetejére. És ez nem kis dolog. Egészen pontosan arról van szó, amit maga Mike Babcock fogalmazott meg a legfrappánsabban: vasárnap a kanadai szupremácia lesz a tét. Az európai és az észak-amerikai hokisuli évtizedek óta tartó versengésének legújabb, a jelenből nézve ezért legfontosabb állomása lesz ez a meccs.

Ráadásul a pjongcsangi olimpia körüli bizonytalanságok fényében ki tudja, mennyi időre, ez lehet az utolsó alkalom, hogy minden hokinemzet teljes fegyverzetben futhatott neki az olimpiának. Ennek jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Kanada kilencedik aranyérméért hajt, de 1952 óta nem nyertek európai szabványoknak megfelelő pályán. A két csapat legutóbb 1994-ben, Lillehammerben találkozott egymással a döntőben, NHL-esek nélkül. Akkor a svédek büntetőkkel nyertek, a meccs hőse Peter Forsberg volt, a svédek külön emlékbélyeget készítettek ebből az alkalomból. Mindkét országban csak a győzelemmel lesznek elégedettek. Magyar szemmel szinte felfoghatatlan, mekkora nyomás lehet a játékosokon. Márpedig lehet, hogy éppen az fog dönteni, hogy melyik csapat birkózik meg sikeresebben azokkal az elvárásokkal, amelyeket saját országa rak a vállára.

Mike Babcock (vezetőedző, Kanada): A svédek nagyon veszélyes csapatot alkotnak. Nagyon szervezettek, nincs semmi egyénieskedés a játékukban, mindent alárendelnek a csapatérdeknek. Nagyon kemény feladat lesz megverni őket. Edzőként öt játékosukkal is dolgoztam már, nagyon büszke vagyok rájuk is. Jó emberek és jó játékosok, akik mögött rengeteg nagy győzelem áll. Szerintem az a nyomás, amit az ember magára tesz. Természetesen azért vagyunk itt, hogy nyerjünk, erre van esélyünk. A nyomás ezt az esélyt jelenti. Ha nem jutottunk volna el a döntőbe, akkor nyomás sem lenne rajtunk.

Par Marts (vezetőedző, Svédország): Megvan a stratégiánk. Sok fog múlni a védekezésen, ebben pedig jól állunk. Van két nagyon összeszokott bekkpárunk, Kronwall és Ericsson, illetve Hjalmarsson és Oduya, akik Detroitban és Chicagóban egy sorban játszanak. Erik Karlsson talán az egész mezőny legjobb támadó szellemű hátvédje. Mellettük pedig ott van Edler és Ekman-Larsson, akik szintén nemzetközi klasszisok. Láttam az 1994-es döntőt, de másra nem igazán emlékszem. Álmodozó típus vagyok, aki inkább állandóan előretekint és mindig új álmokat keres, nem pedig régi történetekből él. Nem szeretem az ilyesmit. Azt sem tudom, kikkel játszottunk azon az olimpián. Nem érdekel. Most is csak előre akarok nézni. Ilyen a stílusom.

Sidney Crosby (csatár, Kanada): A svéd védelem nagyon aktívan segíti a támadásokat, így nekünk arra kell törekednünk, hogy minél több időt töltsünk az ő harmadukban. Nekünk eddig jól megy a védekezés, ez azon alapul, hogy nem kellett sokat a saját harmadunkban játszanunk. Jól megy a letámadás és sokat birtokoljuk a korongot. Ez így könnyebb, mintha állandóan a védekezőharmadban kellene játszanunk.

Rick Nash (csatár, Kanada): Lundqvistot közelről ismerem, hiszen a New York Rangersben csapattársam. Nagyon kemény ellenfél, nem egyszerű neki gólt lőni. Egyetlen módon lehet őt legyőzni, ha többet dolgozol, mint ő. Ez nem könnyű, hiszen rengeteget dolgozik, általában ő van fent először a jégen és ő az utolsó, aki lejön. Elég sajátos stílusa van, amely senki máséhoz nem hasonlítható. Mélyen védekezik, nem nagyon jön ki a kapujából. Nagyon nehéz túljárni az eszén, még akkor is, ha minden nap lősz neki.

Alex Pietrangelo (hátvéd, Kanada): Az első edzőtábor óta ugyanazon terv alapján játszunk. Kisebb változások persze voltak, de a taktika ugyanaz. Nem volt okunk változtatni rajta.

Niklas Kronwall (hátvéd, Svédország): Kanada nagyon erős ellenfél lesz, nagyon sok jó játékos, nagy és egységes akarat van abban a csapatban. Csak tökéletes mérkőzéssel lehet esélyünk, ha hibázunk, kikapunk. A vezetőedző az a Mike Babcock, aki Detroitban nekem is edzőm. Elképesztően felkészült szakember, végtelen órákat tölt el a jégpályán minden nap, állandóan a jégkorong jár a fejében. Ott van Sidney Crosby, aki ellen szintén nagyon nehéz játszani. Nem csak ügyes, de hihetetlenül erős, fizikailag és mentálisan is, nincs párja. Komplett játékos, aki fiatalabb korában hajlamos volt a hisztire, de ahogy idősödik, fokozatosan csendesebb és ezzel még jobb játékos lett. Nagyon nehéz kibillenteni az egyensúlyából.

Daniel Sedin (csatár, Svédország): Nagyban hasonlít egymáshoz a két válogatott. Kanada is napról napra, meccsről meccsre jobb csapat lett. Mi, svédek is akkor szoktunk sikeresek lenni az ilyen tornákon, ha kicsit döcögősen indulunk, de folyamatosan javulunk. Azt hiszem, ezzel eddig nem volt probléma. Kanada legnagyobb erőssége a lövőerő. Talán nem szereztek annyi gólt, amennyit szerettek volna, de a védekezésük nagyon rendben van, ez a másik fontos dolog. Keményen kell védekeznünk ellenük, és remélhetően kapunk majd egy-két emberelőnyt. Az előnyös játékunk eddig kiválóan működött, ezzel a döntőt is meg lehet nyerni.

Daniel Alfredsson (csatár, Svédország): Nagyszerű érzés, hogy a döntőben vagyunk, de nem elégszünk meg azzal, hogy az olimpiai címvédővel meccselhetünk, egy fokot még feljebb akarunk lépni. Kemény kihívás ez az egész csapat számára, de ha jó a taktikánk és ahhoz tartani is tudjuk magunkat, akkor megteremthetjük az esélyt a győzelemre. A legnehezebb feladat a nagyon biztos lábakon álló védelmük feltörése lesz. Úgy gondolom, az USA-nak nem volt sok helyzete ellenük az elődöntőben. Távol tartották őket a veszélyzónától és ezzel nekünk is számolnunk kell. Az lesz a legnehezebb feladat, hogy nagy sebességgel áttörjünk a semleges zónán, majd a lepattanókból, második és harmadik esélyekből betaláljunk. Nem gondolom, hogy feltétlenül kevés gól születik majd. Mindkét csapat tudja, hogyan kell védekezni és kitűnően meg is tudja azt valósítani. Mindkét csapat kiválóan játssza az emberelőnyöket. Lehet szoros mérkőzés is, de elképzelhető, hogy az egyik csapat néhány gólos előnyre tesz szert, és akkor a másiknak valamit lépnie kell majd, aminek a vége egy nyílt sisakos, sokgólos küzdelem is lehet. A meccs folyamán döntő lesz, hogy melyik csapat tud gyorsabban alkalmazkodni ahhoz, ami a pályán történik, és hogy ki szerzi az első gólt. Mindkét csapat elég jól ismeri a másikat. Babcock hasonló szisztémát talált ki, mint amilyet velünk is játszat Detroitban, adaptálva azt a nagyobb jégfelületre és más apróbb módosításokkal. Mindkét edző tudja, nagyjából mivel készül a másik, a meccs tehát nem itt fog eldőlni, hanem például az egyéni párharcokban, a korongért folytatott küzdelmekben.