Ritka, amikor ennyi kicsi csoda után a végső csodát is sikerül elérni

Kiss Dávid első ICE-vezetőedzői szezonjában történelmi alapszakasz-második helyig és BL-indulásig vezette a Hydro Fehérvár AV19-et, hogy aztán a hokiláz egy váratlan és fájó, hétmeccses negyeddöntős (csarnok)búcsúval érjen véget. Túlteljesített-e Volán az alapkörben, jól választott-e ellenfelet a stáb, és mi volt a Pustertal „titka”? Hogyan élte meg az egész idényt, és mit csinálna másként, ha tehetné? Ezek is kiderülnek a blogunknak adott szezonértékelő nagyinterjúból.

Erős kettősségérzés lehet most bennetek, elvégre egy várakozáson felüli, történelmi alapszakasz után jött a fájó negyeddöntős búcsú. Mit mondtál a srácoknak az öltözőben a mindent eldöntő hetedik meccs után?

Nem hiszem, hogy egy ilyen hetedik meccset követő percekben egy komolyabb agymosás lenne az, amire a srácoknak szükségük van. Éppen ezért mindenkivel egyesével leülök beszélgetni most a héten egy húsz-huszonöt percet, hagyom őket, hadd beszéljék ki magukból, ami bennük van, amit éreznek egyénileg is, csapatszinten is. Fontosnak tartom a véleményüket, amit sokszor nem tudnak kifejezésre juttatni a csapatmítingeken, amikor ott van a sok ember együtt. Ilyenkor, négyszemközt leülve, kötetlenül és nyugodt környezetben sokkal kommunikatívabbak. Másodsorban a visszajelzések nekem is fontosak, hogy én is tudjak fejlődni mint edző. De a kérdést nem kikerülve: bármennyire is fájt ott és akkor, a hetedik meccs után, én mindenkinek megköszöntem a munkáját, és arra kértem a srácokat, hogy amint egy kicsit leülepszik ez a keserűség, gondolják végig, mennyi fantasztikus dolgot értek el, többek között a történelmi alapszakasz-második hellyel, azzal, hogy már februárban bebiztosították a Bajnokok Ligája-indulást, vagy az erődemonstráló Magyar Kupa-sikerrel. De említhetném nyugodtan azt is, hogy három hét alatt kétszer tudtuk legyőzni a címvédő Salzburgot, amelyet előtte két évig egyszer sem sikerült, idegenben pedig 2019 óta. A friss fájdalmon túl rengeteg a sok kisebb-nagyobb pozitívum, eleve óriási dolog egy ilyen erős és kompetitív bajnokságban az alapszakaszban elért 95 pont és a 48 meccsből 31 győzelem. Nem volt sok ingadozás, egy-egy vesztes mérkőzésre mindig reagálni tudtunk, de akár meccseken belül is rendre képesek voltunk vert helyzetből újítani és felállni. Ez azt mutatja, a csapatösszhang abszolút megvolt, ami márpedig alapvető fontosságú, mert választhatunk mi bármilyen szisztémát, ha nincs meg a kémia, nem megyünk vele semmire – az alapszakaszunk végig ennek szellemében telt.

Aztán jött az ellenfélválasztás és a rájátszás…

Az ellenfélválasztás egyáltalán nem garancia a továbbjutásra, a top négynek itt leginkább a hazai pálya előnye miatt van jelentősége. Nézzük csak meg például, egy tizedik helyen záró Vorarlberg, amely a második évét tölti a ligában, milyen kemény párharcra kényszerítette az alapszakaszgyőztes klagenfurtiakat, akik előtte mindenkit agyonvertek az alapkörben. Sokszor a választás jóformán csak formaság, mert itt már csupán hajszálak választják el a csapatokat egymástól, nincs már olyan, hogy sima párharc. Igen, valóban mi választottuk ki a Pustertalt, de felteszem a kérdést: vajon lett volna jobb opciónk? Rajtuk kívül a Linz és a Villach maradt még a kalapban, akik egyáltalán nem gyengébbek, mint a Pustertal – az, hogy ők történetesen hamarabb kiestek a playoffból, csak azt mutatja, hogy a Salzburg és a Bolzano milyen játékerőt képvisel. Ha már belementünk, a Pustertal egyébként nem az első számú jelöltünk volt, de ilyenkor nyilván felállítasz egy A-B-C-tervet. Az A-tervünk az Innsbruck lett volna, őket bátran kiválasztottuk volna, aki látja és érti ezt a játékot, az szerintem pontosan tudja, miért – de ők sajnos ennek megfelelően ki is estek a playoff-kvalifikációban. A B-jelöltünk a Vorarlberg volt, az sem lett volna egyszerű, de őket elvitte az első helyen a Klagenfurt, így maradt a harmadik opciónk, a Pustertal. Mint ismert, őket az alapszakaszban négyből négyszer vertük, de a statisztikáinkon tisztán látszott, hogy már az a négy meccs sem volt sima. NHL-es, KHL-es tapasztalattal felvértezett légiósaik vannak, kiegészítve sok honosított olasszal, ezek a veterán klasszisok simán megengedték maguknak, hogy az alapszakaszban csak lötyögjenek, ami az edzőjük, Tomek Valtonen állásába is került. Az utód, a januárban másodedzőből előléptetett Kasper Vuorinen (aki 2020-ban éppen Kiss Dávidot követte a Fehérvári Titánok kispadján – a szerk.) okult is ebből, és hagyta őket játszani, s az egyéni teljesítményük, valamint a jelentős playoffrutinjuk ellenünk sajnos meg is hozta a gyümölcsét egy nagyon szoros szériában. Ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor mi az alapszakaszban túl-, a Pustertal meg alulteljesített – szerintem ez a két csapat reálisan valahova az 5-6. hely környékére sorolható be a bajnokságban. Szóval a negyeddöntős kiesésünk eladható úgy is, hogy kétségkívül fájdalmas és rossz tapasztalat – főleg hét meccsen, 2-0-s szériaelőnyről –, de ha a kezünket a szívünkre tesszük, akkor a Pustertal egy hajszállal jobban megérdemelte a továbbjutást. Nyilván mi sem erre készültünk, már csak azért sem, mert tisztában voltunk vele, hogy négy évtized után hagyjuk el a Raktár utcát, szerettük volna emlékezetessé tenni a szurkolóinknak. Ám a sok, alapszakaszban elért apró csodáról nem szabad megfeledkeznünk: ritka, amikor ennyi kicsi csoda után a végső csodát is sikerül elérni. Mindenesetre azon fogunk dolgozni, hogy a következő szezonban ez is sikerüljön.

Hiába tűnt úgy, hogy nálatok van négy, nagyjából kiegyensúlyozott sor, kreatívabb játékosokkal, az egyszerű és célratörő playoffhokit nagyobb részben a Pustertal tudta a jégre vinni a párharc során. Nekik volt két erős légióssoruk, meg kettő eredménytartós, kellemetlenkedős, mégis az ő stílusuk érvényesült jobban – miben látod az okát, hogy hosszabb távon nem sikerült megtalálnotok az ellenszerét ennek a fajta játéknak?

Amikor két csapat már ilyen sokat meccselt egymással, akkor inkább egyéni szinteken fognak kijönni a döntő különbségek, és ezek azért többnyire meg is mutatkoztak ebben a párharcban. Ahogy a korongot fedezték, ahogy a kapuk elé megérkeztek, amilyen cseleket meghúztak, ahogy körbekorcsolyáztak minket… A palánk körül, ahol keményebbnek kell lenni, ezekben mind jobbak és mocskosabbak voltak, tele olyan rutinos rókával, akik NHL- és KHL-szinten tanulták ezt a műfajt. Az alapszakaszt olyannyira nem vették komolyan, hogy sokukról nehéz is volt elhinni, hogy ilyen szinteken hokiztak korábban. Aztán az új edző hagyta őket játszani és kibontakozni, és lám, cserébe ez a két kemény sor playoffpárharcot tud hozni. Mi eközben nem tudtunk kiállítani két ilyen kemény sort, hanem négy erős átlagosat, akiktől egyaránt el lehetett várni, hogy megállják a helyüket védekezésben és támadásban is – ezzel szemben a másik oldalon az első két egység gyakorlatilag nem volt rákényszerítve a védekezésre, annyira erősek voltak támadásban. Már augusztustól próbáltam mozgatni a puzzle-darabokat, hogy mi lenne az optimális összeállítás, ezért is forgattam rengeteget mérkőzéseken át, hogy lássam, mely sorok között alakulhat ki a legjobb kémia. Aztán persze nyilván közbeszóltak sérülések, betegségek, egyéni teljesítményingadozások, amik miatt ebből a keretből ennél jobb átütőerőt nem tudtunk kihozni a playoffra – ezért is volt az, hogy sokszor a kapusunkra kellett hagyatkoznunk, Olivier Roy rengetegszer tartott minket meccsben. Mi nem tudtuk átlépni a saját árnyékunkat, kihagytuk a helyzeteinket, volt, hogy üres kapura is inkább mellkason lőttük a kapusukat, ők meg eközben eldöntötték a párharcot a kemény, egyszerű hokijukkal, a takarásokkal, beleérésekkel. Meg persze az emberelőnyeikkel: amikor NHL-múltú emberek mennek fórt, akkor azért kijön az, hogy ők olyan egyéni döntéseket tudnak hozni a másodpercek törtrésze alatt, meg úgy látnak meg passzsávokat, lövősávokat, hogy azt nagyon nehéz levédekezni. Mindent megtettünk, hogy erre felkészüljünk, de ez végül így alakult. Fájó elismerni az ellenfél megérdemelt diadalát, ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, mi is büszkék lehetünk arra, amit elértünk, amit idén összességében teljesítettünk.

Még egy dolog: méretben egyértelműen a Pustertal felé billent a mérleg, ez is döntő faktor tud lenni egy hosszú playoffsorozatban. Mit gondolsz arról, hogy egy kicsit „nőnie” is kellene a Volánnak a következő szezonra?

Nyilván fontosak a különféle kaliberű játékosok, és ennek a méret is a része – mondhatjuk, hogy nem ez a lényeg, de azért hokiban kétségkívül egy nagyon jelentős faktor. Nekünk mással kellett volna kompenzálnunk, például a fürgeségünkkel, kreativitásunkkal, bár ez önmagában nem mindig elég. Persze, minden edző szeretne kétajtós ex-NHL-esekkel együtt dolgozni, vagy varázspálcával megnöveszteni a játékosait a playoffra, de azért látni kell, hogy mindenki addig tud nyújtózkodni, ameddig a takarója ér – azok a légiósok, akik egyszerre nagyok és technikásak, aranyárban vannak. Mindenesetre a jövőben megpróbálunk majd mi is hasonló stílusú játékosokra rámenni.

Több helyről hallott érdekes vélemény volt, hogy a tavalyi csapattól papíron talán jobban elvárható lett volna egy ilyesmi várakozáson felüli bravúrszereplés. Abból a brigádból nem tudott kijönni a potenciál, az idei srácokból viszont sikerült kihoznotok a maximumközeli teljesítményt (ezt Szélig Viktor GM is kiemelte). Ez minek volt köszönhető?

Az biztos, hogy nekem idénre az egyik alapfilozófiám az volt, hogy szerettem volna érzékeltetni valamennyi játékosommal, hogy mindenki fontos, mindenkire számítok. Igyekeztünk nem elsősorban a hibáikat kiemelni, hanem mutatni feléjük a bizalmat, és feléleszteni bennük azt a tüzet, hogy merjenek bármilyen szituációban bátran jégkorongozni. Igenis húzzák meg azt a cselt, igenis próbáljanak meg saját jó döntéseket hozni, és olyan helyzetekbe kerülni, ahol kibontakoztathatják az egyéni képességeiket. Azt viszont én sem hagytam, hogy ez átforduljon, és egyfajta önfeledt bulihokiba menjen át a dolog, ami a csapat sikerességét veszélyeztetheti. Voltak, akik ezt hamar és könnyen megértették, és akadtak olyanok is, akik hozták magukkal a régi, rossz beidegződéseket. A csapat magja együtt maradt, beléjük az elmúlt két évben Kevin Constantine által bele lett verve a szisztéma és a szabályozás, pontosan tudtam, hogy ők ebből már eleget kaptak ahhoz, hogy ezt a jégre is vissza tudják vinni. Éppen ezért az ő esetükben nagyon mélyrehatóan már nem erőltettem az ismétlést, a tavalyi szezonból okulva inkább csak átfogóan kapták meg, mint tanulandó példa. Az új játékosokkal nyilván más volt a helyzet, és így utólag, ha visszamehetnék, talán annyiban változtatnék, hogy az újak közül egy-két játékost jobban elszámoltathatóvá tennék. Nyilván az sem jó, ha teljesen a bőrük alá kúszok, mert attól csak még frusztráltabb lesz a játékos, de egy-egy esetben talán szigorúbbnak kellett volna lennem négyszemközt, mert beálltak ugyan a sorba, és csinálták, amit kell, de a playoffban nem tudtak úgy játszani, hogy a csapat sikeres legyen. Ezért is voltak a sorcserék, s hogy feljebb kerülhettek olyan játékosok, akik bár nem voltak olyan rutinosak, keményen dolgoztak, és az apró kis részleteket jól csinálták. Szóval nem volt egyszerű dolgunk, de magyar edzőként annak mindenesetre nagyon örülök, hogy a hazai játékosok közül sokan tudtak meghatározó szerepet kiharcolni maguknak. Hári Jancsit például mindenképpen az elsők között említeném meg, aki ismét igazolta, hogy ő igenis tud egy 60 pontos játékos lenni, és nemzetközi szinten is egy topcsatár (47 alapszakaszmeccsen 57 ponttal a liga 6. legeredményesebb játékosaként zárt – a szerk.). Vagy ott van Magosi Bálint, aki úgy ment sokszor az első sorban, hogy veteránként ez már nem biztos, hogy az ő szerepe kellene legyen, ennek ellenére csinált egy 15 gólos szezont, fontosabbnál fontosabb találatokkal. Bartalis Isti szintén kivirágzott, még úgy is, hogy mellé nem tudtam megtalálni a megfelelő légiósokat – Guillaume Leclerc-rel ment sokáig, vele remekül működtek együtt, de ő aztán kidőlt, és onnantól Istinek nem tudtam olyan segítséget adni. De vehetjük nyugodtan Mihály Ákost is, aki nagyot tudott előrelépni, az eddigi negyedik sorból ő is gólszerzővé avanzsált, hogy csak néhány nevet emeljek ki. Félreértés ne essék, a légiósok is beálltak a sorba, kivétel nélkül mindannyian remek személyiségek voltak, de közülük akadtak néhányan, akiktől komolyabb átütő erőt vártam volna el.

Te személy szerint hogyan élted meg az első ICE-vezetőedzői szezonodat a nyári történéseket követően az újonnan felállt stábbal?

Összességében jól éltem meg. Nagyon nagy nyomást rakok magamra, mert magyar edzőként és fehérvári kötődésűként pontosan tudom, hogy mennyire fontos itt a hoki az embereknek. Másrészről azzal is tisztában vagyok, hogy ezen a szinten a vezetőedzői pozíció már nincs bebetonozva, egyetlen dolog dönt: eredményeket kell hozni. Hiszem, nem véletlen, hogy az alapszakasz második helyén végeztünk, mert egy ilyen ligában egy csapat nem tud puszta szerencsével második legjobbként zárni. A kulcsszó az állandóság: emlékszem, még amikor megkaptam anno az U18-as kispadot, és osztrák meg magyar bajnokságot nyertünk, akkor nem hátradőltem és ünnepeltettem magam, hanem már akkor azon stresszteltem, hogy csak akkor vagyok jó edző, ha a következő szezonban ezt minimum megismétlem. Úgyhogy nálam egyfajta szemléletmód lehetőleg konzisztensen szállítani az eredményeket. Most is ez a célom: hogy az előttünk álló idényben ismét bizonyíthassunk, és ha meg nem is ismételjük ezt az alapszakasz-második helyet, de a minimum a rájátszás, és onnan tovább eljutni, mint idén. Szeretnék egy olyan, magabiztos csapatot felépíteni, amely valahova a top öt környékére rendre oda tud érni a végelszámolásnál, s ahol látszik, hogy itt valóban komoly szakmai munka folyik. Tanulni mindig lehet és kell is, én is ezt teszem, ezért is beszélgetek a játékosokkal folyamatosan – ahogy én is elmondom a jótanácsaimat nekik, úgy tőlük is elkérem az övéiket. Már most látjuk Tylerékkel, hogy mi mint stáb miben tudnánk fejlődni, és szeretnénk is jobbak lenni, hiszen nekünk is van hiányérzetünk egy ilyen szezonzárás után. Nem akarunk kizárólag a jó alapszakasz-eredménnyel takarózni, függetlenül attól, hogy azok valóban jó dolgok voltak: szeretnénk jövőre is valami olyan extrát nyújtani, amire a szurkolóink és a magyar hokiszeretők egyaránt büszkék lehetnek.

fotók: Soós Attila/Hydro Fehérvár AV19