Nem tudok mást csinálni, mint jól játszani, és reménykedni, hogy behívnak legalább megnézni

Nagyinterjú jelenlegi egyetlen stabil DEL2-es játékosunkkal, az Eisbären Regensburgot tavaly pont per meccs átlagos teljesítménnyel feljutáshoz segítő Keresztury Erikkel.

A kölni születésű, magyar-német kettős állampolgár támadó 2018-ban igazolt vissza Németországba egy két évados hazai, MAC-os kitérő után. Első itthoni idénye kiválóan sikerült, kvázi bemutatkozó felnőttszezonjában 38 meccsen 23 pontot gyűjtött az akkor még MOL Liga alapszakaszában, s bár a következőben is tagja volt a fővárosiak történelmi Erste Liga-bajnok csapatának, itt már erősen limitált jégidőkhöz jutott jellemzően negyedik soros csatárként. A több játékidő reményében az az idő tájt oberligás, tehát német harmadvonalbeli Regensburghoz szerződött, a bajor csapattal tavaly negyedik nekifutásra feljutást ünnepelhetett, méghozzá egyénileg is impozáns mutatókkal. A 26 éves, anno stabil korosztályos válogatottnak számító szélsővel régóta terveztünk már egy nagyobb anyagot, most igyekszünk alaposan bepótolni restanciánkat. Szóba került, hogy mennyire más kávéház a DEL2 (ahol rajta kívül jelenleg egyetlen magyar játékos érdekelt még, Kánya Tamásnak 8 meccse van idén a Crimmitschau színeiben), valamint nem túl gyakori „emberhátrány-fanatizmusa” és a felnőttválogatottság kérdése is – ezzel együtt az is, hogy Erik nevét az utóbbi időben már azért nem lelhettük fel heti rendes légiósfigyelőnkben, mert időközben sajnos véget ért roppant balszerencsés szezonja…

Egy picit ugorjunk vissza az időben, és kezdjük még az előző szezonnal: mennyire volt benne előzetesen a pakliban, hogy ennyire, úgymond, simán meglesz a feljutás az Oberligából DEL2-be?

Én ugye 2018 óta vagyok itt a Regensburgnál, de már korábban is a feljutás volt a klub célja – ez minden szezon előtt le is lett kommunikálva. De tavalyig valahogy sosem jött össze: vagy idő előtt búcsúztunk – a feljutás előtti évben például a döntőben –, vagy a járvány miatt maradt abba a szezon. Valami mindig hiányzott a végén. Tavaly viszont meseszerűen alakult minden: végre tökéletesen összeállt a csapat elmúlt négy-öt évben együtt maradt magja, és a szezon is tökéletesen sikerült. Ebben természetesen nagy szerepe volt az edzőnknek, Maximilian Kaltenhausernek is, aki taktikailag, motiváció szempontjából, mindenhogy nagy hatással volt a csapatra.

Pedig a playoff nem indult egykönnyen: az első körben a Lipcsét csak a mindent eldöntő ötödik meccs túlórájában sikerült legyűrnötök.

Szerintem gyakorlatilag nekik köszönhető, hogy utána úgy tudtunk végigmenetelni a playoffon, ahogy. Nálam ők voltak a legerősebb csapat a rájátszásban: annyira kemény és küzdős ellenfél volt, annyira meg kellett ellenük harcolnunk minden egyes centiért, hogy utána talán emiatt tudtunk mi is ebben a szellemben elmenni a feljutásig. Az utánuk következő három együttes, sorrendben a Halle, a Hannover és a Memmingen már nem volt annyira kemény, mint a Leipzig; ha nem is simán, de ezeket a párharcokat úgy nyertük meg, hogy egyiknél sem kellett elmennünk az utolsó meccsig. A soraink között is megvolt a harmónia, mindenki nagyon jól ment, egyszerűen így volt megírva, hogy beérjen végre a sok munka gyümölcse, és beteljesüljön végre ez a régi nagy álom.

Volt nagy ünneplés?

2001, azaz húszévnyi böjt után sikerült a csapatnak újra a bravúr, a bajnoki cím, az egész város nagyon várta már, úgyhogy gondolhatod… Nekem személy szerint is óriási élmény volt, leírhatatlan érzés, nem tudom, hányszor képzeltem el előtte ezt a pillanatot. És ugye ne feledjük, hogy a döntőben a másik oldalon ott volt Péter Donát a Memmingennél, aki szintén nagyon jó játékos, nekem extra motivációt adott, hogy ha már ott van két magyar srác a döntőben, akkor mi jöjjünk ki belőle jobban. Lehet, ez a kis rivalizálás csak az én fejemben volt ott, de örülök, hogy végül így alakult. Persze szó sem volt ellenségeskedésről, többször is váltottunk néhány mondatot a döntő alatt, abszolút baráti küzdelem volt.

Te személy szerint is nagyot mentél, pont per meccs átlagos alapszakaszt produkáltál (32/32). Ez minek volt köszönhető?

Az első itteni évem nagyon jól sikerült, a második viszonylag rosszul, és a harmadikban is próbáltam inkább változtatni sok mindenen. Hogy tavaly végül egyénileg is ilyen jó lett a végeredmény, szerintem leginkább annak köszönhető, hogy sikerült összeállítanom magamban a megfelelő képet. Korábban előfordult, hogy túlságosan elfogadtam valamit, például hogy én nem vagyok annyira góllövőtípus, inkább koncentrálok a védekezésre és a bulikra, és ez így elég lesz. Amikor nem ment annyira, akkor nem tettem érte annyit, hogy jobb legyek, de ezt egy idő után sikerült realizálnom, és az aranyérmes szezonra fejlődnöm. Akkorra eldöntöttem végre, min akarok változtatni, hogy ne csak egy kényelmes pozíciót vegyek fel, ne csak a kéknél várjam hátul, hogy jöjjön az ellenfél, hanem a védekezésen és a bulikon túl igenis ott legyek elöl is, letámadjak, gólokat lőjek. Ez szerencsére sikerült is. A védekezést ettől függetlenül nem adtuk fel természetesen, hiszen a sikerünk receptje, az egész csapat alapja és az edzőnk filozófiája is ez volt. Hátul kiválóan zártunk, kevés gólt kaptunk, elöl pedig sok minőségi helyzetet alakítottunk ki, miközben tudtuk, megvannak a jó csatáraink ahhoz, hogy ezekből beüssenek annyit, ami a győzelmekhez kell.

A keret magja most is együtt maradt, ez a szezon mégis jóval szenvedősebb – nyilván a DEL2 teljesen más kávéház, mint az Oberliga…

A keret nagyja csakugyan együtt maradt, viszont két nagyon értékes játékost így is veszítettünk. A csapatkapitányunk, Peter Flache negyvenévesen első bajnoki címével feltette a koronát a pályafutására, ő az aranyéremmel a zsebében befejezte a beteljesedett karrierjét, azzal a lendülettel már a mezét is visszavonultatta a klub. A másik pedig a svéd kapusunk, Peter Holmgren, aki szintén visszavonult. Ők ketten nagyon hiányoznak: amikor nem ment jól a szekér, felálltak és vagy ordítottak, vagy megmondták, mit hogyan kéne – most sajnos nincs olyan az öltözőben, aki ezt a vezérszerepet magára vállalná. Ráadásul a DEL2-ben már szigorú szabályok vannak például a 21 év alatti német játékosok szerepeltetési kötelezettségére vonatkozóan, két légiós helyett itt meccsenként öt lehet, de nekünk van a keretben összesen hat, szóval akadnak nehézségek, mert jóval többen vagyunk, mint ahányan játszhatnánk egy-egy bajnokin.

A te esetedben egyértelmű volt, hogy maradsz?

Szerencsére igen, a szerződésem az Oberligára és a DEL2-re is vonatkozott, én pedig nagyon szeretek itt lenni, úgyhogy az én fejemben nem fordult meg a váltás.

Most mi volt a szereped a csapatnál az osztályváltás után?

A jégidőm minimális mértékben csökkent, mert az emberelőnyből kikerültem. Abból a szempontból viszont nem változott semmi, hogy ugyanúgy folyamatosan négysorozunk, mint az Oberligában, így szinte mindegy, hogy az első vagy a negyedik sorban mész, ugyanannyit játszol. A főbb szerepköreim is maradtak: az én feladatom mindig is elsősorban a bulielhozatal volt, illetve az emberhátrányos védekezés, a meccsek végén is, amikor esetleg hat az ötben vagy hat a négyben támad az ellenfél. Én ezt egyszerűen imádom, mindig is fontos részét képezte a játékomnak, és ezzel szerencsére az edző is tisztában van. A sorösszetételek viszont változtak, így idén sajnos egyáltalán nincs meg az a harmónia, ami tavaly megvolt.

Nem volt titok, hogy Magyarországról a több játékidő reményében mentél vissza Németországba. Mondhatjuk, hogy az idő téged igazolt, és megtaláltad végül a számításaidat?

Az otthoni két évem katasztrófa volt. Nyilván az edző döntése, hogy kit, hogyan, mennyit használ, de az biztos, hogy teljesen más a mentális felfogás a két ország és liga között. Nekem az első itteni, regensburgi évemben az volt a legfontosabb célom, hogy át tudjam törni magamban azt a lelki blokkot, hogy én csak a negyedik sorban ülök, mint otthon. Óriási motiváció dolgozott bennem, hogy megmutassam magam, illetve hogy ennél sokkal több van bennem – nagyon örülök, hogy ez sikerült is.

Tudom, az almát a körtével nem elegáns, de mivel van tapasztalatod és viszonyítási alapod mindkét oldalról, mégiscsak megkérdezem: ha a DEL2-t nem is lehet egy lapon emlegetni egy (akkori) magyar bajnoksággal, egy Oberligával legalább össze tudnád hasonlítani?

Nehéz erre úgy válaszolni, hogy ne bántsak meg senkit. A lényeg, hogy én őszintén úgy látom, az Oberliga és a magyar liga alapvetően hasonló erősségű, csak Magyarországon kevés csapat van, ezek közül kettő-három emelkedik ki, amelyik győzelemre esélyes. Na most az Oberligában eleve van Észak és Dél, összesen 24 csapattal, az első hat-hat általában kimagaslik – ez máris 12, ugye –, de a többiek elleni meccsek sem olyanok, hogy akkor ezt most biztosan nyered, hanem színvonalasak, izgalmasak. A bajnoki címért is egy nyolcaddöntővel kell kezdened, egy, a másik konferenciából érkező első körös ellenféllel, akit nem is ismersz, de nyilván jó csapat, ha idáig eljutott. Egyszóval nehezebb, kompetitívebb a bajnokság – mondjuk, háromszor annyi csapattal nyilván nem nehéz. De hogy például egy mostani MAC, akik láttam, hogy jól mennek az Erste Ligában, hova lennének jók egy Oberligában – az első háromba, vagy a középmezőnybe –, nem tudom megsaccolni.

Noha a korosztályos válogatottakban – U18, U20 – rendszerint számoltak veled, és ott is feljutó csapatok tagja voltál, magyar felnőttválogatott meccsed még nincsen. Azt gondolná az ember, egy DEL2-ből azért már be lehetne kerülni legalább egy bő keretbe – ezzel a kérdéssel hogy állsz?

Úgy tiszta, ha ennél a kérdésnél rögtön az elején leszögezem, hogy ez a szezon úgy katasztrófa, ahogy van. Pedig jól rajtolt a csapat és én is: hoztuk magunkkal az előző szezonból átmentett lendületet, a legelső gólunkat pedig én lőttem a DEL2-ben. Plusz az elején mindenki alábecsült minket friss feljutóként, úgyhogy tényleg jól indult a szekér. Ám ez nagyjából az első körig tartott, utána egyrészt már komolyabban is vettek minket, másrészt ki is ismertek bennünket. És akkor erre jön rá az én személyes kálváriám. Eddig nagyon szerencsés voltam a sérülések terén, hokis létemre szinte még egy fogam sem törött sosem – most viszont mindent visszakaptam egyszerre csőstül. Kezdődött az egész egy mononukleózissal, hetek maradtak ki, a lépem megnagyobbodott, utána még további heteken át éreztem a hatását, fáradt voltam, levert, nagyon nehéz volt innen visszajönni. Erre decemberben jött egy hátsérülés, egy zúzódás kórházi vizsgálattal megspékelve, újabb jó három hét kihagyás. Itt már sok időm volt agyalni, és rájöttem, hogy jobb lesz, ha elkezdek még keményebben edzeni, hogy jobban játszhassak, mert érezem, hogy kezd kicsit szorulni a hurok így, hogy semmit sem tudok magamból megmutatni… Úgyhogy megint jött egy mentális fordulat, elkezdtem kőkeményen dolgozni, hogy az utolsó körre ismét készen álljak és bizonyítani tudjak. Az első meccs le is ment rendben a Bayreuth ellen, rögtön a következőn, a Kassel ellen viszont leszakadt a vállamban az a tartótok, ami tulajdonképpen tartja a felkart. Az orvos megnézte, azt mondta, vagy megműtjük, vagy száz százalék, hogy rögtön az első cserénél kiugrik – úgyhogy pénteken meg is operáltak, jól sikerült, de a szezonomnak ezzel vége, májusra fogok felépülni, hogy a nyári alapozásra már rendben legyek. Szóval ez tényleg az első ilyen szerencsétlen idényem volt a pályafutásom során, hogy betegség, sérülés egymás hátán, és igazság szerint amikor játszani tudtam, akkor sem ment jól. Ez a jövőre nézvést nyilván nem túl biztató, se klubszempontból, se a válogatott szempontjából. Ami a Regensburgot illeti, lejár a szerződésem, egy ilyen szezon után nem tudom megmondani, számolnak-e még velem, én mindenesetre szeretnék itt maradni, és kapni még egy esélyt. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a csapat jelenleg a 10., még éppen nem osztályozós helyen áll, de sűrű a mezőny hátul is, ha esetleg play-outra kényszerülnénk, és ne adj’ isten kiesnénk, mennénk megint az Oberligába, az megint teljes újratervezést igényelne, egyszóval minden nagyon bizonytalan most. A válogatott már más tészta. Igazából amíg otthon voltam, nulla játékidővel a MAC-nál, addig megértettem, hogy nem hívnak, de amióta visszajöttem Németországba, és egyre jobban ment a játék, azóta reménykedem, hogy egyszer behívnak legalább megnézni. Nagyon mást nem tudok csinálni azon kívül, hogy jól játszom, és várok, hogy esetleg újra meghívjanak – szeretni nyilvánvalóan nagyon szeretném.

fotók: Eisbären Regensburg