Meghalt a Montreal történetének legjobb játékosa

Guy Lafleur 70 éves korában, súlyos betegség következtében távozott az égi jégpályákra.

Ismét gyászol az NHL. Néhány nappal Mike Bossy halálát követően elhunyt Guy Lafleur, akit a Canadiens történetének legjobb játékosának tartottak. A Virágnak, vagy egyszerűen csak Szőke Démonnak becézett jobbszélső 1951. szeptember 20-án született a Québec állambeli Thursoban. 5 évvel később, karácsonyi ajándékként kapta meg az első hokiütőjét, ami meg is pecsételte a kis Guy későbbi sorsát és karrierjét. Kvalitására korán felfigyeltek: 17 évesen már eggyel magasabban korosztályban játszott és tehetségét mi sem bizonyította jobban, minthogy 49 meccsen 59 gólt lőtt és 110 pontot szerzett. 18 évesen egyenes út vezetett a három elit juniorliga egyikébe, a QMJHL-be, azon belül is a helyi Québec Remparts csapatába. Lafleur két szezont húzott le a juniorok között és nem aprózta el a dolgokat: 118 meccsen bevert 233 gólt és szerzett 379 pontot, amihez a playoffban hozzácsapott még 86 egységet, mindössze 29 összecsapáson. Az 1970/71-es szezonban 130 találat került a neve mellé, ami óriási ligarekord volt öt évtizede. Ezt a csúcsot később egyedül Mario Lemieux tudta túlszárnyalni hárommal 1984-ben, de úgy, hogy 8 mérkőzéssel többet játszott, mint Lafleur.

Lafleur ezután jelentkezett az 1971-es NHL-draftra, ahol mindenki tisztában volt vele, hogy vagy ő, vagy a szintén páratlan karriert befutott Marcel Dionne lesz az 1/1-es játékos. Sam Pollock, a Canadiens akkori minden hájjal megkent GM-je nagyon szerette volna megszerezni a két játékos egyikét, de erre gyakorlatilag semmi esélye sem volt, hiszen a Canadiens akkoriban világverő kerettel rendelkezett, ami azt jelentette, hogy csak az első kör végén választhat, amikor már mindkét játékos elkelt. Pollock ezért már egy évvel korábban akcióba lendült és elkezdte puhítani Charlie Finleyt, a California GM-jét. A korszak egyik leggyengébb csapatának a szakembere végül 1970. május 22-én adta be a derekát. A Golden Seals megkapta a Montreal 1970-es első körös választását és Ernie Hicke-t, a Habs pedig az 1971-es első választást és Francois Lacombe játékjogát. Pollock jól kalkulált. A California utolsó lett, így az ő pickjükkel az aktuális bajnok, a Montreal választhatott elsőként. Pollock még ekkor is hezitált és csak az utolsó pillanatban döntött Lafleur mellett Dionne-nal szemben.

Lafleur az első három szezonjában nem volt több egy átlagos játékosnál, ugyanis egyszer sem érte el a 30 gólos határt és csak egyszer lépte túl a 60 pontos küszöböt. 1973-ban nyerte első Stanley Kupáját, de még messze nem számított alapembernek. 1974 nyarán azonban módosított az edzéstervén, a játékstílusán és a felkészülésén, ami elképesztő változást hozott mind nála, mind a Montrealnál. Amíg 1974-ben 21 góllal és 56 ponttal zárt, addig egy évvel később már 53 gól és 119 egység került a neve mellé. Lafleur ipari mennyiségben kezdte el gyártani a gólokat és a pontokat: 1975 és 1980 között zsinórban hatszor lépte át az 50 gólos és a 100 pontos határt, és ami a legfontosabb, hogy ismét elhozta a Montreal aranykorát. A hetvenes évek második felében a Habs zsinórban négyszer ért fel a csúcsra (1976, 1977, 1978, 1979), miközben Lafleur egyénileg is halmozta az elismeréseket. A “Le Démon Blond” háromszor kapta meg az Art Ross-trófeát (1976, 1977, 1978), kétszer az MVP-címet (1977, 1978) és háromszor választották meg maguk a játékosok a legjobbnak (1976, 1977, 1978). 1976 és 1981 között zsinórban hatszor vett részt az All Star-gálán, 1977-ben pedig hazavitte a rájátszás legjobbjának járó Conn Smythe-trófeát is.

A dinasztiának egy újabb dinasztia, a New York Islanders uralkodása vetett véget 1980-ban. A következő négy évben jelentősen visszaesett a teljesítménye, aminek több oka is volt. Egyre többet bajlódott sérüléssel, ráadásul 1981 tavaszán súlyos autóbalesetet szenvedett, aminek a következményei kihatottak a játékára. Nem javított a helyzetén az sem, hogy a korábban vele egy sorban játszó Jacques Lemaire lett a Montreal új edzője. Lemaire legendásan defenzív felfogású volt, ami nem ízlett Lafleurnek. Az egykori barátok között egyre nagyobb lett a szakadék, aminek következményeként az 1984/85-ös szezonban Lafleur cserét kért. Ezt a klub megtagadta, ezért Lafleur a visszavonulás mellett döntött.

1988 tavaszán beválasztották a Hall of Fame-be, de nem bírta ki hoki nélkül, így három és fél éves kihagyást követően az 1988/89-es szezonban visszatért. De nem a Montrealba, hanem a New York Rangersbe, ahol egy évig együtt játszott a már említett Marcel Dionne-nal. Az idény végén a Los Angeles szerződést ajánlott neki és felajánlotta, hogy egy sorban szerepelhet a frissen igazolt Wayne Gretzkyvel, ám ő a szülővárosa csapatában, a Quebec Nordiques-ben akart játszani. Két évet hokizott még a Quebecben, majd innen vonult vissza 1991-ben.

Lafleur 17 évet húzott le a legjobbak között, ebből 14-et a Canadiensben. Teljes karrierje során 1126 meccsen 560 gólt lőtt és 1353 pontot szerzett, amihez a playoffban hozzácsapott még 58 gólt és 134 pontot 128 összecsapáson. A Montrealban 728 gólpasszával és 1246 pontjával első az örökranglistán, 518 góljával a második Maurice Richard mögött. 1985-ben a Montreal visszavonultatta a tízes mezét. 1998-ban a The Hockey News az NHL történetének 11. legjobb játékosának választotta. A liga centenáriumán bekerült a 100 legjobb közé.