Tavaly senkit sem rúgtak ki, idén már négyet is

Csak az NHL-alapszakasz negyedénél tartunk, de már négy edzőnek kellett mennie. A tavalyi nullához képest ez sok. Mi lehet emögött?

Kezdjük azzal, hogy az idei gyakorlat inkább illeszkedik a megszokott trendekbe, a 2017/18-as szezon minden tekintetben rendhagyó volt, több mint fél évszázada nem fordult elő, hogy egyetlen vezetőedzőnek sem kellett távoznia posztjáról menet közben. Ennek részben az volt az oka, hogy rengeteg fiatal vagy kezdő kapott bizalmat, akikkel szemben magasabb volt az ingerküszöb, mint általában. Most ebből a türelemből kevesebb maradt, így annak rendje-módja szerint elkezdték elküldeni a sikertelen csapatok trénereit. Érdekes módon ez leginkább a tapasztaltakat érintette. Előbb Joel Quenneville munkáját köszönték meg Chicagóban, majd John Stevensét Los Angelesben, ezen a héten pedig 12 óra leforgása alatt Mike Yeónak és Todd McLellannek is távoznia kellett. Közülük Stevens a legkevésbé tapasztalt, de neki is több mint egy évtizedes edzői múltja van az NHL-ben, igaz, többnyire másodedzőként dogozott. Joel Quenneville a második a liga örökranglistáján a lejátszott alapszakaszmeccsek tekintetében, Todd McLellan a 40., Mike Yeo a 70.

Az okok között ilyenformán érdemes tovább kutakodni. Az NHL büszkén hirdeti, hogy az egyik legkiegyenlítettebb liga a világon. Ez így is van. Tavaly a Florida Panthers mindössze egy ponttal maradt le a rájátszástól, 96 pontjánál a Columbus és a New Jersey is csak eggyel szerzett többet, de a Metropolitan csoport harmadik helyén végző Philadelphia is csak kettővel. Nyugaton hasonlóan rázós volt a helyzet, ott a Colorado jutott be nyolcadikként a rájátszásba 95 ponttal, miközben a St. Louisnak 94, a Dallasnak 92 pontja volt. Mindezt egy 82 meccses alapszakasz végén. Az összes pontnak jelentősége van tehát, sosincs elég korán ahhoz, hogy valamivel felrázzák a csapatot.

A harmadik ok lehet, hogy az edzői posztok ebben az időszakban a legsérülékenyebbek. Előfordul, hogy apróbb cserékkel igyekeznek tiszta lapot biztosítani játékosoknak, akikben látnak potenciált. Volt ilyenre is példa, éppen a Los Angelesnél, a Kings elcserélte Tanner Pearsont a pittsburghi Carl Hagelinért. Egyik játékos sem lesz képes önmagában új pályára állítani új csapata beragadt szekerét, de talán az új impulzusoknak köszönhetően feljavul annyira a teljesítményük, hogy hozzátehessék azt a keveset a közöshöz, ami a győzelemhez kell. Azt is fontos látni, hogy ezek a szenvedő csapatok így is bitang erősek, a sokmeccses vereségszériák mögött is apróságok húzódnak meg sokszor. A cserék hatása azonban természetüknél fogva korlátozott, míg egy edző menesztése világos üzenet az egész csapat számára. Nemhiába nyilatkozta a karrierje századik gólját éppen szerda hajnalban lövő Connor McDavid, hogy McLellan menesztéséért mindenkinek felelősséget kell vállalnia.

Végül az edzők menesztése gyakran pótcselekvés az általános igazgatók részéről, hogy mentsék a saját posztjukat. Ez talán Peter Chiarelli esetében a legvilágosabb, aki előbb elcserélte Jordan Eberlét, majd a Devilsnél tavaly 93 pontig jutó Taylor Hallt, majd leszerződtette az idén 20 meccs után 1 gólnál tartó Milan Lucicot hét szezonra évi hatmillióért, aztán amikor a csapatnak nem ment, kirúgta McLellant. De ugyanez volt a helyzet Stan Bowman esetében is, aki a fizetési plafon szorítása alatt egyre-másra követte el a hibákat, mígnem a Blackhawks sikertelenségét arra használta fel, hogy kirúgja azt a Joel Quenneville-t, akivel soha nem voltak igazán jóban, viszont a három Stanley Kupa után sokáig nem tudott megszabadulni tőle. Látni kell, hogy az edzőkkel szemben az általános igazgatók állása jóval kevésbé van veszélyben. Ken Holland (Detroit) vagy David Poile (Nashville) a kilencvenes évek óta van állásban, Doug Wilson 2003 óta a Blues GM-je, Bob Murray (Anaheim) 2008-ban, Stan Bowman (Chicago) 2009-ben kapta meg a kinevezését. Az edzők közül ehhez képest Jon Cooper most az első számú veterán, aki 2013 óta áll a Tampa kispadján.

Kik lehetnek a következő áldozatok a vezetőedzői székben? Az észak-amerikai sajtóban rendre a következő nevek kerülnek elő: Jeff Blashill (Detroit), Guy Boucher (Ottawa) és Randy Carlyle (Anaheim). Nekik lehetnének álmatlan éjszakáik a következő hetekben, ha amúgy nem szoktak volna még hozzá, hogy ebben a szakmában tényleg nincs életbiztosítás.

Túl sok újabb elbocsátásra azért most mégse számítsunk. Egyrészt tavalyelőtt is összesen öt edzőt menesztettek csak, márpedig ez 2011/12 óta a legtöbb volt. Másrészt a Calgary Flames, a Carolina Hurricanes, a Dallas Stars, a New York Islanders, a New York Rangers és a Washington Capitals már a holtszezonban túlesett a cserén, és bár a szezon negyedénél korai lenne bármi véglegeset mondani, egyelőre jól teljesítenek az újak. Harmadrészt a tavalyi idény legrosszabb csapatai közül háromnál újonc dolgozik, a már említett türelemfaktorral, olykor az újjáépítés kezdetén: ilyen a Vancouver Canucks (26. hely), az Arizona Coyotes (29. és a Buffalo Sabres (31.). Negyedrészt csak ebben a pár hétben van értelme edzőt váltani, aztán ahogy telik az idő, úgy egyre kevésbé lesz. Ha a csapat végképp lecsúszni látszik a rájátszásról, akkor már inkább érdemes lesz rámenni a draftlottóra és az előkelőbb draftjogra.