Valóra vált a legkisebb fiú legnagyobb álma

A rájátszás legnagyobb felfedezettje nyilvánvalóan Jake Guentzel. A mesehősökhöz hasonlóan a legkisebb fiú legnagyobb álma vált valóra, amikor gyerekkori példaképeinek lett méltó csapattársa.

A 22 éves Jake Guentzel igazi hokiscsaládból származik. Mike Guentzel, az apa 1994 óta az egyetemi bajnokságban szereplő University of Minnesota másodedzője, idősebb testvére, Ryan, öt évvel ezelőtt hagyta abba a játékot, fiatalabb bátyja, Gabe a DEL-es Augsburg hátvédje. A playoff előző szakaszában és azóta a Stanley Kupa-döntőben is ontja a gólokat és a pontokat, a döntő első három meccsén egymaga több gólt lőtt a Nashville-nek, mint a Chicago Blackhawks komplett legénysége az első kör négy meccsén (4-3). A rekordok sorát beállító-megdöntő Guentzel története a The Players? Tribune-on jelent meg nemrégiben.

“Soha nem felejtem el azt az estét, amikor láttam Phil Kesselt átváltozni Hulk Hoganné. A cserepadról nézhettem végig az egészet.

Amikor gyerek voltam, apám másodedző volt a Minnesota Golden Gophers csapatánál, én pedig éjjel-nappal a pályán voltam. Minden vágyam az volt, hogy állandóan a csapat közelében lehessek. Hogy én pakolhassam össze a korongokat a dobozukba, vagy bármi mást csinálhassak, és közben olyan fickók mellett legyek, mint Paul Martin vagy Thomas Vanek. Hogy minden belém ivódhasson.

11 éves koromban egy nagyon keresett srác került a csapatunkhoz, akit Phil Kesselnek hívtak. Nagy port kavaró történet volt ez akkoriban, hiszen Phil wisconsini volt, és mégis a Golden Gopherst választotta a Badgers helyett (előbbi a University of Minnesota, utóbbi a University of Wisconsin csapata, és mindkettő az NCAA-ben játszik). Emlékszem, ahogy félelemmel vegyes bámulattal néztem, amint belépett. Nemcsak, mert annyira jó játékos volt, hanem mert olyan túláradóan vidám. Minden alkalommal, amikor lejött a pályára, ragályos energia áradt belőle, látszott rajta, hogy egyszerűen imád hokizni ? és én is éppen így voltam ezzel.

Egyik nap, éppen egy wisconsini túra előtt, amikor a Badgers ellen játszottunk, edzés után odajött hozzám az egyik csapattag, és így szólt: ?Hé, Jake, Philnek kéne egy botos ember, mit gondolsz, meg tudod oldani?? Mire én: Ez most komoly?

Ha valaki nem tudná, a botos ember olyan, mint a kifutófiú. Ott ülsz a cserekapus mögött a kispad legvégén, és gondoskodsz arról, hogy ha egy játékos ütője eltörik, azonnal legyen neki egy új. Ez nem tréfadolog. Észnél kell lenned. Gyorsan és hatékonyan kell cselekedned. Amint látod, hogy eltörik egy ütő, meg kell keresned a játékos csereütőjét, és át kell nyújtanod neki a cserepad felett, a megfelelő szögben. Tudnod kell még, hogy milyen ízesítésű italt szeret, és milyen színű pászkát használ.

Látták a Trónok harcát, ugye? Ez olyan mint abban egy fegyverhordozó. Nagyon komoly dolog. Vagy legalábbis én 11 évesen nagyon komoly dolognak éreztem. Azért is, mert ez volt Phil első meccse a szülőföldjén, és mert kifejezetten ellenséges fogadtatásban volt része. A részletek már kissé homályosan derengenek, de arra tisztán emlékszem, hogy két meccset játszottunk, pénteken és szombaton, a hangulat pedig frenetikus volt.

Az elsőn Phil nem szerzett gólt. Képzelhetik, mennyire elszánt volt a másodikon. A csapatból mindenki azt akarta, hogy sikerüljön neki. A közönség minden egyes alkalommal külön elbánásban részesítette, amikor koronghoz ért.

A második meccs volt, 2-1-re vezettek a harmadik a harmad végén, amikor látom, hogy Phil a kezdőkörben összeszedi a korongot, és megindul. Egy az egyben vezette a hátvédre a pakkot, és kilőtte a felső sarkot. A kispadon mindenki megőrült. Próbáltam kikukucskálni a többiek válla fölött, de túl alacsony voltam. Aztán egyszer csak olyan búzást hallottam a nézőktől, amilyet még sosem. Lábujjhegyre álltam.

Mit csinálhat vajon ez a Phil? Integet a tömegnek? Mi a fene lehet ez? És a tömeg csak egyre hangosabban búzott. Mondtam magamnak: csak nem azt csinálja? Uram, atyám, de de. Átment Hulk Hoganbe. Kesztyűjét a füléhez emelte, azt üzenve a tömegnek, hogy nem hallom. (Hulk Hogan a legismertebb amerikai pankrátor, akinek a 80-as évek végén a védjegyévé vált ez a mozdulat, amivel egyre hangosabb szurkolásra biztatta a közönséget.)

Totális Kessel-őrület volt Madisonban. A közönség tombolt. El sem hittem, amit láttam. 11 évesen ez volt a legállatabb dolog, amit addig megtapasztaltam.

És akkor egy éles kanyarral térjünk rá 2016 novemberére. 11 év telt azóta. 22 éves vagyok, lépek be a Penguins öltözőjébe az első NHL-meccsem előtt, látom Crosbyt, Malkint, Letangot, Fleuryt és öreg barátomat, Phil Kesselt. Hát itt nem én leszek a legkeményebb srác, gondolom magamban. Az igazat megvallva, az egy elég idegborzoló öltöző. Mindenkinek.

Nagyon vicces volt, amikor megtudtam, hogy felhívtak a Wilkes-Barre-ból, és életemben először az NHL-ben fogok játszani. Azonnal felhívtam az édesanyámat, hogy elújságoljam neki a hírt, de még ő is azt felelte: Ne már, Jake! Miért hazudsz édesanyádnak? Mire én azt válaszoltam: nem, ez igazán valóságos.

24 órával később már a Penguins öltözőjében voltam. Igazán valóságos volt. Igyekeztem nem túl hosszan bámulni senkit. Akkor belépett Phil, és meglátott. Van egy ilyen kaján vigyor az arcán. Mindig. Most is odajött, és így szólt: na mi van, kölyök, újra együtt, mi? Ettől azonnal megkönnyebbültem. De csak később láttam a táblára kiírva, mire is gondolt pontosan:

GUENTZEL ? MALKIN ? KESSEL

Egy sorban szerepeltem Genóval és Phillel aznap este. A mindenségit. Természetesen erre számítottam a legkevésbé, amikor felhívtak a nagycsapathoz. Az egész még szürreálisabbá vált, amikor megtaláltam a helyemet az öltözőben. Sidé mellett. Mondtam magamnak: ó, fiacskám, csak nyugi!

Mindenki tudja, milyen babonás Sid a meccs előtti rutinokban, így én is megpróbáltam olyan távol tartani magam a helyétől, amennyire csak lehetett, nehogy véletlenül feldöntsek valamit, vagy az útjában legyek. De Sid az első pillanattól elképesztően kedves volt. Azt mondta: hé, most már itt vagy, hát próbáld meg élvezni! Aztán Geno is odajött, és így szólt: nyugi, kölyök, jó móka lesz!

Lenyűgözött, hogy mindenki milyen kedves velem az öltözőben. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy otthon érezzem magam. Talán a többi NHL-es öltöző is ilyen, de a miénkben tényleg mindenki nagyon kedves volt.

Bárki elmondhatja, mennyire ideges voltam a meccs előtt. Annyira izzadt a kezem, hogy meg kellett fognom egy vizespalackot, azt szorongatva próbáltam lehűteni. Szerencsére amint elkezdődött a mérkőzés, minden annyira jól alakult, ahogy azt a legszebb álmaimban sem reméltem volna.

Nem tudom elmagyarázni. Minden olyan ködös. De az első cserémben Phil valahogy megtalált a szélen, ellőttem a korongot, és bement. Első lövésem az NHL-ben. Nem nagy ügy. A családom az utolsó pillanatban repült át Minnesotából, így láthattak játszani. Azt hiszem, a reakciójuk mindent elmond.

A bátyám teljesen magán kívül van. Nem is akarja elhinni az egészet. Rengetegszer megnéztem ezt a videót. Nem lehet megunni.

Őszintén szólva, én magam is ugyanígy éreztem. A harmad többi részére alig emlékszem, csak arra, amikor én, Geno és Phil elmentünk 3-2-ben, és beütöttem a második gólomat. Soha nem fogom ezt elfelejteni. Ahogy bementünk az öltözőbe az első szünetben. Ott ülök Sid mellett, még mindig nagyon ideges vagyok, és ő odafordul hozzám: azt hiszem, elég jóra sikerült a belépőd a ligában.

Ez volt az a pillanat, amikor végre felengedtem kicsit. Ettől fogva a szezonom olyan volt, mint a forgószél. Amikor Pittsburghbe kerültem, nem számítottam semmire. Arra végképp nem, hogy az első lövésemből betalálok. Arra szintén nem, hogy a rájátszásban Sidney Crosby szélsője leszek. De végül így alakult, és mit is mondhatnék? Tízéves korom óta nézem a tévében Sidet. A jégen látni azt, hogyan vág az esze, egyszerűen hihetetlen.

Amikor egy sorba kerültem vele és Conor Shearyvel, ösztönösen mindig arra törekedtem, hogy a korongot továbbpasszoljam Sidnek. Hogyan ne törekedne erre bárki? Felnézel, és ha hárman vannak rajta, te akkor is azt gondolod, ha az ütőjére kerül a korong, van esélye. Egy csomó szupersztár imádta volna, ha valaki állandóan neki passzol, de Sid annyira jól kommunikált velem. Elmondta, hogy okkal vagyok a csapatban, játsszam a saját játékomat. Ez nagyon sokat segített már a legelején is, és azt hiszem, idővel nagyon jó kémia alakult ki közöttünk. Ennek a két fickónak olyan gyors lába van, és annyira jól bánnak a koronggal, hogy nekem csak meg kell találnom a réseket, ahova betörhetek. Biztos lehetek benne, hogy a pakkot valahogy eljuttatják hozzám.

Megvallom, én vagyok a legszerencsésebb fickó a jégkorongban. Hogy velük játszhatok. Hát nézzék meg ezt a láb közötti cselt, amit Sid a Capitals elleni második meccsen csinált. A lábához tettem a korongot, miközben ő teljes sebességgel közlekedett, de valahogy mégis elkapta a hátsó lába mögül, egyetlen mozdulattal áttette, átvert egy hátvédet, passzolta a hosszún érkező Philnek, hogy fejezze be. Mindezt anélkül, hogy a legkevesebbet is elveszítette volna a sebességéből.

Gyerekként pont ezeket a játékokat néztem Sidtől a YouTube-on és a tévében. De ugyanezt a jégen látni, a rájátszásra jellemző sebességgel, ez egyszerűen félelmetes. Nem is az, hogy fizikailag képes megcsinálni egy ilyen mozdulatot, hanem hogy egyáltalán képes kigondolni ilyen nagyon gyorsan.

Az idősebb játékosok mindig elmondják, mekkora daráló az alapszakasz, és ez így is van. Azt is elmondják, hogy ehhez képest a rájátszás sokkal nagyobb szörnyeteg, ami még inkább igaz. A Washington elleni sorozat annyira gyors és fizikai hoki volt. Emlékszem, az ötödik meccsen közvetlenül a saját kispadunk mellett passzoltam el a korongot, és hallottam, ahogy a srácok rám üvöltenek. Fejet fel! Fejet fel! Ez az a pillanat, amikor tudod, hogy bajban vagy. Megfordultam, és láttam, hogy Tom Wilson egyenesen felém jön. Minden alkalommal, amikor egy ekkora termetű srác ilyen sebességgel jön feléd, csak arra van időd gondolni: ez nem jó! A következő pillanatban már össze is roppantottak a palánkon.

Emlékszem, arra gondoltam: oké, mi fáj? Semmi? Tényleg? Akkor jó, túléltem.

Az egész sorozat annyira érzelemdús volt ? előbb Sid és Conor sérült meg, aztán Trevor Daley, végül a Caps kiharcolta a hetedik meccset. És természetesen ott van Marc-André Fleury egész sztorija. Ő az egyik legjobb arc, akivel a hokiban megismerkedhettem.

Az első naptól fogva, hogy Pittsburghbe kerültem, Flower (ez a kapus beceneve, mivel a fleur franciául annyit tesz, virág) gondosan ügyelt rá, hogy minden nap legyen hozzám egy jó szava, hogy minél otthonosabban érezzem magam. Minden nap mosolyog, boldog attól, hogy hokizhat, és ez a jó érzés mindenkire átragad. Még egy ilyen kemény sorozat hetedik meccsén is, amikor pedig akkora nyomás nehezedett a vállára, mosolygott és viccelődött a jégen. Minden egyes alkalommal, amikor valaki blokkolt a csapatból, lehetett hallani, ahogy azt üvölti: Woooooooo!

A legnagyobb nyomás közepette is folyton emlékeztet arra, hogy a játék elsősorban szórakozás. Egyszerűen ő a legjobb. Nem tudom eleget dicsérni. Mindazok után, amin keresztülment, egyszerűen hihetetlen, amit véghezvitt ebben a sorozatban.

Soha életemben nem játszottam még ekkora intenzitású meccset, mint az a hetedik, amelyből két dologra egész életemben emlékezni fogok. Az egyik az, ahogyan a lefújást jelentő dudaszó után odakorcsolyázunk Flower kapujához, és örülünk. A másik, ahogy felállunk sorban kezet fogni. Az a felszabadultság és tisztelet, amivel odakorcsolyáztunk olyan srácokhoz, mint Ovecskin, Backström, Holtby, és kezet ráztunk velük… Egy olyan fiatal fiúnak, mint én, aki annyi éven keresztül nézte őket a tévében, hátborzongató érzés volt. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy jó sorozat volt. Azt kívánom, bárcsak többet lettem volna képes mondani, mert az a pillanat nagyon fontos volt számomra. Soha nem fogom elfelejteni.

Az első ember, akit a meccs után felhívtam, természetesen az apám volt. Nem hinném, hogy bárkit is hallottam volna nagyobb tűzzel beszélni egy hokimeccsről. Nagy utat tettünk meg együtt az évek során, és tudtam, hogy neki ez egy büszke pillanat. De végül csak kijött belőle az edzői énje, és egyetlen dologra még felhívta a figyelmemet. Azt mondta: ne feledd, Jake… még csak az út felénél tartasz.”