Ha nem tudunk pénzt csinálni, mehetünk az EBEL-ből

Ezt Marko Popovic, az eladósodott Olimpija Ljubljana elnöke mondja őszinte interjújában, amelyet a Dnevniknek adott. Popovic a magyarokkal való együttműködés lehetőségét is felveti.

Popovic két és fél éve áll a túlélésért küzdő klub menedzsmentjének élén. A csapat régóta nem versenyképes az EBEL-ben, így a szezon végén szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán van-e értelme egy ilyen sok erőfeszítést igénylő sorozatban elindulni.

?A kérdést, hogy túléli-e a klub a telet, feltették már az EBEL közgyűlésén is nekem ? mondta Popovic. ? A klub továbbra sincs optimális állapotban, bár az elmúlt hónapokban befejeztük a szerződések meghosszabbítását meglevő szponzorainkkal. A szezon alatt viszont több támogatónk is visszalépett vagy nem teljesített, támogatásoktól estünk el. Ezek okozták a problémákat. Még nem vagyunk kint az erdőből, de sikerült az ügyeket ellenőrzésünk alá vonni. Az Olimpija egyik napról a másikra él. Ugyanakkor biztató jel, hogy már nem költünk el pénzeket előre, ahogy az az utóbbi években történt.

A legtöbb szponzori megállapodás túl későn jött létre, vagy megmaradt az ígéretek szintjén. A szlovén gazdaság valóban növekedésnek indult, de ezt a sportban nem érezni. A pénz még mindig kevesebb, mint a múltban, egyre több a kétség, hogy valóban megéri-e a szponzoroknak a sportba invesztálni. Mivel kicsi a gazdaságunk, a klubjaink rosszabb helyzetben vannak, mint más országokban. Az Olimpijának nagyon kevés a nézője, nincs marketing, nincsenek külföldi szponzorok sem. Ha közvetítik a mérkőzésünket a televízióban, látni, hogy alig 500-an lézengenek a csarnokban, így nehéz meggyőzni a potenciális támogatókat arról, hogy ez egy sikertörténet lehetne.

Amikor elnök lettem, arról beszéltem, hogy több ember kell az irodánkba, ám ebben sem változhatott eddig semmi. A klubnál csak önkéntesek dolgoznak. Amikor botokra sem jut pénz, az első, hogy elbocsátják az irodában dolgozókat. Hosszú távon ez hibás stratégia, de rövid távon ez az egyetlen lehetőség a túlélésre. Pedig pontosan a háttéremberek hiánya miatt gyenge a marketing. A helyzet nehéz, de talán még profi ügynökségek sem tudnának jelenleg több pénzt szerezni.

Hogy hogy lehet kitörni ebből az ördögi körből? Ez nem csak az Olimpija problémája. Az, hogy a sportból hiányzik a pénz, nem csupán a klubok vezetési hiányosságai miatt van. Az Olimpija például a meccsei felét külföldön játssza, ami nem érdekes azoknak a cégeknek, akik csak a szlovén piacon vannak jelen. De az kétségtelen, hogy ezen a szinten a képességek és az elkötelezettség sem elegendő.

Ha nem leszünk képesek összeszedni 700 ezer eurót, ami az EBEL szintjén az abszolút minimum, akkor lehet, hogy vissza kell lépnünk a sorozattól. Bele sem merek gondolni, mi történhet ebben az esetben. A fenntarthatóság megteremtéséhez feltétlenül további támogatókra van szükség. Nem az Olimpija az egyetlen anyagi nehézségekkel küszködő klub. De talán mi voltunk az egyetlenek, akik ezt látványosan ki is tették az ablakba. Talán abban reménykedtünk, hogy ez felnyithatja egyesek szemét, de a hatás pont az ellenkezője lett. A múlt hónapban az EBEL közgyűlésén tárgyaltunk a Medvescak visszatéréséről. A zágrábiak talán többel is tartoznak volt játékosaiknak, mint az Olimpija. Mégis tőlünk kérdezték meg, hogy akarunk-e évről évre csalódást keltő szezonokat futni. Azt feleltem, hogy mi nem ilyen szereplést szerettünk volna. De ha a szezon végén nem látjuk, hogy meg tudjuk teremteni a következő idényre a megfelelő költségvetést, azt fogom javasolni a közgyűlésünknek, hogy lépjünk vissza az EBEL-től.

A következmények súlyosak lesznek. Valószínűleg hasonlóak, mint a Jesenice esetében. Legalább négy lépést jelentene ez visszafelé. A szlovén bajnokságban játszanánk 18-19 éves játékosokkal. A teljes amatőrizmus korszaka jönne, és ez visszatükröződne a szlovén hoki minden részében. Lennének, akik abbahagynák a játékot, mások külföldre mennének. Abban reménykedhetnénk, hogy a legtehetségesebb fiataljaink 14 évesen külföldre mennek, és ott olyan sikeres játékossá fejlődnek, mint Anze Kopitar.

Lehet, hogy ez a fajta újrakezdés az, ami szükséges lenne. De attól tartok, hogy jó tíz évig így is maradna minden. Egyelőre senkit nem látok, aki képes lenne a hokit professzionális szinten vezetni. Az EBEL vezetése most is csodál bennünket, hogy ilyen nehéz körülmények között évente két-három jó játékost ki tudunk nevelni. A legtöbb klub már rég feladta volna. Az Olimpija jelenleg a mazochizmusról szól, és ennek a következményei mindenhol láthatóak. Szlovéniának szüksége van egy képviselőre az EBEL-ben, és egy a jelenleginél jóval erősebb hazai bajnokságra, talán úgy, hogy összefog a horvátokkal és a magyar ligával.

Ha nem viselném a szívemen a játékosok sorsát, nem dolgoznék éjjel-nappal azon, hogy legalább valami minimumot biztosítsunk a számukra. Nem könnyű látni azt a helyzetet, amiben találták magukat. Kicsit csalódott vagyok, hogy a szurkolók nem érzik, a klubnak szüksége van a támogatásukra. Ha folyamatosan el tudnánk adni annyi belépőt, ahány bérletese van a Klagenfurtnak, akkor nem lenne gond a szezon költségeinek fedezésével. De ehhez más mentalitás és lojalitás szükséges a klub irányába.

Mióta elnök vagyok, rengeteg szép ígéretet hallottam, de kevés valósult meg. Az igazság az, hogy az Olimpijának legalább 5-6 marketingesre lenne szüksége, de ezt nem engedhetjük meg magunknak. Sokan mondják, hogy nem történne semmi baj, ha elhagynánk az EBEL-t, mert tökutolsók vagyunk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az Olimpijából most is többen tagjai a válogatottnak, amely kiharcolta a részvételi jogot a 2018-as téli olimpiai játékokra. Ha minden összeomlik, arra kényszerülnek, hogy külföldre menjenek játszani, aminek megvannak a kockázatai. Túl sok megoldási lehetőség nincs, kellene találnunk egy befektetőt, aki évi 300 ezer eurót hajlandó lenne áldozni a hokira, de ez nem olyan egyszerű, mint a fociban.

Mindenesetre ebben a hónapban felállítunk egy négy-öt fős csapatot, amelynek az lesz a feladata, hogy elkezdje a felkészülést a következő idényre. Ezt a korábbiakban mindig nagyon későn kezdtük el. Elküldjük a jelentkezésünket az EBEL központjába a következő idényre, aztán annak függvényében, hogy ez a csapat milyen megállapításokra jut, dönteni fogunk a hogyan továbbról. A legegyszerűbb valószínűleg az lenne, ha búcsút intenénk ez egésznek, de akkor tudomásul kell venni, hogy nemcsak ennek a generációnak, a következőnek is jelentősen rontjuk a lehetőségeit.

Ebben az idényben már négyen elmentek. Ők mind sokkal jobb ajánlatokat kaptak, nem vádolhatjuk őket semmivel. A francia bajnokság vagy a német másodosztály biztosan gyengébb színvonalú, mint az EBEL, de a klubok jobban szervezettek mint az Olimpija. Nem tudok garanciát vállalni azért, hogy a jelenleg még nálunk játszók mindegyike nálunk is fogja befejezni a szezont.

A jövőről döntő klubközgyűlést elhalasztottuk decemberről januárra, mert a december túl zsúfolt volt. Remélem, néhány új arc is feltűnik majd a menedzsmentben. Az EBEL egyelőre túl nagy falat az Olimpija, mint szervezet számára. De azért hiányolok némi lokálpatriotizmust. Miért van az, hogy a KAC-nak sosincs 3000 nézőnél kevesebbje? Persze, a döntőben könnyű megtölteni a csarnokot, de addig is el kell jutni. Lehet, hogy a szurkolók nagyon csalódottak, de meg kell érteniük, hogy minden egyes euró, amit ők fizetnek, a játékosoknak megy. A csarnok felét lezártuk, ezzel meccsenként 400 eurót spórolunk, de a tény az, hogy így sem adunk el elegendő jegyet. Tudjuk, hogy ez a mi hibánk is, hiszen több ember kellene dolgozzon a háttérben az irodában, hogy segítse a csapatot. Tudjuk, mi hiányzik, de azt is, hogy ezt most nem engedhetjük meg magunknak. A költségeken nem tudunk tovább vágni, meg kell néznünk, hogy így tudjuk-e tartani a tempót. Láttuk, hogy a puszta önkéntességen alapuló munka nem hoz elég pénzt, így vissza kell mennünk egy lépéssel. Hamarosan meglátjuk, meddig nyújtózkodhatunk, és hová juthatunk el ezzel.”