Az NHL-ben is változik a juniorliga szerepe

A világon mindenhol átalakulóban van a junior- és felnőttbajnokságok viszonya. Aktívan keresik a fiatalok beépítésének legmegfelelőbb módját.

Azt már tudjuk, hogy az idei NHL a fiatalokról fog szólni. Connor McDavid úgy vezeti az NHL kanadai tabelláját, hogy elméletileg még játszhatna egykori klubjában, az OHL-es Erie Ottersben. Auston Matthews, Patrik Laine szintén állandó résztvevői a lapok címeinek, meccseket döntenek el, egyesek szerint posztereik előbb-utóbb átveszik Crosby és Ovecskin helyét a hokit szerető tinédzserek szobájának falán. Bob McKenzie, az NHL legbefolyásosabb újságírója hétfőn külön cikkben szedte össze a második vonal játékosait, akikről Magyarországon kevesebbet hallunk, de ettől még szintén meghatározó játékosai lehetnek a ligában.

Mielőtt azonban részletesebben is foglalkoznánk velük, két szabályt érdemes röviden ismertetnünk. Ha egy NHL-es csapat draftol vagy felfigyel egy 25 év alatti játékosra és szerződést kínál neki, akkor úgynevezett belépő szintű szerződést (entry-level contract) kell kínálnia neki. Ez a kontraktus a játékos első profi szerződésének tekinthető és számtalan szabálynak kell megfelelnie, a mindenkor érvényben lévő kollektív szerződés például meghatározza a maximálisan adható bért, de a szerződés időtartama is előre megszabott. Ha a játékos juniorkorú, pontosabban 18-21 év közötti, akkor a szerződés 3 évre szól, 22-23 éves játékosok esetén két évre 24 évesek esetén pedig egyre. De mi számít első évnek? Nos, a belépő szintű szerződés első éve akkor kezd el égni, ha a játékos egy szezonban legalább 10 mérkőzésen szerepelt. Ezért korábban a bajnokság 10. fordulója környékén viszonylag nagy mozgások voltak az NHL és a kanadai juniorligák között, hiszen eddigre kiderült, ki képes felvenni a ritmust a nagyok között is, és kinek kell visszamennie még egy évre a junior csapatához, hogy erősödjön, fejlődjön.

A másik hasonlóan érdekes mérföldkőhöz a 40. forduló környékén érünk majd. Bármely játékos ugyanis leghamarabb 27 éves korában, vagy hét NHL-ben töltött szezon után lehet ingyen igazolható, azaz szabadügynök vagy UFA (unrestricted free agent). Ebből a szempontból viszont az első szezon akkor kezd el pörögni a számlálón, amikor a játékos először éri el a negyvenmeccses határt a szezonban. Vannak arra utaló jelek, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben, a fiatalok fejlődése szempontjából ez utóbbi határkő felértékelődik az első kárára.

De térjünk vissza egy pillanatra Connor McDavidhez. A kiváló játékos két szezonnal ezelőtt, 18 éves korában játszott utoljára a juniorok között. Ha valamilyen okból nem vált volna be az NHL-ben, akkor nagy fejtörést okozott volna a fejlődésének legmegfelelőbb bajnokság megtalálása. Mint említettük, elméletileg még most is játszhatna az OHL-ben, de mi értelme volna visszaküldeni oda, ahol 18 évesen is 47 meccsen 120 pontot ért el az alapszakaszban, és a meccsenkénti két és fél pont megszerzése a rájátszásban sem jelentett problémát számára, ahol 20 meccsen 49 pontot termelt. De Auston Matthews is hasonló problémával nézett szembe, ő már a draftolása előtti évben váltott és valamelyik juniorliga helyett elment a svájci felnőtt bajnokságba, amelyről azt gondolta, jobban készíti fel az NHL-re, mint bármelyik korosztályos bajnokság. De a finn utánpótlás fantasztikus szárnyalása kapcsán sem felejtik el soha megemlíteni, hogy milyen jót tesz a junioroknak, hogy nem kortársaik között, hanem a finn felnőtt első osztályban, a Liigában versenyeznek.

Ezeket a trendeket árgus szemekkel követik a csapatok is és igyekeznek ehhez igazítani játékospolitikájukat is, amelynek egyre nagyobb számban kell egyre korábban beérő játékosok fejlesztéséről és felnőttek közé történő beillesztéséről gondoskodnia. Ezek a döntések komplex megközelítést igényelnek, melynek során tekintettel kell lenni a játékosok egyéni szükségleteire és adottságaira, a csapat idei terveire és stratégiájára, valamint az alternatív lehetőségek (AHL, junior ligák) kínálta fejlődési potenciálra egyaránt. Jó példa erre a tavalyi Memorial Cupot megnyerő OHL-es London Knights első sora. A Marner, Dvorak, Tkachuk alkotta trió a juniorligák egyetemes történetének egyik legrettegettebb támadóalakzata volt. Ők hárman 344 pontot kapartak össze az alapszakaszban, ami meccsenként közel hat pontot jelentett. Mindhárman be is mutatkoztak idén az NHL-ben, Marner a Toronto színeiben már át is lépte a tízmeccses határt, ő már nem mehet vissza a juniorba, legfeljebb az AHL-be. E meccseken egyébként egy gólt és öt gólpasszt szerzett. Dvorak kicsit gyengébb számokat hozott, az Arizonában hét meccsen három gólpasszra futotta, őt a minap küldte le csapata az AHL-es farmcsapathoz, a Tucson Roadrunnershöz. Tkachuk esetében még nem született végleges döntés, ő egyelőre billeg, de már nem sokáig, hiszen 9 meccsnél jár a Calgary Flamesszel, ezek alatt lőtt egy gólt és adott három asszisztot.

Hármójuk közül ő a legfizikálisabb, 188 centi és 92 kiló. Dvorak 183 centi és 85 kiló, érdekes módon Marner a legkisebb, 181 centijéhez 77 kg társul. Ezek a fizikai paraméterek annál is fontosabbak, hiszen bármilyen jó is az NHL-ben játszani, egyben borzasztóan sérülésveszélyes is, ezzel a kockázattal pedig a fiatalok esetében fokozottan számolni kell. Akárcsak a játékosok egyéni fejlődési ütemével, ami elég széles skálán változik. Úgyhogy ezt a fejlődést erőltetni nem minden esetben szerencsés dolog, vannak játékosok, akiknek egyszerűen több időre van szükségük a képességeik kibontakoztatásához, melyet még tovább nyújthat, ha balszerencsés esetben le is sérülnek. Tkachuk például a Flames harmadik sorában játszott eddig, Mikael Backlunddal és Michael Frolíkkal. Átlagosan 11 percet töltött a jégen, aminél szinte mindenki más csak többet a csapatból. Egy első kör hatodik helyén draftolt játékos esetében ez nyilvánvalóan nem az a szerep, amit a jövőben szánnak neki, úgyhogy érdekes lesz megfigyelni, a szakvezetés merre tereli fiatal tehetségét.