Azt gondolták, ennek a törpének tudnak adni egy nagyot

Nathan Gerbe, a Geneve-Servette 163 centis centere felért a legnagyobbak közé. Nyolc szezont húzott le az óriás társak között az NHL-ben ? majd alig egy hete Svájcba igazolt a Rangersből ?, épp ideje volt, hogy megossza személyes történetét a The Players? Tribune hasábjain.

Gyerekkorom legkeményebb és legfárasztóbb napjai közül sokat töltöttem apámmal és a két bátyámmal a Michigan állambeli Oxford középiskolájának parkolójában. Elfogadott volt, hogy a jégen ígéretesnek tűnő kölykök személyi edzővel is dolgozzanak. A családunkban a pénz nem jött könnyen, így bár megvoltak a képességeim, ezt mi nem engedhettük meg magunknak.

Nagy kedvencünk volt apánk Chevy teheratutója. Nyaranként, miután öt-hat kilométert futottunk a pálya körül, félmeztelenül, az izzadságban fürödve kimentünk a parkolóba egy kis Gerbe-féle súlyemelőedzésre. A kocsi mögé álltunk, fogást kerestünk a lökhárítón, és elkezdtük tolni az autót. Tudtuk, hogy messze tudunk jutni, ha van lendületünk. De öt-hat méter után általában elengedtük, összerogytunk, levegőt is alig kaptunk. Brutális volt.

Nem az iskola parkolója volt az egyetlen hely, ahol egy kis extra munkát végezhettem. Előkészítős koromban a meccseim után hazafele apám gyakran megállította a kocsit. Kiszálltam, elkezdtem futni, ő pedig gurult utánam. Öt kilométeren keresztül csak a cipőm kopogását hallgattam, amit csak időnként szakított meg egy szemből elsuhanó autó zaja.

Ha rajtam múlik, biztosan nem csináltam volna meg ezeket a feladatokat. Soha az életben nem tologattam volna a teherautót, nem futottam volna le az extra kilométereket. De a szüleim tudták, hogy ha beleteszem ezt a pluszt, az segít megérteni, mennyi munka kell a céljaim eléréséhez. A célom kicsi gyerekkorom óta az NHL volt. Több lettem azáltal, hogy folyamatosan hajtottak, újabb és újabb kihívásokat állítottak elém. Hálás vagyok nekik ezért.

De hadd tisztázzak valamit. Ha ügyvéd vagy orvos akartam volna lenni, a szüleim akkor is ugyanilyen keményen hajtottak volna. Hogy lássam, mit kell tenni, hogy világszínvonalú profi legyek. Nem az számított, hogy hokis akartam lenni. Csak az számított, hogy lássam, mennyi munkát kell belefektetnem az álmaim elérésébe.

163 centiméter magas vagyok. A súlyom 80 kiló. Soha nem tehettem volna a kislábujjam sem NHL-jégre, ha nem ilyenek a szüleim. Ez tény. Nem aggódom túl sokat amiatt, hogy kisebb vagyok mindenkinél. Nem ez számít. A munkamorál számít.

El sem értem a kamaszkort, már hajnalban keltem, hogy korcsolyázni menjek és lőjek párat. Volt, hogy csak azért mentem haza, mert zárták a pályát, olyan sokáig gyakoroltam újra és újra a mozdulatokat. Soha nem volt túl késő, ha ezzel az ellenfeleimnél jobbá tudtam válni.

Alacsonynak lenni nem mindig volt egyszerű a jégen. Még a csapattársaimnak és a szüleiknek is voltak kételyeik velem kapcsolatban. Folyamatosan akartam bizonyítani nekik, hogy odavaló vagyok. Ez tűzben tartott. A nagyobb srácok mindig kipécéztek a legelejétől kezdve. Gondolták, ennek a törpének biztos tudnak adni egy nagyot, amivel lenyűgözik majd a barátaikat és a csapattársaikat. Miután kaptam párat, rájöttem, hogyan használjam a sebességem, hogy el tudjam kerülni őket. A gond az volt, hogy a sok korcsolyázás után nem maradt energiám bármit is kezdeni a koronggal. Úgyhogy apámmal együtt kidolgoztunk egy tervet. Ahelyett, hogy elfutottam volna, az első cserémben megkerestem a legnagyobb srácot, és megmutattam, hogy nem félek.

Egyszerű volt a dolog. Mielőtt a meccs elkezdődött, már kiszemeltem a célszemélyt. (A bemelegítés másra is hasznos, mint megtanultam, nemcsak bemelegítésre.) Babráltam a botommal, a korcsolyám fűzőjével, közben lopott pillantásokat vetettem az ellenfél csapat padjára. Annak a játékosnak, akinek a sisakja a többiek fölé emelkedett, befellegzett. Az első alkalommal, amikor az edző az én soromat hívta, szinte berepültem a jégre. Mielőtt egyszer is koronghoz értem volna, megkerestem az emberem, és magasan tartott botommal a szart is kilöktem belőle.

El lehet képzelni: volt mit kibírnom a megtorlások során. Sokan azok közül a srácok közül csak rám néztek, és nem értették, hogy mégis mit keres itt ez a srác. Kék-zöld foltokkal végeztem sok-sok meccset. De nem érdekelt. Büszkén korcsolyáztam el, azzal a tudattal, hogy nem féltem beleállni.

A határozottságommal néhány ellenfelet tényleg meg tudtam lepni. Kiderült, hogy jó pár srácnál erősebb is vagyok. Egy idő után a morálom és a kemény stílusom kezdett kifizetődni. 15 éves voltam, amikor először elköltöztem otthonról, Iowába, hogy a USHL-es River City Lancersben játsszak. Addigra elértem a mostani magasságom, viszont csupán 68 kiló voltam. Ijesztő volt 18-20 éves fiúk ellen játszani. Jött a sok sav, de a legtöbbjükön csak mosolyogtam.

Az egyik legviccesebb félreértés, ami életem során a magasságom miatt ért, még a Lancersben volt. Az omahai középiskolában, ahova elkezdtem járni, az első napokban beszélgettem osztálytársakkal. Mondtam nekik, hogy új vagyok a környéken, most kezdtem hokizni a River City Lancersben. Hitetlen félmosollyal néztek egymásra.

Az egyikük megkérdezte: ?A juniorcsapatra gondolsz, ugye?? A USHL-ben sok topcsapatnak van külön juniorcsapata is. Gondolom, úgy ítélték meg a termetemből, hogy nem vagyok elég idős a nagyokhoz. ?Nem, nem. Úgy értem, River City Lancers… a topcsapat.? Továbbra is azt hitték, csak húzom őket. Ugyanaz a srác folyatta, ?kölyök, szerintem a junior Lancersre gondolsz.? Ezen a ponton már mindannyian nevettünk… mondjuk más okból. ?Nem, frankón. Gyertek ki egy meccsünkre. Esküszöm, ott leszek a pályán.?

Mások is akadtak, akiket meglepett, hogy egy hozzám hasonló kis növésű srácot lát a pályán. De mit tehettem? Úgy tűnt, haszontalan pocsékolni az időmet olyasmiért, amire nincs befolyásom. Melóztam a kondiban, és összehangolt erőfeszítéseket tettem, hogy a lehető legerősebb legyek. Nem hagytam, hogy bárki keményebben dolgozzon nálam. Ez a mentalitás a hosszú évek teherautó-tologatásából fakadt.

Továbbra is harcoltam a céljaimért. Az USHL-es szezon után az amerikai válogatottban edződtem két évig. Az az idő, amit a táborokban töltöttem, kritikus fontosságú volt az utamban az egyetemi bajnokságba. A táborok döntenek: sikeres leszel vagy belebuksz. Annyira könnyű lett volna az edzők és a scoutok részéről átnézni a fejem felett. De nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Nincs az az isten. Azok után, amennyit dolgoztam.

Az évekig tartó küzdelem után elég szerencsés voltam ahhoz, hogy a Boston College ösztöndíjat ajánljon. Eljutni arra a pontra egyáltalán nem volt könnyű. Az egész juniorkarrierem során tudtam, ahhoz, hogy szintet tudjak lépni, minden meccsemen úgy kell hokiznom, mintha az utolsó alkalommal lépnék jégre. Tök mindegy, milyen alacsony voltam, mindenki – csapattársak, ellenfelek, edzők, játékosmegfigyelők – számára egyértelművé kellett válnia, hogy komolyan gondolom.

A legelejétől kezdve az hajtott az egész karrieremben, hogy bebizonyítsam, tévednek velem kapcsolatban. Enélkül a versenyszellem nélkül biztos nem tartanék itt. Még azok után is, hogy nyolc évet lehúztam az NHL-ben, hallok kritikus hangokat, sértéseket. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek foglalkoznia kell a kételkedőkkel. Szeretném, ha a gyerekek, akik ugyancsak az alacsonyabb oldalon állnak, tudnának valamit. Semmilyen módon nem gátol meg a termeted az álmaid elérésében. A magasságod nem határozhatja meg a jövődet.

Az emberek kételkedni fognak benned. Csúfolnak. Elérik, hogy szarkupacnak érezd magad. Meg kell tanulnod mosolyogni, amikor inkább sírnál, és nevetni, amikor behúznál valakinek. Nem lesz könnyű figyelmen kívül hagyni ezeket az embereket. De hozzáállással és fegyelemmel be tudod bizonyítani, hogy nem lógsz ki.

Nem lesz könnyű az utad. Ismétlem. Nem. Lesz. Könnyű. Mindig azt mondom, hogy a magasabb embereknek csak egyszer kell bizonyítaniuk, nekünk viszont minden nap. Abba akarod majd hagyni. Utálni fogod magad. Néha nem leszel biztos benne, hogy eléggé szereted ezt a játékot – tudom, én is így voltam vele, miközben futottam apám kocsija előtt, vagy amikor hajnalban keltem, hogy dombokra kapaszkodjak fel. De volt hajtóerőm. Volt vízióm. És tudtam, hogy akarom. A francba is, annyira nagy bennem a versenyszellem, hogy még egy kártyajátékot sem tudok elveszíteni a feleségem ellen anélkül, hogy ne cseszné szét az egész napom.

Amikor megállsz a növésben, az frusztráló tud lenni. De ne hagyd, hogy az legyen. Még mindig az a hozzáállásom, hogy teherautókat kell körbetolnom ahhoz, hogy sikeres legyek… Még mindig a srác vagyok a michigani Oxfordból. Nem sok minden változott azóta. Sem a magasságom, sem az emberek, akik emiatt kételkednek bennem.

A karrierem során a világ legjobbjai ellen kellett játszanom. Kiállni olyan hokisokkal szemben, mint Zdeno Chára, mindig is kihívás lesz. Chára konkrétan 45 centivel magasabb és 36 kilóval több nálam. De imádok ellene játszani. Komolyan mondom. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de kifejezetten várom minden alkalommal. Ha el tudom kapni, amikor másfelé néz, akár a földre is tudom küldeni.

Mert miért is ne? Jégkorongozó vagyok, ahogy mindenki más. Azt hiszem, talán érdemes úgy is viselkednem.