Merre megy az NHL?

Az újságírók véleménye a hokiról a legritkább esetben számít, de megesik, hogy mégis.

Egy körkérdés során jó nevű szakírók mesélték el, mit gondolnak a világ legjobb játékának legerősebb bajnokságáról. Ez egyben jól összefoglalta azt is, hogy milyen irányokban gondolkodnak azok, akik nem csak írnak a hokiról, de döntenek is róla. A világ egyik legtekintélyesebb magazinja, a Sports Illustrated még az NHL-szezon kezdete előtt kilenc tengerentúli újságírót, hogy mondják el a véleményüket a legfontosabb kérdésekről. A válaszokból szemezgettünk.

A panel tagjai a következők voltak:
David Amber, Hockey Night in Canada, Sportsnet (Kanada)
John Buccigross, SportsCenter, NHL elemző
Isabelle Khurshudyan, Washington Post
Mike Harrington, Buffalo News
Sean McIndoe, Vice Sports, Sportsnet, and Hockey News
Tracey Myers, CSN Chicago
Aaron Portzline, The Columbus Dispatch
John Shannon, HockeyCentral, Sportsnet (Kanada)
Greg Wyshynski, szerkesztő, Yahoo Sports, Puck Daddy blog

A beszélgetés hosszúra nyúlt, jelen írásunkban csak a számunkra legérdekesebbnek tartott válaszokat közöljük.

Az első kérdés arról szólt, hogy mi lesz az NHL legérdekesebb sztorija a következő szezonban, és miért. A legtöbben két fiatalember nevével válaszoltak: Connor McDavidével és Auston Matthewséval. Velük kapcsolatban nemcsak az Edmonton és a Toronto újjáépítése került szóba, de általában a fiatalok aktívabb szerepvállalása is. A két legnagyobb mellett ott van még Johnny Gaudreau, Jack Eichel, Shayne Gostisbehere, Patrik Laine ? és még vagy 15-20 nevet fel lehetne sorolni, márpedig ennyi fiatal korábban nem volt meghatározó szerepben. Főként a csatárok képesek egyre fiatalabban csúcsteljesítményre, ami megváltoztathatja az egész liga arculatát. Arról nem beszélve, hogy az említett két fiatalemberben minden megvan, hogy leváltsák a liga arcait: Crosbyt és Ovecskint, vagy legalább ? üde színfoltként ? felnőjenek hozzájuk, színesebbé és érdekesebbé téve a ligát. Mi is írtunk a Világkupán részt vevő észak-amerikai u23-as válogatott szerepéről, és legtöbb megkérdezett hasonló véleményen volt: ezek a játékosok képviselők a jövőt. Márpedig tisztán látszik, hogy ez a generáció már nem a ?dobjuk be a korongot és szaladjuk utána? stílusban tanulta a jégkorongot, viszont mindegyikük nagyon képzett és gyors. Ha az NHL hokiját ebbe az irányba tudják terelni, a sportág nagy jövő előtt áll.

Ezt a képet árnyalta Whysynski, szerinte a következő években az NHL ?a bevett playoffcsapatok uralta felület alatt pezsgő következő generációs szupertehetségekről? fog szólni. ?Meglátjuk, képesek lesznek-e bármelyiket is ledönteni a trónjáról. Connor McDavid (Edmonton), Johnny Gaudreau (Calgary), Patrik Laine (Winnipeg) és Max Domi (Arizona) számára az jelenti a problémát, hogy mindannyian a nyugati konferenciában szerepelnek, márpedig ott csinálhatsz bármit, hat csapat akkor is be van betonozva a rájátszásba, a maradék két helyről szól a küzdelem. Abban pedig osztoznak Auston Matthewszal (Toronto) és Jack Eichellel (Buffalo), hogy feltehetően mindegyikük csapata szörnyen fog kinézni a szezon végére. Ennek a problémának a mellékszála az, amit egy nemrégiben készített interjújában P. K. Subban is említett, nevezetesen, hogy a sztárjátékosok vagy a csapatok és a csapatmunka-e az NHL marketingjének alapja. És miközben én maximálisan egyetértek abban, hogy a ligának új sztárokra van szüksége, hogy túllépjen a Crosbyra és Ovecskinra épített marketingen, azt is gondolom, hogy ez nem kis feladat egy olyan sportágban, ahol a legnagyobb nevek is csak 22-25 percet töltenek a pályán meccsenként, egy percnél is kevesebbet egy-egy csere alatt, és amelyben a végső siker a védekezésen múlik.” De láttuk, hogy Auston Matthews szezonnyitó négy gólja egyből arra késztette az NBCSN-t, hogy a Leafs egy meccsét is felvegye a naptárába, tehát mégiscsak sikerülhet ez.

Mivel a panel minden résztvevője a médiában dolgozik, a körkérdésekben a szokásosnál nagyobb teret kaptak e szakma sajátságos szempontjai, például hogy kivel a legjobb interjút készíteni. Általános volt az egyetértés abban, hogy számos jó játékos van, aki szívesen ad tartalmas interjút, és rendszerint képes meghaladni a szokásos sportkliséket. Erik Karlsson, Cory Schneider, Roberto Luongo, Steven Stamkos, Jonathan Toews, Ryan Miller, Joe Thornton, Brent Burns, David Backes, Jaromir Jagr, Karl Alzner, Justin Williams és John Tavares neve is felmerült, de a fiatal Patrik Lainét is dicsérték néhol brutális őszinteségéért.

A pálmát azonban egyértelműen P. K. Subban vitte el, akinek hangszíne, stílusa és gondolatgazdag mondanivalója egyedülálló. Az edzők közül John Cooper a Tampától, Mike Babcock Torontóból és Barry Trotz Washingtonból szerepelt a listán. A washingtoni Khurshudyan így beszélt Trotzról: ?Egyáltalán nem szokatlan tőle, hogy ötperces mondatokban válaszol, amiben elmesél három anekdotát. Minden riporter álma az ilyen.? A buffalói Harrington szerint: ?A nagy nevek mind nagyon segítőkészek az újságokkal ebben a sportban.? A kérdésnek a másik oldala, vagyis hogy kivel a legnehezebb interjút készíteni, szintén egyetértést szült: Darryl Sutter, a Los Angeles Kings edzője messze a legkellemetlenebb riportalany. Említették még az európai és külön az orosz játékosokat a kellő nyelvtudás hiánya miatt, és általában a fiatalokat, akiknek a mondanivalóját még agyonnyomja, hogy a képzésük során minden a csapatról szól, nem az egyéni képességekről.

Sean McIndoe az edzők kapcsán beszélt egy általános problémáról, ami a magyarországi szurkolók számára is ismerős lehet. A kérdésre így felelt: ?Coopert leszámítva nagyjából minden edzővel kínszenvedés interjút készíteni a rájátszásban. Az évek során az edzőkkel tartott mérkőzés utáni sajtótájékoztatók művészi szintre emelték a semmitmondást. Egymondatos válaszok, általánosságok, majd a csend legkisebb beálltakor felállnak és elköszönnek. A legrosszabb az, amikor azt tettetik, hogy nem értik a legegyszerűbb kérdést sem. Megkérdezed, hogy mit gondol az első sora teljesítményéről, és úgy tesz, mintha teljesen össze lenne zavarodva, hogy melyik sorra is gondolsz. Tökéletesen megértem, hogy miért tesznek így, de mégis frusztráló, amikor sokadszor is előfordul ugyanaz a helyzet. Ez alól csak Darryl Sutter képez kivételt, neki nincs szüksége a playoffra, ő egész évben képes hozni a teljesen antikarizmatikus figurát.?

Ezzel együtt a csapatok legnagyobb része felismerte a média fontosságát, hogy ipari mennyiségben tartalmat előállító szervezetekként mennyire fontos része a munkájuknak a sajtóval és ezen keresztül a nézőkkel, szurkolókkal fenntartott kapcsolat. John Shannon szerint ebben a 2004/05-ös lockout óta érzékelhető különösen jelentős fordulat. Ráadásul a hokis újságírók még a szerencsésebbek közé tartoznak odaát, hiszen ők szerinte a leginkább elérhetőek az észak-amerikai profi sportolók közül a média számára.

Arra a kérdésre, hogy a liga születésének 100. évfordulóján hogyan látják, hogy fog kinézni az NHL 50 év múlva, a Sportsnetes David Amber így felelt: ?Azt várom, hogy 50 éven belül meglegyen az első női vezetőedzőnk, aki megnyeri csapatával a Stanley Kupát. A korongon belül legyen kameránk, amely elképesztő lehetőséget teremt majd a virtuális valóságra épülő televíziózás számára. És ott lesz Jaromír Jágr is, hosszú ősz sörényével, de még mindig vezetve csapata kanadai táblázatát.? John Buccigrooss NHL-elemző ennél alaposabban kifejtett választ adott: ?Az NHL kicsi lesz, gyors és atletikus. Ha a liga elég okos lesz, akkor népszerűbb és atletikusabb is lesz, minthogy a fociban ugyanakkor csökken a játékosok száma. A palánkokat legalább a kapu mögött ki kellene párnázni, ahogy az a NASCAR-ban is látható. Ha a gyorsaság és az egyre ügyesebb játékosok nem eredményezik automatikusan a gólok számának növekedését (szerintem egyébként fogják), akkor a kapu méretét egy kicsit megnövelik. 15 éve azért reklamálok, hogy növeljék meg már végre a kapukat. Ahogy a bunyó lassan eltűnik a sportágból, kell valami, ami talpra állítja és kiabálásra ösztönzi a szurkolókat az alapszakaszban is. A rájátszásban ez kevésbé fontos, hiszen ott a dráma és a feszültség gólok nélkül is elviszi a showt. De egy 0-0-s döntetlen az alapszakaszban teljességgel elfogadhatatlan. Régebben azt gondoltam, egy ponton eljutunk oda, hogy egy egész meccset 4-4 ellen játsszunk és most sem zárnám ki ennek lehetőségét. Az egész világkupa legizgalmasabb része az volt, amikor Nathan McKinnon 3-3 ellen gólt lőtt. A 3-3, 4-4 elleni játékok igazi fesztiváljai az egyéni képességeknek, az ügyességnek.?

Harrington szerint az is fontos lenne, hogy az NHL közelítsen a nemzetközi szabványokhoz a pályák méreteit illetően: ?Az NHL elszalasztott erre egy nagy lehetőséget a 90-es évekbeni arénaépítési hullámkor és erről most már jó ideig le kell majd mondanunk, így egyre nagyobb és gyorsabb játékosok játszanak ugyanakkora felületen. De én személy szerint szívesen látnám, ha mondjuk a Detroit jövőre nyíló új arénájában lenne lehetőség a nagyobb jégfelület kialakítására is. A már meglévő létesítményekben ez persze a bevétel rovására menne, hiszen akkor bizonyos ülőhelyeket meg kellene szüntetni. De 50 éves távlatban ez talán elérünk oda. Még hosszabb időbe is telhet.?

Sean McIndo sem volt vízió híján: ?50 éven belül lesz európai csapat az NHL-ben. Nem lesz viszont bunyó. Nagyon kevés lesz az ütközés, legalábbis abban a formájában, ahogy mindig is ismertük. Minden játékos viselni fog torokvédőt és ugyanúgy csak rázni fogjuk a fejünket, hogy egykor nem tették, mint manapság, amikor a sisak nélküli korszakra gondolunk. Sokkal több gólt fogunk látni, mert az új vezetés rájön majd arra, hogy a profi sportot a támadással lehet eladni, és ennek érdekében radikális szabályváltozásokat vezet majd be. Nem lepne meg, ha nagyobbak lennének a kapuk, a pályák, kisebbek lennének a játékoskeretek és nem 5-5 ellen játszanának a játékosok. És végre az Oilers újjáépítése is kezdené meghozni első gyümölcseit.?

Tracey Myers, a CSN Chicagótól mindehhez csak annyit tett hozzá, hogy reméli, már nem lesz fizetési sapka 50 év múlva. John Shannon szerint 36 csapatos lesz a liga, Quebec City, Seattle, Portland, Kansas City és egy második torontói csapat is tag lesz. Meglesz az első kínai NHL-es és a KHL-lel fenntartott kapcsolatok is jelentős mértékben javulnak majd, a két bajnokság győztese négy nyert meccsig tartó párharcban küzd majd meg egymással.

A szakírókat megkérdezték arról is, hogy mely szabálytól szabadulnának meg legszívesebben és miért. A válaszok természetesen a gólok számának növelése körül forogtak, ahogy ez a liga vezetőségében is jelenleg a legfontosabb kérdések egyike. Amber felvetette annak lehetőségét, hogy ne járjon le a kétperces büntetés, ha az előnyben lévő csapat gólt szerez. De ő azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy a hosszabbítás 3-3 elleni játékkal kezdődjön, majd 5 perc után váltsanak 2-2-re. Buccigross is egyetértett abban, hogy a játék népszerűségét meghatározza az, hogy az alapszakaszban mennyi gól esik, ő nem félne mindent bevetne e szám növelése érdekében. Engedélyezné például a kézpasszt. Ha már lábbal lehet passzolni, miért ne lehetne kézzel? És természetesen a kapu méretét is megnövelné.

Harrington a challenge intézményét utálja a legjobban: ?Egyszerűen menniük kell. Állandóan visszanézzük, majd visszavonjuk a gólokat holmi lesek miatt, ez a technológiában rejlő lehetőségek kiaknázásának legrosszabb módja, amit bármilyen sportban el tudunk képzelni. Mert ma, minden egyes meccs minden egyes gólja után izgulhat a néző, hogy nem nézik-e vissza az esetet néhány centis lesek miatt, amelyek alkalmasint 10, 15 vagy 20 másodperccel a gólt megelőzően történtek és amelyeknek nyilvánvalóan semmi közvetlen közük azokhoz a történésekhez, amelyek a gólt eredményezték. Gary Bettman hajthatatlan az ügyben, hogy ez jó dolog, úgyhogy maradni fog. Hát jó. De korlátozzuk legalább időben. Ha mondjuk a gól 5-7 másodperccel azután születik, hogy a játékos be nem fújt lesen lépte át a kéket, rendben, ne adjuk meg. De amikor egy játékos pár centis lesen lép be harmadba, lényegében a lábujja körme van beljebb, mint a korong, vagy a korija a levegőben van és nem a kék vonalon vagy bármilyen elképesztően hülye részlet hiányzik a teljes szabályossághoz, és 5-7 másodperc letelte után esik a gól, akkor azt miért ne adhatnánk meg? Ennek már semmi köze a lesszabály lényegi értelméhez.?

Ez egy egészen elképesztő és romboló szabály, amin egy napon a Stanley Kupa sorsa fog múlni. Leromboljuk a hokinkat csak azért, mert a Montreal két évvel ezelőtt elveszített egy rájátszás-meccset a Tampa Bay ellen, egy a hosszabbításban nyilvánvaló lest követően esett gól miatt? Garantálom, hogy mindez nem következett volna be, ha ugyanezt a Florida, a Columbus, a Colorado vagy egy más, szintén kevésbé befolyásos csapat szenvedi el. És ne feledjük, ha elfogadják az én elképzeléseimet, azt a gólt még mindig vissza kell vonni.

McIndoe áttérne a hárompontos rendszerre: ?Teljesen nevetséges, hogy ez a liga még mindig jutalmazza, ha kikapsz. Ennek a szabálynak még volt némi értelme, amikor 1999-ben bevezették, mert ekkor a liga vezetése úgy érezte, tennie kell valamit az ellen, hogy a csapatok a hosszabbításban döntetlenre játsszanak. De azóta már nincs döntetlen, bevezették a szétlövéseket, tehát e szabály létezésének oka már megszűnt. Mi mégis ragaszkodunk ehhez. A liga azzal próbál érvelni, hogy ez a rendszer szorosabbá teszi a rájátszás eléréséért folytatott küzdelmet, de ez egyszerűen nem igaz. Amit egyedül valóban elérünk ezzel, az a pontok elinflálása, minek következtében mindenkinek kicsit jobban néz ki a mérlege. Ennek a szabálynak ugyanis ez az igazi értelme. A GM-ek szeretik, miután minden egyes évben a csapatok durván 80%-a 50%-os mutató fölé kerül a megszerezhető és a valóban elért pontok arányát tekintve. Ez teljesen abszurd és nevetségessé teszi az egész pontszámítást, viszont általános igazgatóként még mindig el tudod magyarázni a tulajdonosnak, hogy bár elbuktál egy szezonban 45 meccset, de győzelmi mutatód mégis pozitívban van, tehát megtarthatod az állásod. Ez egy átverés, semmi más, és roppant zavaró, hogy még mindig ezt használjuk. De ami még ennél is rosszabb, hogy a gyakorlatban ezzel azt érjük el, hogy ösztönözzük a csapatokat arra, hogy döntetlenre játszanak a rendes játékidőben. És pontosan így is tesznek, különösen a szezon második részében. Minden más sportágban a szezon végének közeledtével az izgalmak egyre csak fokozódnak, ehhez képest az NHL-ben mindenki elrak mindent, próbálja lepörgetni az órát, hogy a csodálatos mágikus egy bónuszpontját megszerezze.?

Myers teljes egészében eltörölné a szétlövést, szerinte 3-3-ban kellene játszani addig, amíg egyik csapat nem győz. Portzline a visszahozná a piros vonalat, szerinte túl sok a hosszú passz, amelyeknek többsége nem sikerül és ez nem vezet sehova: ?Ezt úgy hívják: ping-pong?. Shannon a gólvonal mögötti trapézoidot szüntetné meg és teljes szabadságot adna a kapusoknak a korongkezelésben. Ő szintén visszahozná a piros vonalat és három egyenlő részre osztaná a pályát: ?A jelenlegi kisebb semleges harmad jóval több lehetőséget biztosít a passzívan védekező csapatok számára. Ezekkel a módosításokkal sokkal nyíltabbá lehetne tenni a játékot.? Whyshynski a rúgó mozdulatot törölné el, annyira nem egyértelmű, hogy mire vonatkozik.

Az újságírókat arról is megkérdezték, hogy melyek a liga leginkább elfektetett ügyei, amelyek bár fontosak, mégis kevés szó esik róluk. A legtöbben természetesen az agyrázkódások ügyét emlegették, ami az NFL-hez képest alulkezelt téma az NHL-ben, pedig szintén fontos. De volt szó az úgynevezett rekreációs drogok használatáról is, amelyről a pletykák szerint esik szó, a játékosokat kezelik, de igyekeznek nem nagy dobra verni az ügyet. Szintén fontosnak tartották színesebbé tenni a ligát, hogy ne csak a fehérek sportja legyen. Az utóbbi időben lehet némi elmozdulás annak köszönhetően, hogy a sportág déli városokat is meghódított magának, de az ebben rejlő potenciált tudatosabban is kihasználhatná a liga vezetése. Szintén érdekes felvetés volt, ahogy a kapusok, a gyártókkal összeszövetkezve, csalnak a kapusfelszereléssel. Ez különösen azzal összefüggésben kerül előtérbe, hogy időről időre igyekeznek csökkenteni annak méretét, ezt pedig állandóan igyekeznek kijátszani. A liga ugyan az utóbbi évtizedben igyekezett kontroll alá vonni a gyártás folyamatát, de ebben nem járt sok sikerrel.

Minden bizonnyal a mi olvasóink is egyetértenek Sean McIndoe-val az alábbiakban: ?Szerintem általánosságban kijelenthető, hogy még mindig nem végzünk elég jó munkát bizonyos aspektusokban. Gyakran mondjuk, hogy adott edző új szisztémát vezetett be, vagy azt írjuk egy játékosról, hogy adott helyzetben rosszul helyezkedett. De ilyenkor nem megyünk tovább és nem magyarázzuk el, hogy hova kellett volna állnia, vagy hogy az új rendszer mennyiben különbözik a régitől. Amikor más sportágakról olvasok, akkor látok olyan figurákat, mint az ESPN-es Bill Barnwell vagy Zach Lowe, akik lépésről lépésre lebontják, hogy mi történt az egyes helyzetekben, de a hokiban ez nagyon ritka. A játékstratégiák egyes elemeiről túlságosan is tág értelemben beszélünk, de ezt gyakran csak közvetlenül átvesszük egy edzőtől vagy egy játékostól anélkül, hogy részletesebben elmagyaráznánk, mit is jelentenek.

Hogy mindez miért van így, arra az egyszerű válaszom az, hogy a hokit nagyon nehéz így elemezni és a legtöbben nem is vagyunk jók ebben. A hoki egy gyors és sodró játék, amelyben számos kulcsmozzanat olyan apró részletekből épül fel, amelyet a történések közepette könnyű szem elől téveszteni. És még ha egy csapat minden általa eltervezett dolgot tökéletes módon is hajt végre, a szerencsének akkora szerepe van, hogy a végeredmény gyakran nem az, aminek elvileg kellene, hogy legyen. Három évtizede nézem megszállottan ezt a sportot, de igazán még most sem ismerem annyira, hogy el tudjam magyarázni, hogy mit is csinál az 10 játékos egy adott shiftben. Mindez kedvez annak, hogy inkább hagyjuk ezeket a nehéz dolgokat és hogy az egész játékot átfordítsuk egyfajta moralizálásba szívről, versenyképességről és arról, hogy ki akarja jobban a győzelmet. De ez a játék nem erről szól és azt gondolom, ezen a területen lehetnénk sokkal jobbak. A szurkolók megérdemelnék. Olyan korszakban vagyunk, ami az edzőkről szól, ahol a csapatrendszerek dominálnak az egyéni kreativitással szemben. Meg kell találnunk annak a módját, hogy elmeséljük ezt a történetet anélkül, hogy elhallgatnánk a fontos részleteket.?

A Puck Daddy-s Greg Whyshynski is fontos észrevételeket tett, amelyek talán még a frissen megalakul magyar játékos-szakszervezetnek érdemes lenne megfontolnia. Szerinte ugyanis arról esik nagyon kevés szó, hogy mi lesz a kiöregedett játékosokkal. ?Daniel Carcillo szószólója volt ennek a témának, több cikket is írt a Players? Tribune-re, de szerintem sem az NHL, sem az NHLPA (a szakszervezet) elég figyelmet fordítana az ügyre.? Ez a téma a mostanában indított, agyrázkódással kapcsolatos pertársaság kapcsán kap némi nyilvánosságot, hiszen ez a már visszavonult játékosok anyagi kompenzálásáról szól, de ezt leszámítva senki nem foglalkozik szisztematikusan azzal, hogy milyen élet vár a jégkorongozókra a hokis karrier után.