Így vált az USA a Csoda a jégen áldozatává

Nem csak a magyar futball tudott évtizedekig egy 6:3 bűvöletében élni, az amerikaiakat is magával ragadta az 1980-as siker és a vancouveri olimpiai döntő Kanada ellen.

Itt véget is ér a párhuzam az amerikai hoki és a magyar foci között, de az érdekes, hogy a történelmi tapasztalatokból levont téves következtetések ilyen magas szinten is mekkora károkat tudnak okozni. A Világkupáról van szó természetesen, amelyen két csoportmeccs után biztossá vált, hogy az amerikai válogatott a négy közé sem jut be. Egy olyan tornán, amelyet az NHL és az NHL-es játékosok szakszervezete élesztett újjá, a nem titkolt szándékkal, hogy versenyre keljenek az olimpiával. Egy olyan tornával ráadásul, amely nekik termelné a bevételt ? és nem az Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak vagy a Nemzetközi Jégkorong Szövetségnek. Nem kérdéses, hogy az USA kiesésével a remélt bevételek nem fogják elérni azt a szintet, amit a legnagyobb piacot képviselő ország játékosaival, nézőivel és szurkolóival elérhettek volna.

Melyek ezek a történelmi sikerek?

Elsősorban is a Csoda a jégen, vagyis az 1980-as Lake Placid-i olimpia, melynek döntőjében az egyetemistákkal felálló amerikai válogatott legyőzte a Szovjetunió félelmetes armadáját. A szovjetek abszolút favoritként érkeztek akkor a tornára, az azt megelőző 7 olimpiából hatot megnyertek, az utolsó négyet zsinórban. A döntőnek úgy futottak neki, hogy az USA mindössze egyszer tudta legyőzni őket korábban, az 1960-as téli olimpián. Akkor Kanadát is megverték az amerikaiak, és végül elsők lettek. Ezt követően a szovjetek 29 olimpiai meccsükből 27-et nyertek, az összesített gólkülönbség 175-44 volt a javukra. Az USA-val is találkoztak közben, ellenük 28-7 volt a gólkülönbség. A szovjetek klasszisok sorával álltak fel, Tretyaktól Fetyiszovon át Krutovig, Harlamovig és Makarovig. Az USA egyetemi bajnokságokban edződő amatőrökkel igyekezett lépést tartani a szuperhatalommal, amely akkor már évtizedek óta legalább két lépéssel járt a világ előtt. Mégis az USA nyert 4-3-ra. Tretyak benézett egy 15 méteres lövést, a védők pedig nem vettek komolyan egy 30 métereset, aminek a kipattanójából a második gól született.

Mai szemmel felbecsülni is nehéz annak a győzelemnek az akkori jelentőségét, nemcsak sportszakmailag, a politikai és a kulturális kontextus ismeretében sem. Ez volt az a pillanat, amikor megszületett a nem csillogó tehetségének, hanem alázatos és kemény munkájának köszönhetően sikeres ? az elittel szemben a munkásemberek kemény, darálós játékát játszó ? amerikai válogatott mítosza. Ezt követően jó darabig nem történt semmi, nem véletlenül. Az USA továbbra is nélkülözte legjobbjait a nemzetközi versenyeken, csodák pedig nem mindennap történnek. A mítosz következő állomása az 1996-os Világkupa, melynek csoportkörében az amerikaiak legyőzték Kanadát és az oroszokat, utóbbit még egyszer az elődöntőben, előbbit kétszer a döntőben.

Ezt újabb szünet követte, majd jött a vancouveri olimpia 2010-ben Kanadában. A csoportkört hibátlanul zárta az USA, a házigazdákat 5-3-ra győzve le. A döntőben ismét Crosbyék vártak rájuk, újra felvillant a Csoda a jégen lehetősége, éppen a 30. évfordulóján. Az újabb csoda azonban soha nem jött el, Crosby a 68. percben meglőtte az aranygólt. A mítosz így is erősödött. Akárcsak négy évvel később, amikor az amerikaiak már az elődöntőben összefutottak a juharlevelesekkel. Addigra világossá vált, hogy Kanada ellépett a világtól, ehhez képest az amerikaiak minimális arányú vereséget (0-1) szenvedtek csak. Ilyen szoros meccset korábban senki sem tudott játszani Kanadával.

A Csoda a jégen tehát megteremtette a keményen dolgozó, ám a sikerre nem reménytelenül esélytelen kisember identitását az amerikai jégkorongos társadalomban, amely azután időről időre további megerősítést nyert. Hogy ez a mítosz és a belőle kinövő identitás elérte az amerikai szövetség csúcsait is, arra a legjobb bizonyíték az idei Világkupa. 14 NHL-es edző dolgozik jelenleg is a csapatok mellett, köztük jó néhány amerikai. Volt kiből választaniuk az amerikai szövetség vezetőinek, ők mégis úgy döntöttek, hogy a munka nélkül álló John Tortorellát nevezik ki, aki az egész liga egyik legrosszabb edzője. Idejétmúlt játékrendszeréről, a Tortorella-hatásról már komoly lapokban jelentek meg elemzések. A döntés nem egyszerűen rossz volt. Egész filozófia, teljes tudatosság volt mögötte. Azt a szakembert keresték, aki olyan csapatot rak össze, amely az 1980-as mentalitással veri az aktuális Szovjetuniót, vagyis a szomszédvár Kanadát. Mindezt Kanadában. A hoki fővárosában, Torontóban. Egyszerűen mindenkit rabul ejtett a második csoda lehetősége.

A többi már mind ebből következett. Az észak-amerikai U23-as válogatott indulása miatt számos fiatal tehetséggel eleve nem számolhattak, de ehhez képest is mindenki kimaradt a keretből, aki a kreativitáson, a jó korongkezelésen és a sebességen alapuló jégkorongra lehetett volna képest A sort az idei Stanley Kupa rájátszásának hőse, Phil Kessel vezeti, de a tengerentúli szakemberek már a kerethirdetés óta hiányolják Faulkot és Shattenkirköt a védelemből, Tyler Johnsont és Kyle Okposót a csatársorból ? hogy csak néhányukat említsük. Hogy mekkora különbségek voltak az előbb említett sikereket elérő amerikai válogatottak összetételében a mostanihoz képest, az bőven meghaladná a rendelkezésünkre álló helyet. Egyetlen dolgot emelnénk ki: az USA válogatottja mindig nagyon fiatal volt. A mostaninak 29 év fölött van az átlagéletkora. Egyetlen csapat idősebb ennél, az őket a nyitónapon 3-0-ra lenullázó Team Europe. Ráadásul a rendelkezésre álló hokisokkal is lehetett volna sokkal jobban meccselni. Az első meccsen kimaradt Dustin Byfuglien és Kyle Palmieri, miközben a vasak közé az aktuálisan talán harmadiknak számító Quick állt, Schneider és Bishop pihent.

Szintén alapvető tévedés volt, hogy csak Kanadára koncentráltak. Dean Lommbardi általános igazgató még a torna előtt mondta: ?A 96-os modell semmiben sem különbözik attól, ahogyan egy NHL-es csapatot összerak az ember. Mehettünk volna más filozófiai irányba is, de ismét csak vissza kell térnem az identitás kérdésére. Az hiszem, az identitás kulcsfontosságú lesz, ha meg akarjuk nyerni ezt a dolgot.? Senkinek ne legyen illúziója, ?ez a dolog? a Kanada elleni meccset jelenti, a legnagyobb riválist, akihez két életbevágóan fontos tornán már elképesztően közel jártak. A Világkupa felvezetőjében ezt írtuk: ?az A jelű csoportból Kanada és az USA a továbbjutás esélyese, de ha nem veszik komolyan, a cseh vagy az európai válogatott meglepheti őket. Ez főként az USA esetében jelent reális veszélyt. Az Egyesült Államok nagyon készül Kanada ellen, eközben pedig könnyű elveszíteni a fókuszt.? Nem egészen hét órával a poszt élesedése után az USA a kiesés szélére sodródott.

A sors iróniája, hogy a szakadék széléről végül Kanada lökte őket a mélybe, nem is akárhogy. A világ legtehetségesebb játékosaival felálló juharlevelesek négy gólt lőttek, kétséget kizáróan jobbak voltak ellenfelüknél. De miben is? Nem kis részben a darálásban, a fizikai hokiban is, amire az amerikaiak gyúrtak már hetekkel, hónapokkal a torna előtt. Minderről a meccs végén a következőket nyilatkozta a két gólig jutó Matt Duchene: ?Az igazat megvallva, felbosszantott minket ez a darálással győzni fogunk mantra. Nézzék meg a góljainkat, négyből három brusztolós-darálós gól volt. A csapatunk tehetséges játékosokból áll, de a munkában is ugyanolyan jók vagyunk, ahogy azt meg is mutattuk most.?

A 2016-os Világkupa után az USA előtt nincs más választás, mint leszámolni a mítoszokkal és az illúziókkal. Múlt századi hokival nem lehet versenyképesnek lenni a XXI. században. A hoki nemcsak a világ leggyorsabb, de talán az egyik leggyorsabban fejlődő-változó sportja is. Ami három éve működött, az ma már nem biztos, hogy fog. Ami 20 vagy 36 éve jó volt, ma már biztosan nem lesz az. Ennek ellenére ezzel az identitással leszámolni nem lesz egyszerű. Olyan mélyen ivódott bele az amerikai hokis társadalomba, amit mi innen el sem tudunk képzelni. Nemcsak a szövetség vezetéséről van szó, hanem a világon egyedülálló utánpótlás-fejlesztési program alapvető filozófiájáról is. A gyökerekről tehát. Erről a legjobban Ryan Kesler önvallomása tanúskodik, aki valóban ragyogó írásban magyarázta el a kék galléros, melós amerikai hoki megjelenését már a legfiatalabbak között is. Neki is megvolt a maga csodája a jégen, 17 évesen egyszer játszott Oroszországban a hazai válogatott ellen: ?Az oroszok jobbak voltak. Ehhez kétség sem férhetett. Az ütőkezelésük bámulatos volt. Korcsolyázásban kilométereket vertek ránk. De az apró dolgokban mi voltunk a jobbak. Lövéseket blokkoltunk. Úgy zártunk vissza, mintha az életünk múlna rajta. Mindenki elfogadta a rá kiosztott szerepet. Kontroll alatt tartották a játékot, de nem tudtak gólt lőni. Aztán amikor frusztrálttá váltak, már tudtuk, hogy elkapjuk őket. Végül 4-1-re győztünk orosz jégen. Nem volt szép játék. Melós játék volt. Amerikai.?

Az idei Világkupa bebizonyította, hogy saját démonainkkal a legnehezebb megküzdeni. Az amerikai szövetségnek most lesz néhány éve, hogy a tapasztalatok alapján újragondolja filozófiáját. Legkevesebb kettő, de ha Pjongcsangba végül nem mennek, akkor négy. Világkupa 2020-ban lesz megint.