Oké, apa. 31 éves vagyok. Tudom a dolgom

Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a szezon során időhiány miatt kimaradt érdekesebb írásokat mutatjuk be. Ezúttal Ryan Kesler esszéjének fordítását tesszük közzé, amely a The Players’ Tribune hasábjain jelent meg február 25-én.

A Tini Nindzsa Teknőcök töltötte be nálunk a pénz szerepét. Amikor szuperminiben elkezdtem hokizni, lenyűgöztek a teknőcök. Valahányszor elmentünk a játékboltba, a szüleim agyára mentem azzal, hogy újabb figurát követeltem magamnak. Úgyhogy apám elég hamar kiokosította magát:

?Oké, Ryan, szeretnél egy nindzsa teknőcöt??
?Igen! Michelangelót! A nuncsakuval!?
?Tudod, mi az ára! Emlékezz, miről beszéltünk legutóbb. Ha a hétvégi meccsen azt teszed, amit akkor mondtam neked, talán megkapod Michelangelót.?

A legtöbb gyerek számára ez azt jelentette volna, hogy lőjön egy gólt. Vagy egy mesterhármast. De az én apám másképpen működött. Kétkezi munkás volt. A családomban minden a visszazárásról szólt. Nem is emlékszem olyanra, hogy apám valaha megdicsért volna egy gólért. De ha rohantam vissza védekezni, és levettem az ellenfelet a pályáról? Na, akkor talán megkaptam a Michelangelómat (a nuncsakuval).

Apám már hétéves koromban igáslónak nevelt. Ami nekem tökéletesen megfelelt, mivel igazi energiabomba voltam. Az igazat megvallva a tévében még a hokit sem szerettem nézni. Túlságosan unalmasnak találtam.

Tudják, mi vitt bele végképp a hokiba? Az NHL ?94 a Sega Genesisen. A legtöbb gyereket az inspirálta, ha Wayne Gretzkyt nézhette az élő közvetítésben. Én abból merítettem lelkesedést, hogy a 16 bites Steve Yzermannel játszhattam. A bátyámat az őrületbe kergettem vele.

Detroit külső részén, egy tanyaszerű házban laktunk. Ma már 100 évesnél is idősebb. Télen apám mindig csinált egy jégpályát hátul. De még egy kis tavunk vagy ilyesmink sem volt, csak egy nagy udvar. Kezdetben egyszerűen csak hozta a kerti locsolót, leöntötte vízzel a füvet. Később okosabb lett és előbb leterített egy vízhatlan ponyvát, utána kezdett el locsolni.

De ezzel a legjobb esetben is csak három hónapra volt jegünk évente. Így hokis életem legnagyobb része a pincében zajló ministickes gyakorlásokkal telt, vagy az utcai ball hockeyval. A bátyám 9 évvel idősebb nálam, de valahogy mindig én nyertem, amikor az utcán hokiztunk. Jobb voltam nála. Az igazán furcsa az volt, hogy ez a dominancia minden más játékra is igaz volt: Monopoly, Connect 4, Sega.

Mindenben jó voltam. Vagy legalábbis ezt hittem.

A bátyám csak pár évvel ezelőtt, amikor a saját gyerekeimmel játszottunk, világosított fel. Rám nézett, megcsóválta a fejét: ?Haver, hagytalak nyerni. Valahányszor kikaptál, egyszerűen megőrültél. Odavolt az egész napunk.?

Mindig is komoly volt bennem a versenyszellem. Egészen addig észre sem vettem ezt, amíg a fiam meg nem született, és nem láttam, mennyire kiakad, amikor kikap valamelyik ipades játékban. A vérében van.

Ott tartottam, hogy ?96 nyarán a bátyám egy amatőr ball hockey-ligában játszott, kizárólag 18 éven felülieknek. Ő 21 éves volt, én 12. De a naiv agyammal azt hittem, lóghatok vele. Egyik nap azután beadta a derekát és azt mondta: ?Jól van, rendben, játszhatsz te is. De van egy szabály: ne csinálj semmilyen szarságot!? Ne csináljak semmilyen szarságot? Oké, semmi probléma. Egy nyári háztömb körüli bajnokság. Mégis, mi történhet?

Hát?

Emlékszem, régi barátommal, Chris Connerrel mentem, aki később szintén eljutott az NHL-ig. Hazudnunk kellett az életkorunkról. Azt hitték, 18 évesek vagyunk. Ez elég különös volt, mivel Chris felnőttként sem érte el a 173 centiméteres magasságot, így lehet valami fogalmuk arról, mekkora képzelőerőre volt ehhez szükség. De valahogy sikerült átjutnunk a beengedőkön.

A kilencvenes évek közepét írtuk, a ball hockey éppen akkor kezdett népszerű lenni Michiganben. Éjjel-nappal az utcán voltunk, felszántottuk az aszfaltot. 12 évesek voltunk, felnőtt fiatalemberek között. És ez volt az a nap, amikor megtanultam egy nagyon fontos leckét: még ha egy utolsó alma-körte ball hockey kupában játszol is, még ha éppen nyár közepe is van, még ha csak 12 éves is vagy ? ha gólt lősz az ellenfélnek, fel fogod cseszni az agyukat.

A srácok előbb csak az ütőiket kezdték el használni. Kis akasztások. Bottal ütések. Aztán amikor ezek nem működtek, elkezdtek rám mászni. A szabályok egyébként szigorúan tiltották az ütközéseket. De ilyen a hoki. Előbb-utóbb mindig jön a baj. Én meg voltam, aki voltam, tehát mindent igyekeztem visszaadni. Beszóltam nekik, hogy kikapnak egy hatodikostól.

?Ne csinálj semmilyen szarságot!?

Egyszer leütköztek a sarokban, és a bátyám úgy vélte, ebből ennyi elég lesz. Ahogy tápászkodtam föl a műanyag borításról, látom, hogy a srác repül ki a pályáról a palánk felett. A bátyám nekiment, elverte. Abban a pillanatban mindkét kispad kiürült, totális tömegbunyó alakult ki. Július közepén. Egy ball hockey-pályán. Egy michigani elővárosban. Körülnéztem, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy most tényleg le kéne-e állnom verekedni valamelyik 24 éves sráccal. Nagyon vicces volt.

Ha visszaemlékszem, milyen volt Michiganben hokisként felnőni, mindig a csaták jutnak az eszembe. Ha kanadai hokis gyerekeket képzelnek el ugyanígy, talán befagyott tavacskák jutnak az eszükbe, szikrázó téli napsütés, forró kakaó, minden ilyesmi. Mint egy festmény, nem igaz?

Számunkra a valóság egy kicsit keményebb volt. Nem azt mondom, hogy nem voltunk olyan technikásak. Valójában szerintem az amerikai játékosoknak jórészt a ball hockey miatt van annyira jó kezük. De ha azt mondják az amerikaiaknak, hogy csukják be a szemüket, és gondoljanak arra, milyen volt gyerekként hokizni, előttük az aszfalt fog megjelenni. A ball hockeys felszerelés. A narancssárga labdák. A behorpadt garázsajtók. Érezni fogják az aszfalt illatát a kocsifeljárón. Érezni fogják a műanyag borítású pályák szagát.

És biztosan érezni fogják a műanyag padló szagát is a saját jégcsarnokuk előterében. Ó, istenem! Az a műanyagszag! A mai napig imádom. Nem tudom, az újabb építésű pályákon manapság hogyan van, de biztos, hogy mindenkit, aki a 80-as és a 90-es években nőtt fel, megcsapott már ez a gyalázatos bűz, abban a pillanatban, amint belépett a csarnokba. Kék műanyag padló, vegyítve a hot dog szagával, majd tovább vegyítve a hokis felszerelések bűzével.

Hihetetlen. Vagy imádod, vagy gyűlölöd. Én imádom.

Anyám úgy hívott: “a pálya patkánya?. Ha nem játszottam, akkor az Eddie Edgar jégpálya lelátója alatt csúsztam-másztam aprópénzt keresve, hogy kifoszthassam a cukorkaautomatát. A pálya volt a játszóterem. Nagyon szerettem ott lenni.

Jó játékos voltam. Soha nem a legjobb. Ha megkérdezték volna erről a hokisanyukákat, ilyesmit mondtak volna: ?Ryan? Igen, elég jó játékos. Keményen dolgozik.?

Apám mindig prédikációt tartott nekem: ?Nem a legtehetségesebbek jutnak el az NHL-be. Hanem azok, akik a legjobban akarják.? Gyerekként az ember mindig kicsit kétkedve néz az apjára, nem igaz? Arra gondolsz, ez csak egy újabb motivációs bullshit. Úgyhogy nekem kemény leckék árán kellett megtanulnom, hogy igaza volt. Nagyon sok könnycsepp árán tanultam meg a leckét.

13 évesen minden jobb csapatból kivágtak, amelynél szerencsét próbáltam. Mindenhonnan, de tényleg. Manapság már a weben teszik közzé a kerethirdetést. Saját otthonod nyugalmában omolhatsz össze. De akkoriban még az edzők a jégpálya halljának ablakára ragasztották ki a végleges névsort. Végigmentem a listán. Nincs Kesler. Újra átolvastam. Még háromszor. Nincs Kesler. Megalázó volt.

Három AAA-s csapatnál próbálkoztam. Mindháromból kihajítottak. Emlékszem, otthon ültem a szobámban, kisírt szemekkel. És akkor azt mondtam apámnak: ?Kész, vége! Befejeztem!? De az apám, aki már akkor is nagyon bölcs volt, pontosan tudta, melyik gombot kell megnyomni rajtam. Így szólt: ?Oké, ez a te döntésed. De ha abbahagyod, azzal azt bizonyítod, hogy ezeknek az edzőknek, akik kirúgtak téged, teljes mértékben igazuk volt. Ha be akarod bizonyítani, hogy tévedtek, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítselek. Olyan messzire fuvarozlak, amilyen messzire csak kell, hogy játszhass. Kétszer olyan keményen kell dolgoznod. És be fogjuk bizonyítani, hogy tévedtek.?

Ezt azóta is magammal cipelem.

Végül az utolsó pillanatban a Little Caesars bantam csapatába kerültem. Abban az évben rengeteg időt töltöttem apámmal a kocsiban, gyakorlatilag bejártuk Michigan összes jégpályáját, miközben a régi idők slágereit hallgattuk. Azzal ütöttük el az időt, hogy együtt énekeltünk. Egy dalt a mai napig kívülről tudok, az volt a címe, hogy ?Build Me Up Buttercup?. Aztán amikor a jégpálya közelébe értünk, betettem a Jock Jams: Volume 1 kazettáját, hogy kicsit felrázzam magam. Egy bizonyos kor felett minden hokis tudja, melyik az első száma ennek a kazettának.

A harangok megszólalnak. A tömeg elkezd tapsolni. Michael Buffer (a leghíresebb, legkeresettebb sportbemondó profi ökölvívó- és pankrátormérkőzéseken) odalép a mikrofonhoz:

?Ladies and gentlemen ?. Welcome to the main event ? (lasers) ?. Llllllllllet?s get ready to rummmmmmble!?

Ez a mai napig beindít.

Abban az évben egyvalamit megtanultam magamról. Amikor felállok az ellenfél centerével szemben, és mélyen a szemébe nézek, gyűlölnöm kell őt. Arra a 60 percre egyszerűen utálnom kell. Mindig is jó versenyzőtípus voltam, de ez volt az első év, amikor igazi belső tűzzel játszottam. És ez volt az első év, amikor én szereztem a csapatban a legtöbb gólt.

Manapság ha ránézek egy Toewsre vagy Kopitarra, azt mondom magamnak: ?Rendben, tehetségesebbek vagytok nálam. De ma este nem fogtok többet melózni, mint én. Ez nem történhet meg.? Az amerikai hoki számomra melós dolog. Arról szól, hogy megteszed a dolgokat, amiket senkinek nincs kedve megtenni. Megcsinálod a piszkos játékokat. Belemész a helyzetekbe, amelyek fájnak.

Ahogy cseperedtem, eljutottam az USA-válogatott utánpótlásképző-programjába. Ott már csak ilyen történeteket hallottam újra és újra: “Ó, igen, engem annyi csapatból kirúgtak. Senki nem gondolta volna, hogy bármire is viszem majd.” Nem tudom az okát, de úgy tűnik, mintha a legtehetségesebb gyerekek ? akikről a hokis anyukák mindegyike azt gondolta, hogy egyenes útjuk lesz az NHL-be ? mind kiégtek volna. Hogy amerikai játékosként túljuss mindazokon a bullshiteken, amelyeken amerikai játékosként túl kell jutnod, jobb, ha nem veszel tudomást a realitásokról. Mindig mindenkinél többet kell dolgoznod.

Engedjék meg, hogy megmagyarázzam. A valaha volt kedvenc gyakorlatomat úgy hívják, hogy ellenkező kéz két koronggal. Ezt Moe Mantha találta ki, aki az USA utánpótlás-válogatottjában volt az edzőm. A szabályok egyszerűek: ha jobbkezes lövő vagy, akkor balkezes ütőt kapsz. Aztán Moe bedob két korongot, és mehet a csata. Két koronggal, a gyengébbik kézre való ütővel. Nevetséges. Nem tudsz passzolni, nem tudsz lőni. Nem tudsz játszani. Úgy néztek ki, mint egy sörligában nyomuló csapat. Hogy mi ennek az értelme? Miért kellett így játszanunk? Mert a káosz arra kényszerít, hogy a fentieken kívül bármit megcsinálj. Arra kényszerít, hogy valahogy találd meg a módját mégis. Bármilyen módon. Rúgd el a korongot. Csapj oda neki. Szúrj bele, térítsd el. Csinálj meg bármit, amit meg kell tenned.

Ez az amerikai módja a hokinak.

Ezt a filozófiát honosították meg már az U18-as csapatunkban, és szükségünk is volt rá, mert emlékszem, amikor először mentünk Oroszországba. Az tényleg ellenséges terület volt akkoriban. A jégpálya öreg volt és hideg. A lelátók tömve voltak félelmetes orosz szurkolókkal. Öltözőbe menet előttük kellett elmennünk, leköptek, és a jó ég tudja, miket kiabáltak nekünk oroszul.

17 évesek voltunk. Emlékszem, az jutott eszembe: ?Ú, én azt hittem, ennek a hidegháború-dolognak már vége van.? Bementünk az öltözőbe, ahol az edzőnk emlékezetes beszédet mondott. Felállt a padra, egy Team USA-mezt tartott a kezében, miközben egy hokiütővel csapkodott, és a nagyapáinkról meg az őseinkről beszélt. Majdnem széttépte a mezt, mint Hulk Hogan a sajátját. Arra sem emlékszem, pontosan miket mondott. A lényeg úgy foglalható össze, hogy ?Amerika, yeaaah!?

A téglafalon is átmentünk volna. Felmentünk a jégre, a bírók úgy fújtak, mint a nyolcvanas években. Nekik semmiért nem járt büntetés. Hogy a dolgok még rosszabbul álljanak, influenzás lettem. Szabályosan kihánytam a rácsos sisakon keresztül, az orosz szurkolók előtt. Gurultak a nevetéstől. Biztos azt hitték, ideges vagyok. Az oroszok jobbak voltak. Efelől kétség sem lehetett. Az ütőkezelésük bámulatos volt. Korcsolyázásban kilométereket vertek ránk. De az apró dolgokban mi voltunk a jobbak. Lövéseket blokkoltunk. Úgy zártunk vissza, mintha az életünk múlna rajta. Mindenki elfogadta a rá kiosztott szerepet. Kontroll alatt tartották a játékot, de nem tudtak gólt lőni. Aztán amikor frusztrálttá váltak, már tudtuk, hogy elkapjuk őket.

Végül 4-1-re győztünk orosz jégen. Nem volt szép játék. Melós volt. Amerikai.

Azt hiszem, ez volt az a meccs, amely végképp büszkévé tette apámat. A mai napig minden meccs után felhívom. Szinte soha nem tesz említést egyetlen gólomról sem ? tényleg. Általában arról beszél, milyen munkát végeztem a sarkokban, hogy zártam vissza. Néha jól. Néha rosszul.

Erre én csak annyit mondok: ?Oké, apa. 31 éves vagyok. Tudom a dolgom.?