Miért szenvednek a kanadai klubok az NHL-ben?

46 éve nem fordult elő, hogy ne jutott volna kanadai csapat a playoffba, Stanley Kupát pedig 23 éve nem emeltek magasba a szezon utolsó mérkőzésén kanadai földön. Valami tehát nem kerek a határ északi oldalán, annak jártunk utána, hogy mi lehet az.

A helyzet most annyival rosszabb, mint a 46 évvel ezelőtti, hogy akkor csak két kanadai csapat vett részt az alapszakaszban az idei héttel szemben, és hogy idén már közel egy hónapja lehetett erre számítani, míg 1970-ben a Canadiens az utolsó játéknapon esett ki, pontegyenlőséggel a New York Rangersszel szemben, ahol csak a több lőtt gól döntött az amerikai csapat javára. 2014-ben egyedül a Montreal jutott a rájátszásba, 2011-ben és 2012-ben is csak két csapatnak sikerült ugyanez. Miközben válogatott szinten a juharlevelesek dominanciája nem is olyan lassan új érát nyit a nemzetközi hoki színpadán, kanadai klubcsapat utoljára 23 éve nyert Stanley Kupát és a rájátszásba is egyre kisebb valószínűséggel kerülnek be. Márpedig a rájátszás elmaradása egész Kanadát megrázza, nem csak érzelmileg, de anyagilag is. Számítások szerint egy hazai meccs a playoffban 1,5-2 millió dollárt hoz a csapat konyhájára, és ebben nincs benne a vendéglátóhelyek forgalma és az egyéb helyi bevételek. Legrosszabb helyzetbe kétségkívül a Rogers Media került, amely tavaly 5,2 milliárd (kanadai) dollárért vette meg 12 évre az NHL közvetítési jogait és már el is kezdte a leépítéseket. Egyre égetőbb tehát a kérdés, hogy mi lehet sikertelenség oka.

Ugyanakkor még az sem biztos, hogy van-e itt bármiféle látnivaló. A harminccsapatos ligában egyáltalán nem magától értetődő, hogy a hét kanadai csapat valamelyike bejut a rájátszásba. Ráadásul tavaly például kiugró évük volt, öten is továbbmentek az alapszakasz után. És bár 1993-ban nyertek utoljára Stanley Kupát, az elmúlt 12 évben a Vancouver, az Ottawa, a Calgary és az Edmonton is eljutott a döntőig. A Canucks hetedik meccsen kapott ki a Bruinstól, a Flames szintén hetedik meccsen maradt alul a Lightninggal szemben, akár csak az Oilers, amely negyedik hazai meccsén esett el a kupagyőzelemtől. Négyből három párharc nagyon kevésen múlt tehát, ha bármelyik egy kicsit másképp alakul, akkor most nem lenne miről beszélni. Vagy ott van a Quebec Nordiques, amely 1995-ben költözött Coloradóba, ahol az első évében bajnok lett, jóformán csak az országhatárt kellett átlépnie.

A szerencsefaktor tehát nem lebecsülendő tényező, még akkor sem, ha tudjuk, hogy ha a kupát véletlenszerűen osztanák ki a részt vevő csapatok között, akkor annak az esélye, hogy 23 évig ne legyen kanadai csapat a nyertesek között, 125 az egyhez. Az elmúlt 22 év bajnoki címein 12 csapat osztozott, az NFL-ben nagyon hasonló az arány, ott 13 csapat nyert Super Bowlt ennyi idő alatt. Ugyanakkor nehéz nem észrevenni a trendeket. 1980 és 2004 között mindössze ötször fordult elő, hogy három vagy annál kevesebb kanadai csapat jutott a rájátszásba, az azóta eltelt tizenegy szezonban viszont nem kevesebb, mint nyolc alkalommal. Ezt mutatja az alábbi ábra.

Forrás: The National Post

A grafikonon jól látható, hogy az éles törést a 2005-ös teljes lockout jelenti. Érdekes módon tehát az eredetileg a csapatok pénzügyi helyzetének kiegyenlítését célzó fizetési sapka bevezetését a kanadai csapatok egyöntetűen megsínylették. Ez a tény számos közkeletű vélekedést cáfol azzal kapcsolatban, hogy milyen okok állhatnak a juharleveles csapatok szenvedése mögött. Ezek közül a legvadabb a Gary Bettmannel kapcsolatos összeesküvés elmélet. Eszerint a masszív amerikai expanziót folytató ligaelnök elsődleges érdeke az NHL amerikai bázisának erősítése és a közvetítési jogok árának feltornázása, mert ezzel lehet legnagyobb mértékben növelni a bevételeket. Ennek érdekében Bettman minden befolyását igyekszik bevetni annak érdekében, hogy ne kanadai csapat nyerje meg a kupát, még a játékvezetőket is finoman ebbe az irányba tereli. A Montreal Canadiens nyert utoljára, méghozzá 1993-ban. Bettmant 1994-ben választották elnökké, mindez érdekes egybeesés lenne csupán? Igen az, lapozzunk.

Egy másik, jóval reálisabb elmélet szerint a kanadai csapatok legnagyobb része olyan városban található, amelyek közepes méretű piaccal rendelkeznek, és így eleve nem tudják felvenni a versenyt gazdag amerikai versenytársaikkal. Mindezt tovább súlyosbítja az egyre gyengülő kanadai dollár. Noha a dollár/dollár árfolyam valóban negatívan érinti a határ északi oldalán található franchise-okat, a fizetési sapka bevezetése elméletileg éppen azt akadályozza meg, hogy a gazdasági és pénzügyi egyenlőtlenségek végletesen determinálják a kupa elhódításának esélyét. Arról nem beszélve, hogy a Toronto Maple Leafs évtizedek óta a legstabilabb és leggazdagabb hokiklub a világon, mégis, 1967 óta képtelen kupát nyerni.

Többen a szurkolókat okolják. Kanada a hoki őshazája, nem igazán van más sport, amely népszerűségben fel tudná vele venni a versenyt. Így az arénákban akkor is évekre előre telt házzal mennek a meccsek, ha a csapat sikertelen, ami nem hat ösztönzőleg a menedzsmentre. Ez az érvelés nyilvánvalóan nem állja meg a helyét, hiszen a csapatok nem azért sikertelenek, mert keveset költenek, éppen ellenkezőleg, a Torontónál például aligha van nagyobb költségvetéssel dolgozó klub a világon. Márpedig ki akarna szándékosan elpazarolni ennyi pénzt. Egy ezzel ellentétes vélemény szerint a szurkolók elvárása hatalmas nyomást helyez a csapatokra, akik így képtelenek biztosítani azt a nyugalmat, amely a legjobb döntések meghozatalához szükséges. Felmérések szerint a hétből hat kanadai városban az elkötelezett szurkolók aránya a népességen belül meghaladja az 50%-ot. Az amerikai városok közül Buffalóban a legmagasabb ez a szám, 33%, de az utóbbi négy évben két Stanley Kupát is elhódító Los Angelesben például mindössze 6%.

Ezek a magyarázatok a sikertelenség egy részét jól magyarázzák, de önmagukban nem szolgáltatnak elegendő indokot. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy az elmúlt bő két évtized tapasztalatai arra mutatnak, számtalan útja van a kupa megnyerésének, nincs egyetlen legjobb recept. A Devils például nyomasztóan unalmas játékkal és egy parádézó kapussal érte el, hogy három alkalommal sem talált legyőzőre. A Red Wingst kétszer egy fenomenális csatár, kétszer egy nem kevésbé fenomenális hátvéd vezette győzelemre. Anaheimben a Scott Niedermayer, Chris Pronger hátvéd kettős volt a kulcs, később mindketten bekerültek a Hall of Fame-be is. A Penguins bajnoki címének alapja a Crosby, Malkin duó volt, míg a Hurricanes arra jó példa, hogy mennyire kiszámíthatatlan a rájátszás és adott esetben sztárok nélkül is véghez lehet vinni akár a legnagyobb hőstetteket is. Chicagóban és Los Angelesben jó draftolással és ügyes sakkozással a fizetési sapka szorításában a liga legmélyebb és legerősebb keretét építették fel.

Kreatív rombolással járó teljes újjáépítéssel és fokozatos foltozgatásokkal tehát egyaránt fel lehet jutni a csúcsra, ám a kanadai csapatoknak egyik módszerrel sem sikerült. Az egyik legszembetűnőbb jelenség ezzel kapcsolatban a stabilitás hiánya a menedzsmentben. A hét csapatból hatban az általános igazgatók alig két éve állnak csapatuk élén, egyedül Bryan Murray tölti be 2007 óta ezt a tisztséget Ottawában. Ez csak egy apró momentum, ami azonban jól jelzi, mi a legnagyobb különbség az amerikai és a kanadai csapatok között: a hibát hibára halmozó menedzsment. Jóllehet mind a hét csapatnál megvan a speciális helyzetből adódó oka a sikertelenségnek, szélesebb perspektívában és nagyobb időtávot szemlélve, a menedzsmentbeli különbség lehet az egyik legfőbb oka annak, hogy 1993 óta nem nyertek Stanleyt.

Írjunk egy bekezdést az egyéni okokról is. Torontóban teljes újjáépítés van, nem elvárás a siker rövid távon, nem is lehet az, hiszen mindenkit eladnak, akinek a piacon a legkisebb értéke is van. Az Ottawa tavaly csodát tett, a szezon utolsó harmadában 23-szor nyert, miközben csak háromszor kapott ki, újabb három alkalommal pedig egy pontot szerzett. Ez jó alapot teremthetett volna a további építkezéshez, azonban ez elmaradt, ehelyett a csoda megismétlődésében bíztak, amely természetesen nem jött el. Anyagilag is le vannak maradva, nekik aztán nincsenek gondjai a fizetési sapkával, 64 millió dollárból éppen ennyi pontot lehet remélni. A Montreal novemberben elveszítette legfontosabb emberét, a tavaly MVP-nek választott Carey Price-t. Michel Therrien vezetőedző pedig képtelen volt megállítani csapatát a lejtőn, amely a december óta lejátszott 52 meccsen mindössze 37 pontot szerzett.

A Jets tavaly bejutott a playoffba, visszaköltözése óta először, így nagy reményekkel vágtak bele az idei szezonba. A Mark Sheifele, Nikolaj Ehlers, Jacob Trouba és Paul Postma alkotta mag azonban túlságosan rutintalannak bizonyult ahhoz, hogy felvegye a versenyt a többiekkel a liga egyik legnehezebb divíziójában, ahol a Dallas, Chicago, St. Louis hármas egyikét kellett volna legyőzni, a Nashville, a Minnesota és a Colorado mellett. Az Oilers maga a rossz menedzsment kvintesszenciája. A közelmúltban négy első körös picket vittek haza, mégis a liga egyik legrosszabb csapata, se gólt lőni nem tudnak, se a kapujukat megvédeni a góltól. Előbbiben 26., utóbbiban 25. helyen állnak. A Flamesnek semmi szerencséje nem volt, azokat az egygólos meccseket, amelyeket tavaly jóformán mind megnyertek, idén jóformán mind elveszítették, Bob Hartley edző pedig képtelen volt tüzet lehelni a csapatba. Vancouverben képtelenek megfiatalítani a csapatot, márpedig a Sedin ikreket utolérte a 35 éves kor fölötti elkerülhetetlen belassulás. Legrosszabb szezonjukban ketten együtt 110 pontot termeltek, ennél Henrik egymaga többet tett le az asztalra a 2009/10-es szezonban. A menedzsment semmit nem tett ez ellen, az átigazolási határidő sem mozdította ki őket a bénultságból.

Meg lehet-e állítani ezeket a rossz folyamatokat, vagy a kanadai szurkolóknak tartósan be kell rendezkedniük a sikertelenségre? A választ természetesen nem tudjuk, de a negatívumok ellenére mindenhol vannak bizakodásra okot adó jelek és nem csak az, hogy ennél rosszabb már nemigen lehet. A Toronto jött rá leghamarabb, hogy ha sikert akar elérni, akkor annak egy stabil és magas színvonalú munkára képes menedzsment elengedhetetlen feltétele. McDaviddel az Oilers is elindulhat végre felfelé, mint ahogy a Jets fiatal magja is gyűjthet még tapasztalatokat. Ottawában Eugene Melnyk, a csapat tulajdonosa nemrégiben mélyreható változásokat lengetett be. A Calgary, a Montreal és különösen a Vancouver helyzete ennél kilátástalanabb. A Toronto mindenesetre megmutatta, hogy Kanadában is kezdik felismerni, hogy a modern hokiban a csapatépítés már rég nem ott kezdődik, hogy végy egy jó kapust. Még sokkal ezelőtt végy egy jó sportigazgatót. Aztán vegyél egy jó GM-et, majd egy jó edzőt. A Shanahan, Lamoriello, Babcock hármas munkája mintegy in vivo fogja igazolni vagy cáfolni ezt a tételt. Ha a világ leggazdagabb klubja, temérdek pénzzel, türelemmel és szakértelemmel sem képes 5 éven belül ütőképes csapatot varázsolni a Leafsből, akkor senki. A torontói rebuild pedig hasonló irányú változásokat indíthat el a többi csapatnál is, innentől pedig már csak idő kérdése, hogy legalább 1-2 kanadai csapat ismét eséllyel szálljon versenybe akár a Stanley Kupáért is.