A kölni felvezetés olyan, mint az Arénában
Végeredményben persze ugyanúgy tizenkét ember tologat egy gumidarabot, de itt például nem a Miskolc nyer a végén. Büszkék lennénk ugyan nagyon, ha egyszer az is eljönne, de a következő szezonokban ennyire valószínűleg nem spriccelnek még szét a MOL Liga csapatai.
Vörös András beszámolója egy DEL-negyeddöntőről.
“Igen, oda vegyél, az ötveneurós szektorba, az alsó karéjba, középre, ülőhelyre! Egyszer élünk. Mert hát ez már nem egy kisvárosi csapat az alapszakaszban, hanem a playoff, annak is az egyik legjobb párosa: fölösleges próbálkozni, hogy magyar hokisblog, újságírás, ingyenélés. Cikk lehet, sajtójegy nem. De mindegy is, ettől még menni kell, olyan nincs, hogy az ember ott van a városban, tudja, hogy meccs lesz, és csak úgy kihagyja. Szóval akkor Lanxess Arena, Kölner Haie?Eisbaren Berlin, DEL-negyeddöntő, második mérkőzés. Az elsőt a Köln idegenben nyerte 3-0-ra, úgyhogy hangulat az biztos lesz, most, hogy itthon vannak, és nekik áll a zászló.
A felvezetés, meg a bevonulás pont olyan, mint az OST-n az Arénában. A hokihoz kevésbé szokott útitárs hüledezik is, hogy mennyire profi, de azért jó érzés, hogy a bennfentesek mosolyával lehet ingatni a fejet: ugyan, ezt mi is tudjuk, sőt, a jégre vetített videóinstallációt leszámítva még a Tüskecsarnokban is így mutatják be a hazai csapatot, egyenként, a közönséget kiabáltatva, nagy portréval az eredményjelzőn. Annyi a különbség, hogy otthon, bár kisebb vehemenciával, de a vendégjátékosok neveit is csak felsorolják, itt viszont nem fáradnak ezzel. Az idegen tábort pedig végképp nem kényeztetik. Tessék csak nézni a képet, ott balra fent, a kakasülő tetején, na ott ugrálhat mind a 3-400 hivatalos ellendrukker, akit beengednek egyáltalán.
Igaz, elképzelhető ennél rosszabb is, felköthetnék például őket egyenként a hajuknál fogva a plafon vastraverzeire, vagy szólhatna a jegyük az alagsori férfivécékbe, de hát mindent azért mégsem lehet. Meg minek is. A hazaiak mindenképp nyomasztó túlsúlyban vannak: 12 576-ot írnak ki hivatalos nézőszámnak, és nagyjából mi ketten lehetünk semlegesek. Nincs is más hátra, helyezkedjünk el kényelmesen, és várjuk az első hazai gólt, hadd lássuk, milyen, amikor robban a csarnok. Lássuk!
Várjuk. Az első harmadban azonban hiába, húsz perc után 0-0. Szünet. Lényegében ez is olyan, mint otthon az Arénában, annyi különbséggel, hogy a büfék itt termékcsoportonként osztódnak el, az egyikben sült krumpli, a másikban hot-dog, a harmadikban nacho, a negyedikben fagyi. Meg sör mindenhol, sőt, azt mozgóárusok is kínálják a hátukra szerelt permetezőtartályokból. Ilyet már láttunk többször is külföldön, meccsen, koncerten, fesztiválon, de otthon még soha. Lehet persze, hogy csak nem figyeltünk eléggé, de ha mégsem ez a helyzet, akkor szeretettel ajánljuk a magyar vendéglátósok figyelmébe. Milyen jól jönne, ha úgy alakulna az élet, hogy rendeznénk megint vb-t egyszer, valamilyet.
Időközben jócskán belemegyünk a második harmadba, gól viszont még mindig nincs. Elaludni azért nem fogunk, a két kapu mögött álló dupla hazai tábor gondoskodik róla, hogy csend így se legyen. A két kórust kommandírozó, a pályának végig háttal álló vezérszurkolókat nézve felmerül a kérdés, hogy nekik vajon ebben mi a pláne? Rendben, hogy karmesternek lenni jó, de akkor ők valóban soha egyetlenegy meccset se néznek meg? Vagy többen vannak, és estéről estére váltják egymást? Bár az is igaz, hogy itt és most ugyanannyi találatot látnak, mint mi: negyven perc után is 0-0. Meg majd ötven után is az lesz.
Szép lassan érkeznek is a kaján üzenetek otthonról: na, mi a helyzet, élvezitek, sok a gól? Jó a német jégkorong? Ami azt illeti, az egyébként. Végeredményben persze ugyanúgy tizenkét ember tologat egy gumidarabot, de itt például nem a Miskolc nyer a végén. Büszkék lennénk ugyan nagyon, ha egyszer az is eljönne, de a következő szezonokban ennyire valószínűleg nem spriccelnek még szét a MOL Liga csapatai. A legjobbakat viszont Németországban is jegesmedvéknek hívják: az Eisbaren Berlin vezeti a DEL-örökranglistát hét bajnoki címmel. És az még hagyján, de előtte tizenötször NDK-bajnokok is voltak, és ez akkor sem kis dolog, ha az ottani lebonyolítás 1970 és 1990 között konkrétan kétcsapatos volt: a Dynamo Berlin és a lausitzi Dynamo Weisswasser küzdött egymással, és nem unták meg húsz évig. A nosztalgia ma is él: a kakasülőről időről időre felhangzik a Dynamo-Dynamo kiabálás és előkerül egy nagy D betűs zászló is. Csak a pakk a hálóba, az nem akar kerülni sehogy. Hatvan perc után is 0-0, hogy a jó édes anyjukat ezeknek, de most komolyan.
Hosszabbítás. Az viszont legalább rövid: két és fél perc után a berlini Braun kiugrik, és szép lövéssel elintézi, hogy tényleg ne tudjuk meg, milyen tizenkétezer kölni polgár gólöröme. Néhányan a helyükön maradnak, hogy megnézzék az eredményjelzőn élőben közvetített meccs utáni sajtótájékoztatót, a többség meg csendben távozik percek alatt. A parkolóba érve villan be hirtelen, hogy hoppá, errefelé lakhely szerint vannak a rendszámok, és ez itt épp egy fővárosi autó mellettünk ? jönnek-e vajon a cápás mezesek csavarhúzóval és kromofággal elégtételt venni a berlini fényezésen, és jut-e akkor már a magyarnak is belőle? De nyilván szó sincs ilyesmiről. A legkomolyabb atrocitás egy kövérkés, középkorú házaspár fogak között elmormolt “scheissbaren”-ezése, majd a kijáratnál már felülírja a szurkolói érzelmeket a kresz: a zipzárelvet követve mindenki annak rendje és módja szerint enged be maga elé egy-egy autót, legyen azon K, B vagy akár H betű.
(A párharc harmadik találkozóját két nappal később otthon 5-1-re nyerte a Berlin, kedden pedig a 12-13 ezer kölni is gólnak örülhetett végre, négynek is, így most 2-2-re állnak összesítésben, csütörtökön folytatják.)
