A város büszkesége
A péntek errefelé is meccsnap lehet, Németországban pedig elég jó a bajnokság. Amikor a DEL egyik kiscsapata fogadja a címvédőt.
Beszámolót kaptunk Vörös Andrástól Straubingból.
“A város büszkesége ? hirdetik lépten-nyomon a feliratok a csarnokban, és nem tűnik úgy, mintha túloznának. Már az érkezéskor feltűnik, hogy itt vagy péntek este fél nyolckor tartanak autópiacot, vagy tényleg hatezren jönnek ki a hatezres csarnokba a negyvenötezres településen. Még utóbbi esetben is benne van a pakliban, hogy minden egyes ember két-három külön kocsival érkezik, mert a négyzetkilométernyi parkoló csordultig tele, és talán mondani sem kell, hogy minden visszapillantón, műszerfalon vagy hátsó ablakban fityeg valami Tigers-relikvia. Kivétel talán az az egy magyar rendszámú jármű, de reméljük megbocsátják, ha már nem akadtak eleve fent rajta, hogy újságírónak álcázva jövünk Straubingba, amiről pár órával ezelőtt még azt sem tudtuk, hogy létezik.
Akkor még úgy volt, hogy simán csak hazavezetünk Frankfurtból Budapestre, mint minden tisztességes hétköznapi turista. Idővel viszont jött a felismerés, hogy a péntek errefelé is meccsnap lehet, Németországban pedig elég jó a bajnokság. Tettessük tehát magunkat bennfentesnek, hívjuk gyorsan telefonon F. Kapust, nézze már meg, esik-e útba valami, és ha igen, szerezne-e két sajtójegyet is még a messziről jött pofátlanoknak. A Straubing?Mannheim, az jó lesz nektek ? érkezik a válasz. Tíz kilométer sincs a kitérő hozzá az autópályáról, és korcsolyázik majd vagy 2500 NHL-meccs a lábakban a két keretben összesen. Oké. Akkor hajrá, Tigers, hajrá, Adlers, nézzük meg, mi lesz ebből!
Rakkolós meccs, írnánk, ha sportújságírók lennénk, és ha sportújságírók lennénk, akkor valószínűleg tudnánk is, hogy ez pontosan mit jelent. Laikusként mindenesetre így képzeljük el. Folyamatos ütközés, test-test elleni játék és 61 percnyi kiállítás, ideértve egy véglegest is. Iram. Szépség itt és most kevésbé, és a sebességről is csak az eszünkkel tudjuk, hogy nagyobb, mint nálunk, ránézésre nincs akkora különbség. Vagy ha van is, megnyugodva állapítjuk meg, hogy egy EBEL- vagy egy MOL Liga-találkozó sem kevésbé szórakoztató, nincs miért szégyenkeznünk. Igaz, nekik sincs, ami például a szurkolást illeti. Teljes szektornyi ultra vonul fel mezben, sálban, sapkában, síppal, dobbal, kürttel, rendes hangerővel ? és valahogy mégis béke van. Nem tudom, hogy csak az idealizmus mondatja-e, vagy a hoki tényleg mindenhol a legjobb fej nézők sportja, de itt is úgy van, mint eddig mindenhol, ahol meccsen jártunk: ha ordítani és ugrálni akarsz, hát tessék, de ha csak nyugodtan nézelődni, akkor se rúg fel senki. Mindenki örül és mosolyog. A vendégek törzsdrukkerei közvetlenül a hazai B-közép mellett állnak, és még annyira sem választják őket szét, mint a Tüskecsarnokban szokás. Igaz, a mannheimiek nincsenek is sokan, talán ha ötvenen-százan, de ők is szórakozni jöttek, nem verekedni.
Jól mondjuk nem járnának, ha nem így lenne, mert negyven-ötvenszeres túlerő állna a másik oldalon, az össznézőszám ugyanis 4603 fő, mint a hivatalos műsorközlő tudtunkra adja. Gyorsan számolunk is egyet, a húszeurós álló- és negyveneurós ülőjegyeket alapul véve a legrosszabb esetben is 120 ezer euró körüli jegybevétel. Harminchatmillió forint. Havonta ötször-hatszor. Abból már lehet gazdálkodni, fizetést adni, rolbát venni, csarnokot fenntartani. Pláne, hogy utóbbiban nincs is semmi extra, nagyjából a fehérvári színvonalat adja, csak nagyobb. És hogy nehogy rajtunk múljon, Steven Zalewskinek, a csapat legjobb góllövőjének jut-e hó végén prémium, igyekeznénk növelni a forgalmat a büfében is. Ez viszont nem olyan egyszerű. Moldova György legendás H. Kovácsa itt elemében lenne, biztosan nem kellene felváltania a vadonatúj hetvenöt forintosát, mert készpénzzel nem engednek fizetni, helyben váltható kártyát kérnek, mint a Szigeten vagy a Volt Fesztiválon. Ha megvan, lehet indulni teáért, sörért. A helyszínen Hacker-Pschorr márkájút mérnek, ők a főszponzorok is különben, és a címke tanúsága szerint nem elhanyagolható múlt áll mögöttük: a főzde 1417 óta üzemel Münchenben. Kettő híján hatszáz év, gondoljuk végig, ha már ilyen számolós napunk van, az majdnem annyi, mint a kilométer hazáig (605, autópályán háztól házig). Nincs is olyan messze, ugye? El lehet jönni máskor is, ha úgy alakul. És ha úgy alakul, nem fogjuk megbánni. Miért is bánnánk, ha egyszer hokit nézhetünk? Bárhol, bármikor.
A meccset egyébként ? ha számít ez valamit ? a Mannheim nyerte 4-1-re.”