A Volán és mi

A Fehérvár AV19 a legfontosabb klubcsapat a magyar jégkorongban. Jelentősége sokkal nagyobb, mintha csak egy lenne a sok közül. Ezért kell most beszélnünk róla.

Természetesen anélkül, hogy tovább dagasztanánk a botrányt, amihez hasonlóra ? nem méreteiben, karakterében ? nem is nagyon emlékszünk. A cél inkább az, hogy jó irányba mozduljanak a dolgok. A szezon végén ugyanis vár bennünket Szentpétervár, a februári olimpiai selejtezőkig meg mindössze egy hónap van hátra.

Igen: amikor a Volánról gondolkodunk, a magyar jégkorong-válogatottról is gondolkodunk. A kettő nem ugyanaz, de előbbi meghatározó játékosai utóbbi minőségét is meghatározzák. Ez nem újszerű felismerés, ez a legszimplább evidencia. Meggyőződésünk, hogy a Volán óriási szerepet játszott Magyarország mindkét A csoportba jutásakor. Szapporo előtt azért, mert az EBEL-hez frissiben csatlakozott csapat tagjaiként kulcsjátékosaink sora volt képes beletanulni egy új sebességfokozatba, egy intenzívebb és fizikaibb hokiba. Krakkó előtt azért, mert egy olyan idény végén érkeztek a volánosok a szelekcióba ? kiegészülve két kedvenc légiósunkkal ?, amelynek középszakasza és rájátszása során a helyükre kerültek a részletek, és a csapat válogatottjai életük talán legjobb formájába lendültek.

Hozzá kell tennünk azonban, hogy bár a kiindulópontunk mindig-mindenkor a válogatott ? a csapat, amelyért klubszimpátiától függetlenül valamennyien egyformán szorítunk ?, a Volán ezenfelül is fontos a számunkra. Az EBEL-csatlakozás után rengetegen lettünk drukkereivé úgy, hogy azelőtt nem voltunk azok, és ez az itthoni helyzet alakulásától függetlenül nem változhat. Ennél a képletnél egyszerűbb képlet nincs: az osztrák?szlovén?olasz?cseh mezőnyben a magyar színekért küzd a csapat; ha nyer, mi mind vele nyerünk, ha veszít, mi mind szomorúak vagyunk, és nem számít, hogy Budapesten, Miskolcon vagy Csíkszeredában van az otthonunk. Nincs abban semmi faramuci vagy különleges, hogy az egyik nap a MOL Ligában a Volánnak lőtt UTE-góloknak örül valaki ? és búslakodik picit a vendéggyőzelem miatt ?, majd másnap kora reggel azzal ébred, hogy na de sikerüljön akkor már lecsapni a Bolzanót!

Mindezek miatt nem fehérváriként is magától értetődően izgulunk és aggódunk, ha úgy látszik, nem minden kerek e kedvenc csapatunknál. Az előző években is előfordult, hogy voltak kételyeink. Fel is vetettük óvatosan: talán magasabb célokat kellene immár kitűzni, mert a szinten maradás sok év után inkább egy helyben toporgásnak tűnhet, és semmiképp sem fejlődésnek. Nem tragédia, de egyhangúságot hoz, ha a csapat rendre ugyanúgy az utolsó helyek elkerüléséért csatázik az EBEL-alapszakaszban, ha mindig hatalmas kihívást jelent számára a rájátszásba jutás, és ha az összejön is, az elődöntő örökre elérhetetlen álom marad.

2015/16 elején úgy sejtettük, változás jöhet ezen a téren. Benne lehetett ebben magyarjainak kiemelkedő vb-produkciójától a jónak ígérkező légiósigazolásokon át Rob Pallin vezetőedző optimista nyilatkozataiig sok tényező. Nem éreztük túlzónak a mester kijelentését, miszerint ideje lenne megnyernie a Volánnak az EBEL-t. Az előjelek alapján magam is úgy éreztem: ezzel az edzővel ? akit nagyon sokan, főként volánosok, az előző junior-vb kudarcát követően még Rich Chernomaz szövetségi kapitány helyén szerettek volna látni ?, ezekkel a játékosokkal és ezzel a mentalitással ott lesz a helyünk az elődöntőben.

Ehhez képest kijózanító pofonok sora következett, egyetlen jó hónappal a kudarcok közben. A bajnokság pocsékul indult, úgy is folytatódott, és hiába kezdtünk ismét bizakodni a remek november láttán, csakhamar visszazuhantunk a szürkeségbe.

Nem is az eredményekkel volt baj ? bár nyilván azokkal is ?, a rengeteg egygólos vereségnél is nyomasztóbb volt a mutatott játék. A fantáziátlan és lelketlen darálás, az ambíciót és extázist nyomokban sem tartalmazó erőlködés. A rengeteg formán kívüli Volán-hokis. Az új légiósok zöme csődöt mondott ? aki nem, az sem nyújtott extrákat ?, a magyarok szürkének bizonyultak, a fiatalok jórészt képtelenek voltak felnőni a feladathoz, a sérültek nagyon-nagyon hiányoztak. A Volánnak nem volt első sora, nem voltak húzóemberei, nem volt senki, aki vitte volna magával a többieket, aki fazont szabott volna a játékának. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a két kapus a legtöbb esetben állta a sarat.

Nem vagyunk szakemberek, fogalmunk sincs, hogy ebben mekkora volt az edző szerepe, és azt sem saccolhatjuk meg százalékosan, hogy mekkora felelősség hárul a menedzsmentre. Az ezekről szóló vitákban nem dolgunk részt venni.

Amit egyszerű szurkolóként is láttunk és végigkövettünk, az, hogy a helyzet folyamatosan romlott, a bizalom fogyott, az együttműködés és a megértés lehetőségei szűkültek. Világos volt, hogy előbb-utóbb valakinek vagy valakiknek menniük kell. A csapatsportok világában olyan a szisztéma, hogy mindig az edző a leggyengébb láncszem. Hogy az előző szezon végére minden idők egyik legjobb csapatát rakta össze, az nem érv a következő szezon bukdácsolásának tükrében. Tavalyi hóból nem lehet hóembert építeni.

Rob Pallin aligha maradhatott, ezen nem nagyon van mit vitatkozni. Akkor sem, ha sokaknak szimpatikus volt és maradt, mint ez a kirúgásáról szóló hírhez fűzött kommentárokból is kiderült. Ám az több, mint fura, hogy ennek a távozásnak ilyen utóélete lett. Az nagyon szerencsétlen.

Fotó: Mudra László (jegkorongblog.hu)

Az a helyzet, hogy a szurkoló a jégkorong fontos tartozéka. Legalább annyira fontos, mint maga a csapat, a jég és az ügyesen élezett korcsolyák. Miután a jégkorong nem pusztán sport, hanem egyrészt a szórakoztatóipar része, másrészt identitásképző erő, bátran mondhatjuk: minden a szurkolóért van. Zárójelben: a blog is. De a szurkoló akkor sem több, mint szurkoló. Nem ő hozza a döntéseket, nem ő kockáztatja a pénzét, nem ő koptatja a megbecsültségét és a presztízsét, nem ő szerzi a gólokat. Azaz döntéseket hozni és főként döntéseket indokolni nem a szerint kell, hogy miket mond vagy ír a szurkoló a kommentekben. Ha a szurkoló szereti Rob Pallint, az nem baj, az nagyon szép dolog, de majd megszereti az utódát is. Ha lesznek eredmények. De ilyenek miatt buta nyilatkozatháborúba keveredni nyílt színen ? nos, ennél kellemetlenebb és kontraproduktívabb dolgot nehezen tudnánk elképzelni.

Olyan nincs, hogy mindig mindenki csak szeretetet kap, kritikát soha. Olyan ember nincs, aki soha nem hibázik. Olyan klub nincs, amely százszázalékosan képes uralni a kommunikációs teret. Aki megpróbálja, nevetségessé válik.

A nem annyira szép ügyeket egészségesen megoldani egyetlen módon lehetséges: nagyvonalúsággal. Illetve ezenfelül még az egyenesség is sokat segít.

Nem öröm, de ez a szezon a sérelmek és a sérelmek felhánytorgatásának a szezonja lett. Kezdődött a MOL Liga-bővítéssel, folytatódott az ahhoz kapcsolódó MJSZ?RJSZ-viszállyal, embert-jellemet (!) próbáló viták jöttek a Miskolc Extraligába vágyódásáról, a blog is kapott hideget-meleget sokfelől ? olykor biztos megérdemelten ?, és most itt van ez a Makita-gate. Tíz évre is elég lenne, nemhogy néhány hónapra. Történik mindez egy A csoportos világbajnokság előtt.

Nem mi fogjuk elintézni ? kicsik vagyunk hozzá ?, mégis úgy érezzük: ideje lezárni ezeket az ügyeket. Még szerencse, hogy vannak ígéretes jelek is. Ide sorolnánk a remek színvonalú MAC?Miskolc rivalizálás körül kialakult hangulatot kicsiben éppúgy, mint nagyban azt, hogy nemsokára lesz végre fix elnöke az MJSZ-nek.

De a Fehérvár dolgában sincs veszve semmi. Ahogy említettük már, tavaly is a középszakaszban, az alsóházi küzdelmek során táltosodott meg a csapat. Ha az új impulzusok bejönnek, ezt az idén is megteheti. Ami azért is fontos lenne, hogy a vb előtti jó két hónapot ne tétmeccs nélkül kelljen töltenie a legjobb magyar jégkorongozók jelentős részének.

A Fehérvár AV19 a legfontosabb klubcsapat ma a magyar jégkorongban. Nem volt ez mindig így, és a történelem olyan, hogy nem is lesz így mindig. De amíg az, addig bizony ? szerintünk ? úgy is kell viselkednie. A jégen és azon kívül is. A legtöbbször gond nélkül működött ez az elmúlt években, legyen így ezután is. Mi partnerek leszünk ebben. A többit tekintsük pillanatnyi zavarnak az erőben.

Hajrá, Volán!