Meguntam félni kockacukor

Nem az idei világbajnokság hozadéka, jóval korábban bekövetkezett már ez az állapot, de azt hiszem, itt az ideje, hogy mindenkiben tudatosuljon az érzés. Elsődlegesen annak kapcsán, hogy mit várhatunk a jövő évi A csoporttól. Nincs mitől félnünk.

Az ugyanis nem kérdés, hogy egyelőre hol vagyunk jó helyen. A mi helyünk a közvetlen élmezőny után van, a világranglista első 14 csapatával szemben csak annyi esélyünk van, amennyi a jégkorongsport voltából adódik, a különbség hatalmas hozzájuk képest. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna fontos odajutni, legalább néha. Ha nincsenek céljaink, ha a továbbjutás esélye nélkül tartósan beragadunk a B csoportba, akkor az a fejlődés elől veszi el a levegőt. Éppen ezért nem lehet alulbecsülni ezt az eredményt. Óriási jelentősége van annak, hogy egy évtizeden belül másodszor is feljutottunk.

Az öt csapat közül négy volt elérhető a számunkra, Japánt és Olaszországot könnyedén vertük, ha lehet ilyet mondani arra az irdatlan melóra, amit játékosaink egyenként is beletoltak a közösbe ezeken a meccseken. Ukrajnát és Lengyelországot pontozással ugyanilyen arányban vertük volna, ehhez képest meg kellett szenvedni azért, hogy a fölényünknek az eredményjelző táblán is érvényt szerezzünk. De ez is sikerült.

Rich Chernomaz zsenialitása révén nyertünk két kiváló hátvédet, Vas Márton és Tyler Metcalfe olyan univerzális játékosok, akikre számtalan helyzetben lehet számítani. A krakkói vb után szinte már várom, hogy Bartalis István mire lenne képes hátul. Ki tudja, talán ez lesz a mi csodafegyverünk, ha az egész csapat a szó legszorosabb értelmében egyszerre fog védekezni és támadni.

Fotó: Mudra László (MJSZ)

Gromov azt írta, hogy nem volt csoda a feljutás, hanem a tehetség és a munka ötvözetének eredménye. Másfelől viszont az, hogy ide el tudtunk jutni, maga a csoda. Kazahsztánt leszámítva nem volt kitől tartanunk, elég volt, hogy bíztunk magunkban és játszottuk azt, amit az edzők kitaláltak. A magyar jégkorong három egyformán fontos alappilléren nyugszik: a Fehérvár EBEL-szereplésén, az egyre erősebb MOL Ligán és a minél nagyobb számú, minél színvonalasabb bajnokságban edződő légiósainkon. Az A csoport ? azon túl, hogy óriási marketingértéke van, azon túl, hogy a szurkolók számára megfizethetetlen közösségi élmények forrása ? játékosaink számára nyithat meg új kapukat. A győzelemmel felérő krakkói ezüst egy kicsivel feljebb tolja azt a láthatatlan üvegplafont, amibe a magyar jégkorongozók rendre beleütköznek a nemzetközi játékospiacon. Nagyon fontos, hogy minél többen tudjanak a jelenleginél erősebb bajnokságban fejlődni, ez lehet a további előrelépésünk egyik kulcsa.

2016-ra tekintve elmondható, hogy a feljutás révén jövőre két szinttel magasabban játszó csapatok ellen kell helyt állnunk. Kazahsztán nem bír megragadni az elitben, de a második vb-meccsen láthattuk, még ők is jóval előttünk járnak. Nem javítja lehetőségeinket, hogy a 2017-es francia-német közös rendezés miatt ismét találkozhatunk védett csapatokkal, előfordulhat, hogy egy válogatott megelőzése sem jelent bennmaradást. De ne rohanjunk előre. Nyilvánvalóan egészen másképp kell majd ezekhez meccsekhez odaállni játékosnak, szakvezetőnek és szurkolónak egyaránt. Nagyon fontos tapasztalatokra tehetünk szert, legalább hét kutyakemény meccs vár ránk Oroszországban, amilyenekkel a játékosok többsége még nemigen találkozott.

Fontos, hogy megálljuk a helyünket, e helytállásnak azonban nem az A csoportban maradás a reális mércéje. A magyar jégkorong számára kitűzhető következő cél a lift elérése. Nem úgy, mint Kazahsztánnak vagy Szlovéniának, akik már ülnek a liften és éppen szeretnének kiszállni. Nekünk egyelőre bőven elegendő, ha minden 3?5. évben sikerül feljutni ? persze minél többször, annál jobb ?, hogy az ellenfeleink se úgy tekintsenek a feljutásra, mint csodára. Érjük el, hogy ne mi legyünk a nemzetközi elit jégkorong jamaikai bobcsapata. Ezt még nem Moszkvában vagy Szentpéterváron fogjuk teljesíteni, de ha szerzünk egy pontot, egy győzelmet, már történelmet írunk.

Ismét csak nem érdemes 1-2 éves távlatban gondolkodni, de eljött az ideje, hogy kicsit felemeljük a fejünket és messzebbre tekintsünk. Félni már csak ezért sincs értelme, mert nincs mitől. A jövő elkezdődött, vágjunk bele!

(A cikk címét a Kiscsillag zenekartól vettük kölcsön, Majoross Gergely tiszteletére meghallgattuk néhányszor Krakkó felé ? F. K.)