A CSAPAT

Rég írtam a blogra rendes posztot ? mostanában máshol térítek, hisz tudják ?, de most kikívánkozott belőlem egy inkább ide illő gyorsértékelés.

Kezdhetném azzal, hogy na hát én megmondtam ? az ilyesmi a normál emberi hiúság okán adja magát ?, de ez tényleg nem számít. Oké, okos vagyok, ügyes, szerencsés ? Szapporó után ráadásul már másodszor ?, csak hát ez mind ártalmatlan játék és bohóság. Pláne ahhoz képest, amit a csapat véghezvitt.

Mármint A CSAPAT.

Nos, Szapporo és Zürich óta a magyar jégkorong nagyon sokat változott.

Két dologra gondolok itt.

Az egyik, hogy a hét évvel ezelőtti feljutás átírta a szurkolói hozzáállást. Mindenki úgy volt vele, hogy ami egyszer sikerült, annak sikerülnie kéne másodszor is. Főként, hogy közel jártunk ehhez többször. Például 2010-ben, amikor szintén pontelőnnyel fordultunk az utolsó körre és a Szlovénia elleni döntőre. Simán buktuk. Egy évvel később itthon fináléztunk az olaszokkal, hosszabbításig vittük a történetet. Két évvel ezelőtt Kazahsztánt is elkaptuk, de a taljánok megint odatörték a borsot az orrunk alá.

Törvényszerű volt, hogy egyszer össze kell jönnie? Igen, de azt nem tudhattuk, hogy mikor. Különösen Gojang után nem tudhattuk, amikor úgy lettünk ötödikek, hogy egy igazán meggyőző meccsünk sem volt. Különösen ennek a szezonnak a végén nem tudhattuk, amikor kiesett a divíziójából a junior- és az ifjúsági válogatott is, és a felnőttek sem tündököltek az idény EIHC-tornáin, ráadásul meghatározónak számító játékosok estek ki a keretből a felkészülés végén. A juniorok kudarca után rengetegen követelték Rich ?1-3-1? Chernomaz szövetségi kapitány fejét és úgy hallani, nem is múlott sokon, hogy menessze őt a szövetség.

Miért mondtam mégis ? az első, 4-2-es osztrákveréssel véget ért, de korántsem parádés felkészülési meccs után ?, hogy jussunk fel, ott leszünk jó helyen? Sok oka van, de egyik sem perdöntő. Amikor megtudtuk, hogy Frank Banham és Andrew Sarauer magyar lesz, cseteltünk F. Kapussal, és olyasmit írtam, talán tréfából, talán nem, hogy oké, nekem valahol itt van a toleranciahatárom a honosításokkal kapcsolatban ? különben is, tényleg megszerettem Frankyt újabban ?, de akkor most már jussunk fel. Abban maradtunk, hogy naná, és onnantól ehhez tartottam magam.

Persze tisztában voltam vele, hogy nem két jó fej kanadain múlik. Meg nem is csak azon, hogy ? nekik is hála ? mennyire leszünk jók támadásban. Hanem azon, hogy csapat lesz-e a csapat.

Kinézett négy jó támadótrió, de világos volt, hogy klassz kapusok és magabiztos védők nélkül ez a játék ezen a szinten nem elég a felfelé menő lifthez.

Itt jutottunk el a lényeghez. A magyar válogatott ezen a világbajnokságon minden vonalon 100+ százalékosan teljesített. A második osztrákverés után azt mondtam FK-nak, rég láttam ilyen extatikus-pörgős játékot a csapattól. Gojangban pl. egyáltalán nem. Aztán ugyanez ment a szlovénok ellen és ugyanez az összes krakkói meccsen is. Még a kazahok elleni kudarc első harmadában is. Azt elengedtük végül, de ott nem volt mit tenni.

Az összes többit nagyszerű kapusteljesítménnyel, tökéletes védekezéssel, kreatív előrejátékkal nyertük meg.

De mindenekelőtt rengeteg munkával.

Ez az, ami számít: hogy volt kohézió, kémia, akarás, meló, és mindezeknek hála dominancia. Amikor az ellenfelek vezettek, akkor is látszott, mi vagyunk az erősebbek, a jobbak, képesek vagyunk fordítani. Biztosak nem lehettünk benne ? gyakran csak nüanszokon múlik ?, de tudhattuk, hogy ott van bennünk a kraft. És mindig össze is jött. A jégkorong igazságos sport.

Elöl is összejött, és hátul is. Mondom, tartottunk tőle, hogy a kapunk előtt mi lesz ? erre az lett, hogy lényegében a miénk volt a legjobban védekező válogatott ezen a világbajnokságon.

Ilyenkor azt esik jól leírni, hogy minden edző és minden játékos emberfelettit nyújtott ? kicsit sem számít ebben a pillanatban, hogy vannak, akik ütőjében benne maradt pár gól, majd beverik ezeket jövőre ?, és nem feltétlen fair kiemelni egyeseket a többiekkel szemben. Én most mégis megteszem, mert egyikük-másikuk különösen megérdemli.

Rajna Miklós nem ígéret többé, jó kapus lett ezen a világbajnokságon. Vas Márton fantasztikus védőnek bizonyult, mind a többiek is helytálltak hátul, Pozsgaival, Kiss D.-vel és az élete eddigi legfontosabb gólját szerző Szirányival az élen. Kóger Dániel az EBEL-szezon második felétől elképesztően jól állt a lábán, most is azt tette, és Sofron meg Hári is oszlopa lesz ennek a csapatnak sokáig. A tinédzser Erdélyen is látszott, van benne fantázia, és akkor a csodálatos negyedik sorról ? Nagy Krisztiánnal, Magosival, a szorgalom mintaképe Benkkel ? még nem is beszéltünk. Banhamnek és Sarauernek pedig külön köszönjük.

Két dologra gondolok, írtam az elején. A másik most jön.

Sokan hitték, állították, hogy ha kifut az aranygeneráció, megborul a magyar jégkorong szekere. Nem hittem így, vitatkoztam velük. Bíztam benne, hogy annyira nem lesz nehéz az átmenet.

Hiszen ha tehetségek vannak ? márpedig vannak ?, és munka is van, akkor minden lehetséges. Ilyen egyszerű ez. Lehet, hogy Szapporo csoda volt, de ami tegnap Krakkóban történt, az már nem csoda ? hanem eredmény.

Hogy mi jön ezután? Hogy mire leszünk elegek Moszkvában vagy Szentpéterváron? Szerintem az most nem fontos. Betörtünk a liftezők mezőnyébe, ez egyelőre pont elég.

Többen kérték ? hahaha ?, jósoljak valamit 2016-ra. Nem teszem. Tudjátok, mikor teszek ilyet megint? Amikor esetleg a nyolc közé jutás esélye felvillan. Tíz év múlva? Később? Amikor a hamut is mamunak mondom már? Mindegy. Ezekben a napokban semmi keresnivalónk az álmok birodalmában. Ugyanis a földön járni éppen elég szuper dolog.

Fotó: Mudra László (MJSZ)