MHÉ

Az, hogy a Docler Budapest jelentkezését nem fogadta el az EBEL, kiváló alkalmat kínál arra, hogy végre végiggondoljunk néhány nagyon fontos dolgot. Persze csak azután, hogy rendesen kidühöngtük magunkat. De erre épp elég volt egy éjszaka, úgyhogy lássuk.

Meg sem kellett várnom a konkrét döntésről szóló híreket, már az elutasítás valószínűvé válásakor azt gondoltam, mondtam ? szűk körben ?, hogy ha ilyen szemetek azok ott, akkor igazából a Fehérvárnak is vissza kellene lépnie a bajnokságtól. Menjenek az osztrákok a pokolba, morfondíroztam, a napnál világosabb, hogy egyfelől szívatnak bennünket, másfelől félnek tőlünk, nem akarnak maguk mellé emelni, hogy eggyel több komoly riválisuk legyen az A csoportért folytatott rendszeres küzdelmükben. Ahol lehet, kiszúrnak velünk, a Dab.Doclert másodszor alázták meg, előbb a Nationalligából túrták ki, most az EBEL-be nem kellenek, plusz az U20-as és az U18-as aspiránsainkat is bokáztatják összevissza.

Én sem ismerem ezeknek a döntéseknek a valós mozgatórugóit, az egyes klubok motivációját, de péntek reggelre enélkül is sikerült lehiggadnom valamelyest. Sajnos nincs abban semmi csodálatos, hogy nyugatról úgy tekintenek keletre, ahogy mellesleg mi is tesszük. Az a helyzet, hogy csámpás rokon vagyunk, akinek messze erőn felül kell teljesítenie, akinek nagyon-nagyon meggyőzőnek kell lennie, hogy elhiggyék neki, van benne spiritusz. Ez az EBEL-sztori egy-két szempontból kísértetiesen emlékeztet a Vasas-ügyre. Előállt egy klub, amelynek nem sikerült megváltania a világot az osztrák másodvonalban, amelynek ? itt most mindegy, miért ? nincsenek válogatott játékosai, és amely egy valóban kicsi csarnokkal tudott csak pályázni. Mondom, ez nem az én nézőpontom ? az enyém egészen másmilyen ?, de egy ilyen nézőpontnak is van realitása. Felvethető, hogy az osztrákok még csak meg sem akartak győződni a jelentkező valós tőkeerejéről, tudásáról, fejlődőképességéről, lehet és kell is kárhoztatni őket emiatt, nem mentegetni akarom a döntést. Csak annyit akarok mondani: az összeesküvés-elméleteket érdemes félredobni ott, ahol inkább az okos és előremutató következtetések levonásának van helye és ideje.

Fotó: Mudra László (dabdocler.hu)

A Dab.Doclert 2013-ban az ország legperspektivikusabb klubjának látom ? párban a Volánnal ?, természetesen akkor, ha a főszponzor lelkesedését nem ingatják meg a történtek. Egy ilyen klubnak egyszerűen muszáj hosszú távon gondolkodnia. Látható, hogy az utóbbi években ez már így volt, remélhető, hogy így is marad. Nem ugyanaz megvédeni egy Mol Liga-bajnoki címet, mint helytállni az EBEL-ben, felépíteni a magyar Salzburgot, minden szezon számít, ám kárba veszett idők nincsenek. Minden pillanatot ki lehet és ki kell használni az építkezésre.

Építkezésre óriási szükség van. A szó szoros és átvitt értelmében is. A Docler-pályázat bukásának egyik oka, hogy Azari Zsolték nem tudtak hibátlan létesítménnyel előállni. A dunaújvárosi csarnok jobb, mint a Fehérváré, de a város nem kellett az osztrákoknak, ez a lokálpatriótáknak szomorú hír, de nincs mit tenni. A káposztásmegyeri pálya sem rossz, de kicsi. Nincs más hátra, fel kell építeni egy rendes, korszerű, minden igényt kielégítő nemzeti jégcsarnokot. Budapesten vagy a közvetlen közelében, úgy, hogy az az újvárosiaknak és a fehérváriaknak is könnyen megközelíthető legyen. Öt-hatezer fős befogadóképességgel, 21. századi körülményekkel.

Utópia? Akkor, amikor a kormány leállíthatja a stadionfejlesztéseket, annak tűnhet, szerintem mégsem az. A TAO harmadik szezonja következik, és mindannyian tudjuk, hogy a befolyó pénzek nem kis része szétfolyik, felszerelésre, bérfejlesztésre, apróságokra, cseprőségekre megy. Ahelyett, hogy nagyot álmodnánk és még nagyobbat cselekednénk általa. Menne, mehetne ez, pláne, ha a magántőke is beszállna. Ez nemcsak a két kirakatklubnak lenne, lehetne jó, a sportág egésze profitálhatna belőle. Lehetne vb-t, EIHC-tornákat rendezni benne, sőt ? hadd szaladjak előre éretlenül ? egy KHL-jelentkezést is lehetne rá alapozni a későbbiekben. És a jégkorongra alkalmatlan, fogalmatlan, az érvekre érzéketlen vezetésű Arénával sem kellene egyezkedni minden alkalommal.

Mindez nem történhet meg anélkül, hogy az egész magyar jégkorong végre egy asztalhoz üljön, megálmodni és összerakni egy minden részletre kiterjedő stratégiát. Ma partizánkodnak a legtöbben, aminek jó oldala is van, a verseny visz előre, az Ocskay?Azari rivalizálásnak rengeteg a pozitív hozadéka. Csakhogy versenyezni úgy is lehet, hogy világosak a keretfeltélek, a kompetenciák, a rövid, közép- és hosszú távú célok. Úgy, hogy tudjuk, milyen utánpótlás-nevelést, korosztályos versenyeztetést akarunk ? ide kívánkozik: az ifi- és juniorstuktúrákat nem szabad szétverni, nem vagyunk gyengébbek, mint a szomszéd, akihez vágyunk ?, úgy, hogy tisztában vagyunk vele, mire jó a Mol Liga, úgy, hogy helyén kezeljük az EBEL értékét és hatásait. Valamint úgy, hogy meg tudjuk értetni a jégkorongot nálunk sokkal kevésbé ismerőkkel is, miért van pont a mi kultúránkban a legtöbb kraft és potenciál a mai Magyarországon.

Hogy mi a Magyar Hoki Érdeke, azt nem én fogom megmondani, nem is a Jégkorongblog. A Magyar Hoki Érdeke azokból az érdekekből tevődik össze, amelyek nem mennek szembe mások érdekeivel. Lehet, hogy ez körmönfontan hangzik, de végső soron így van: jó létesítmények, jó körülmények, jó utánpótlás, erős klubok, erős saját bajnokság, regionalitás. Hogy a sor végén mi lesz, nem tudjuk, majd meglátjuk. Mármint, egy igazán jó válogatott mellett, mert az lesz, biztosan.

Egy fix: nekünk, szurkolóknak jó csapatokra és jó meccsekre van szükségünk. 21. századi hokira, 21. századi körülmények között. Nem kérdés, hogy ehhez rengeteget kell tenni. A tökörészés ideje lejárt, csak az együtt gondolkodás visz előre. Nekem személy szerint kevés is lenne amúgy, ha csak utolérni szeretnénk az osztrákokat, meg akarom előzni őket. Szerintem álljunk hozzá így, és hajrá.