Olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket nem feltétlenül szerettem volna

Sebők Balázs azonban reméli, hogy ezek is az épülésére szolgálnak. Iserlohnban úgy ünnepelték őket a bennmaradás után, mintha bajnokságot nyertek volna, de azért a Fehérvárral szeretné ezt ténylegesen is átélni.

A válogatott 15 év után hazaköltöző centere most lehet, hogy megint szélső lesz, de nem bánja, mert örül, hogy végre itthon lehet, és a legjobb barátaival, immár klubtársaival együtt készülhet a bolzanói világbajnokságra – szokás szerint kiváló hangulatban, folyamatos szurka-piszkák közepette.

Milyen érzés volt ezúttal úgy a válogatotthoz jönni, hogy tudtad, tizenöt év után most végleg hazaérkezel, és a srácok egy jelentős részére immár hivatalosan is klubtársadként tekinthetsz?

Nagyszerű érzés. Nyilván picit fura még, szerintem úgy augusztus környékén fogom majd fel teljesen, mert most a világbajnokság a fő fókusz, de utána jön a nyár, amit végre teljes nyugalomban tölthetek el, annak tudatában, hogy a Fehérvárral sikerült tető alá hoznunk ezt a megegyezést. Szóval nagyon boldog vagyok, és úgy gondolom, hogy a csapattársaim is örülnek, legalábbis ajánlom nekik…  Nem volt titok, hogy régóta terveztem már a hazaköltözésemet, nem véletlenül mondtam nektek sem, amit mondtam, most végre megvalósul, és én tényleg csak örülni tudok ennek.

Ráadásul három évre írtál alá, ami relatíve ritka a magyar hokiban, így azért van egy hosszabb távú víziód.

Hári Jancsinak ötéves szerződése van, úgyhogy ő még mindig előttem van, na de majd behozom… A viccet félretéve, ez a része sem véletlen: én is szerettem volna már egy picit egy helyben maradni, és nem minden évben a szerződésekkel foglalkozni. De tény, hazai szinten nagy luxusnak számít, hogy az ember hároméves kontraktust tudhat a zsebében egy olyan magyar csapattal, amely most már Európa-szerte is egyre elismertebb, BL-ben szerepel és a közelmúltbeli eredményei magukért beszélnek.

Ha az idei klubszezon jobban sikerült volna, benne lett volna a pakliban még egy-két légiósév, vagy akkor sem húztátok volna már tovább a külföldi létet a feleségeddel?

Őszinte leszek, taposhattam volna még tovább a légióslétet, mert nagyképűség nélkül mondom, hogy jó helyekről voltak ajánlataim, Finnországba is visszamehettem volna például, de máshova is. Viszont tényleg azt éreztem magamban, hogy most már az tenné a legjobbat, ha hazajönnénk, és az a hab a tortán, hogy a szakmai része is ki van pipálva: egy CHL-ben szereplő élklubhoz érkezek meg, egy vadonatúj, Magyarországon egyedülálló arénába, ahol ráadásként a legjobb barátaimmal játszhatok majd együtt. Erdély Csani döntésére várunk még, remélhetőleg vele együtt kerül majd a helyére az utolsó puzzledarabka. Szóval nem hiszem, hogy ha most Németországban mentem volna egy óriási szezont, akkor az bármin is változtatott volna, mert úgy éreztem, ennek a hazaköltözésnek most van itt az ideje – maximálisan megbékéltem a helyzetemmel, és örülök, hogy így alakult.

Hogyan élted meg Iserlohnban ennek az évadnak a példátlan hullámzását? Szörnyű kezdés korai edzőváltással, még a szezon majd’ kétharmadánál is szinte kilátástalan helyzet a bennmaradást illetően, aztán egy elképesztő hajrá – egy ponton tán még a rájátszásálom is felcsillant-, végül az összképet nézve csodaszámba menő bennmaradással?

Tényleg az volt, egyértelműen csodaszámba ment – a közönségünk is úgy ünnepelt minket a bennmaradást érő győzelmünk után, mintha megnyertük volna a bajnokságot. Azt szokták mondani, minden rosszban van valami jó, hát ebben ez volt a jó, hogy most átélhettem az élményt, hogy milyen lehet bajnokságot nyerni, ami egyébként nekem sosem sikerült. Ha már itt tartunk, ez is az egyik álmom, hogy most, hogy itthon vagyok, a Volánnal ezt meg tudjuk valósítani. De az Iserlohnra és a szezonra visszatérve, piszok nehéz idény volt: olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket nem feltétlenül szerettem volna, viszont könnyen lehet, ezek olyan tapasztalatok, amelyeket a jövőben fel tudok majd használni. Örülök egyrészt annak, hogy bent maradtunk, másrészt annak is, hogy én személy szerint is ki tudtam kecmeregni egy olyan mély gödörből, s leküzdöttem olyan akadályhegyeket, amilyeneket előtte még soha életemben. Akárhogy is nézzük, az első két sor centerei fejenként jó kétszáz perccel többet játszottak, mint én – mérkőzésenkénti húsz perccel számolva ez gyakorlatilag tíz meccsnyivel több –, statisztikailag mégsem voltam elmaradva, gólszámban legalábbis biztosan nem (Sebők 10 találatával a házi góllövőlista 4. helyén zárt – a szerk). Úgyhogy ha más nem, ezeknek a kis egyéni sikereknek örülök, meg persze mint mondtam, a bennmaradásnak is, elvégre senki sem akar kiesni, és az önéletrajzban sem mutat a legjobban…

A te reputációddal a Fehérvárban is légiósszintű húzóemberként számít rád a klubvezetés és a szurkolók egyaránt, ezzel a gondolattal megbarátkoztál már?

Igazából ez a korábbi éveimben sem volt másként külföldön. A legutóbbi szezonomon kívül szerencsére mindig ezekben a szerepkörökben játszottam, jó csapatoknál, úgyhogy ehhez azért hozzá vagyok szokva, és azt is tudom, mivel jár. Egyrészről nyilván van egyfajta eredménykényszer, a másik részről viszont ott a teljesítmény, amit meg le kell tenni az asztalra. A sportban senkinek semmi nem automatikus, és én minden nap ezzel a tudattal végzem a dolgomat a legjobb tudásom szerint. Szeretnék hozzátenni a Fehérvárhoz, hogy egy nagyon jó csapat lehessen, még ha kezdetben valószínűleg fura is lesz, hogy ezt úgy tehetem, hogy közben főleg magyar hangokat hallok az öltözőben. Nagyon jó lesz azokhoz a srácokhoz tartozni, akik a büszke hazai magot alkotják, ezt a részét tényleg alig várom már. Emellett a liga is nemzetközi szintű és kompetitív, a körülmények is biztosítottak, szóval ez így egy nagyon ígéretes kombinációnak tűnik – remélhetőleg az is lesz. Persze, mint mondtam, semmi sem megy magától, biztosan lesznek majd buktatók, nehezebb időszakok, de reméljük, hogy ezek minél rövidebb ideig tartanak, én is ezen leszek majd.

A válogatott keret szinte véglegesnek tekinthető, a sorok is megvannak már?

Van még, akit várunk, Csaniéknak például hál’ istennek sikerült bejutniuk a dán döntőbe az Esbjerggel, annak nagyon örültünk. Nyilván egy kicsit szomorkodunk is, mert így ő kevesebb ideig lehet velünk, de mindenki úgy van vele, maradjon csak ott jó sokáig, érjen el minél szebb eredményt a klubjával, és úgy jöjjön aztán a vébére. A sorok nagyjából körvonalazódtak már, olyan sok pluszemberünk és tengernyi variációs lehetőségünk azért nincsen. Szerintem itt a stáb is próbálja már úgy összetenni a sorokat, ahogy nagyjából a vébén is felállunk majd, még ha lesznek is változtatások a felkészülés során. Most mindenesetre úgy fest, hogy Jancsival és Vilivel megkockáztatjuk megint együtt, úgyhogy én kikerülök a szélre, de nagyon várom Csanit, hátha akkor Vilivel egy kicsit kevesebbet kell együtt jégkorongoznom (nevet).

Egy generációváltás küszöbén, de lehet, inkább már a közepén vagyunk, elvégre olyan játékosok sincsenek már ott a keretben, mint Magosi Bálint, Nagy Gergő, Pozsgai Tamás, Kóger Dániel. Jönnek fel tehetséges srácok – elég csak egy Varga Balázst vagy Nemes Mártont mondani -, de te hogy látod a helyzetet és az utánpótlás kérdését?

Talán ez lesz az első vébénk ennyire fiatal kerettel, noha már tavaly, az A csoportban sem voltunk túl öregek, szóval szerintem ez a folyamat már egy ideje elindult. Azt gondolom, kellene még jönniük fiataloknak, mert ha megnézzük azt a generációváltást, amikor mondjuk mi voltunk zöldfülűek Hári Jancsival, Bartalis Istivel, Stipsicz Bencével, Galló Vilivel, Erdély Csanival, Nagy Krisszel – és még biztos, hogy többeket kihagytam, amiért most elnézést kérek –, tehát nyilván kellenének lehetőleg minél többen, akik idővel húzóemberekké tudnak válni. Varga Bazsi például valóban nagyon jó úton jár, egyben afelé is, hogy ezt a válogatottat tudja segíteni – szerintem már a mostani vébén is láthatjuk majd a potenciált, ami benne van. Reméljük, még több hozzájuk hasonló srác jön majd, hogy legyen olyan merítés, aminek tükrében már tényleg azt mondhatjuk, reális cél a feljutás.

Azt mennyire érzed ennek tükrében, hogy te a magad 29 évével már bőven a legrutinosabb vezérek közé tartozol ebben a csapatban?

Összefolynak az évek, úgyhogy egyelőre még nem érzem. Jól érzem magam a bőrömben, és igazából a társaság is nagyjából változatlan, a magja legalábbis ugyanaz maradt szinte. Én ugyanúgy fiatalnak érzem magam, még ha a korom már egy picit mást is mutat, de szerencsére még mindig kettessel kezdődik, úgyhogy ezt még igyekszem kiélvezni. A hangulat itt mindig kiváló, erre soha nem lehetett panasz, azzal pedig még sosem voltam megtalálva, hogy én lennék a nagy öreg a háznál – huszonkilenc évesen ezt mondjuk nem is bánom…

fotó: Vörös Dávid/MJSZ