Az eddigi hónapok által máris több lettem
Fodor Zoltán a svéd Linköping női U20-as csapatának vezetőedzőjeként dolgozik november óta, ezzel a legmagasabb szinten tevékenykedő magyar szakember női vonalon. Az eddigi tapasztalatai alapján beszélt az ottani hokikultúra sajátosságairól és a legfontosabb különbségekről.
Fodor Zoltán 2014 óta dolgozik a női jégkorongban. Volt a KMH-nál, egy évig a Lakers Kärntennél, aztán irányította a MAC Budapestet is. A női válogatott másodedzője és az U16-os csapat szövetségi edzőjeként is dolgozó szakember két évig vezette a BJA női csapatát, majd nem sokkal az új szezon kezdete előtt derült ki, hogy ismét külföldre költözik.
„Ősz elején a párom, Tóth Enikő után jöttem ki Svédországba, mivel ő szerződést kapott a Linköping SDHL-es csapatában. Akkor adódott pár lehetőség, és mivel volt egy üresedés a Linköping női U20-as csapatánál is, így elvállaltam a másodedzői posztot. A novemberi válogatott szünetig a beilleszkedés és az ismerkedés volt a hangsúlyos, igyekeztem átvenni a munkamódszereket. Aztán november 19-én az addigi vezetőedzőnek megköszönték a munkáját, mert nem voltak vele elégedettek és engem neveztek ki a helyére.”
Az edzőváltás meg is hozta az eredményét, a svéd második vonalban a Linköping U20-as csapata egyre szorosabb meccseket játszott, és végül december elején megszerezte első győzelmeit is: előbb hosszabbításban verte 2-1-re a Troját, majd 3-1-re a Karlskronát. A szezon elején összeszedett nagy ponthátrány miatt végül a déli csoportban a hatodik helyet szerezték meg Fodor Zoltánék. A juniorbajnokságban még versenyben van a csapat, sőt egyre jobb eredményeket ér el: most már a középszakasz zajlik, ahol a déli régióban vezeti a tabellát az együttes, legutóbb a Röglét és a Frölundát verte.
„Rögtön érződött a javulás, sikerült előre lépnünk. Azokat a csapatokat is le tudtuk győzni, amelyek ellen a szezon elején még nem volt esélyünk. Úgy látom, hogy a játékosok motiváltak és élvezik velem a közös munkát. Amikor átvettem a csapatot az volt az első teendőm, hogy kijavítottuk, ami nem működött. A védekező játékunk fejlődött és a speciális játékhelyzetekben is előre tudtunk lépni. Emellett a csapategység is megszilárdult, ez pedig a jégen is megmutatkozott. Nálam mindig fontos, hogy a játékosok jól is érezzék magukat az edzéseken, ne munkahely legyen ez a számukra.”
Adódik a kérdés, hogy mennyire fontos az eredmény és mennyire a nevelés, fejlesztés, hiszen mégiscsak utánpótláscsapatról van szó?
„A helyi akadémiának az az elsődleges célja, hogy hosszútávon fel tudjunk adni játékosokat az SDHL-be. Emiatt folyamatosan fejlesztjük őket a játék minden elemében, és felkészítjük őket arra, hogy képesek legyenek egy magasabb szinten is helytállni. Már most is többen játszanak fel a felnőttek közé. Emellett azért a csapatmorál szempontjából a dolgos hétköznapokban az is lényeges, hogy a játékosok sikerélményt szerezzenek, ennek pedig egyik módja, ha nyerünk vagy legalább szoros, kiélezett mérkőzéseket játszunk. Fontos a fejlesztés, de minden meccsre úgy megyünk ki, hogy győzni szeretnénk, ezt a hozzáállást is el kell sajátítani. Megpróbálom a játékosokat arra is felkészíteni és megtanítani, hogy meg tudják nyerni a meccseket. Ebben is léptünk előre. Megvan a tűz, megvan az összhang, jó a közös munka a lányokkal.”
Bár az utóbbi években rendre volt magyar női játékos a svéd ligákban – most éppen ketten szerepelnek a SDHL-ben –, a magyar edzők ritkán próbálnak szerencsét külföldön. Fodor Zoltán érezte is, hogy az elején alaposan felmérték a szakmai tudását, mielőtt megkapta volna a munkát a klubnál.
„Látták az önéletrajzomat, de szakmailag és emberileg is kíváncsiak voltak rám. Mielőtt a vezetőedzői posztot megkaptam, volt pár megbeszélés a vezetőkkel, amelyek jól sikerültek. Ezután mindegyik játékossal leültem beszélgetni, átvettük a terveket, hogy hol is tartunk, mit szeretnénk elérni, kire miben számítok. Úgy látom, hogy a játékosaim elismerik a munkásságomat, és kedvelnek is, ami sokat segít ebben a fejlesztési munkában, de a legfontosabb az, hogy elnyertem a bizalmukat. Pörgősek, élvezhetők az edzések, szeretnek lejárni, és ez nekem jó visszajelzés. A meccseken 60 percig dolgozik, küzd mindenki rendesen, ahogyan kérem tőlük. Tartják magukat az előzetesen megbeszélt taktikához, de mellette kapnak teret arra, hogy a kreatív megoldásaikat is bátran használják a játék során. Jó volt látni rajtuk az első győztes meccsek utáni kitörő örömöt, amikor hosszú idő után végre nyertek, és újra érezték, hogy igen, tényleg jók vagyunk! Visszanyerték az önbizalmukat és újra élvezik a játékot” – fejtette ki a 31 éves edző.
A különbségek között Fodor Zoltán elsőként említi a merítési lehetőséget és azt, hogy Svédországban elsőszámú sport a jégkorong.
„Amikor idegenbe buszoztunk, a rádióban a férficsapat meccsét közvetítették, mindenki azt figyelte, hogyan alakul az állás. Itt mindenki él-hal a hokiért, a városban is mindenki arról beszél, mit játszott a Linköping az SHL-ben vagy az SDHL-ben. Itt mindenki a jégkoronggal kel és fekszik, ezért nem is lehet összehasonlítani az otthoni helyzettel, mivel kulturális a különbség. Ez látszik a motiváltságon is: nem kell keresni a játékosokat, ők jelentkeznek, versenyeznek a helyekért. A következő szezonra is túljelentkezés van az akadémiai csapatba, tehát már ezen a szinten is megvan a konkurencia, a versenyhelyzet, ami önmagában is inspiráló. Hoki gimnáziumba járhatnak, összehangolt az edzés és a tanulás is. A klubnak összesen öt pálya áll rendelkezésre, ezért könnyebb beosztani a jégidőt is, beleférnek a reggeli skills edzések, vagy este egy másfél órás csapatedzés. Magyarországon családiasabb az egész amiatt, hogy kevesebb a játékos, másként kell a motivációt megtalálnia mindenkinek – erre egyébként a válogatott mint közös cél, és az A csoport, vagy az olimpiai szereplés lehetősége egy jó példa. Itt viszont annyi hokis van, hogy maga a közeg tartja motiváltan az embereket, mert aki nem dolgozik elég keményen, az lemarad vagy kikerül a keretből.”
Fodor Zoltán szerint a svéd második vonal hasonlít az EWHL-hez, amelyben a magyar együttesek is részt vesznek, legalábbis ami a tudásszintet illeti, de edzettségben előrébb tartanak a svédek.
„Itt a szárazedzés nem nyűg, mindenki önmagától csinálja, mert tudja, hogy a játéknak a szerves része. A játékosok számára ugyanolyan fontos a száraz felkészülés, mint a jeges edzések. Mindenki motivált, hogy nap mint nap jól teljesítsen a konditeremben is, szeretnének fizikálisan is folyamatosan fejlődni. Azt látom, hogy otthon ilyen téren más a felfogás és emiatt a leginkább fizikálisan vagyunk elmaradva az itteni szinttől.”
A linköpingi hokigimnáziumba sok helyről jelentkeznek játékosok. A család nem költözik utánuk és olyan is van, hogy valaki egyedül, vagy páran közösen laknak együtt. „Nagyon talpraesettek, hiszen már 15-16 évesen maguknak vásárolnak be, maguknak főznek, teljesen önállóak. Az én csapatomban is van olyan lány, aki több órányira van a szüleitől és háromhavonta látja őket, de ők ennyire elhivatottak, hogy itt akarnak hokizni, és ezt is vállalják a cél érdekében.”
Arra még nem tudott válaszolni, hogy meddig marad Svédországban – ez részben függ attól is, hogyan alakul Tóth Enikő karrierje is.
„Az a célom, hogy minél magasabb szintű tudást és tapasztalatot szerezzek edzőként. Az elmúlt években otthon, illetve egy szezont Ausztriában dolgoztam, végig az EWHL-ben. Nekem most ez egy kiváló lehetőség tanulás és tapasztalás szempontjából, nagyobb rálátást kapok itt egy új hokikultúrában, új impulzusok érnek. Élvezem a helyzetet, igyekszem fejleszteni magam. Az biztos, hogy egy magas színvonalú klubnak vagyok részese, tehát tudok fejlődni, amit aztán a magyar válogatottaknál is tudok hasznosítani, de közben vissza is tudok adni az ittenieknek. Svédországban az edzők között is versenyhelyzet van, ha valaki nem jól teljesít, akkor gyorsan hoznak valaki mást. Ez is arra sarkall, hogy a legjobbat nyújtsam minden nap. Eddig úgy tűnik, hogy szeretnék, hogy maradjak a klubnál, de meglátjuk még, mit hoz a jövő. Az biztos, hogy az eddigi hónapok által máris több lettem.”
