Eleinte semmit sem tudtam Erdélyről, most testvérként tekintek a társaimra

Egy kanadai kisváros mindennapjairól, az AHL helyett európai kalandról és hokikultúrákról, ügynökével való vicces kutakodásról, a GYHK történelmi aranyáról, a Bodó és Orban közti kapocsról, na és persze a családias öltözői hangulatról is szót ejtettünk az Erste Liga kanadai klasszisával – aki azt is elárulta, ki a Gyergyói Hokiklub legnagyobb mókamestere.

Sébastien Sylvestre-rel már egy ideje terveztünk interjúzni, elvégre nem mindennap fordul meg ilyen kezű spíler az Erste Liga jégpályáin. A 30 éves kanadai pontgyáros készségesen állt rendelkezésünkre, és hamar kiderült róla, nemcsak a jégen klasszis, de azon kívül is roppant jó kedélyű és informatív sportember. Ünnepi nagyinterjú következik a mezőny és a tavalyi döntő egyik legjobbjával.

Egy Montreal melletti kisvárosból, Boucherville-ből származol. Emlékszel, miként kerültél kapcsolatba kicsiként a jégkoronggal? Ki volt a gyermekkori példaképed?

Mint azt sokan tudjátok, mi, kanadaiak ütővel a kezünkben és korival a lábunkon cseperedünk fel, nálunk a hoki nemzeti sportnak számít. Teljesen mindegy, fiú vagy-e, vagy lány, itt mindenki jégkorongozni szeretne, nálunk összekovácsoló erővel bír ez a sportág. Én az öt évvel idősebb unokatestvéremnek köszönhetően kerültem kapcsolatba a jégkoronggal, már a kuzinom is ennek a csodás szenvedélynek hódolt, én pedig felnéztem rá. Emlékszem, szüleimnek unos-untalan hajtogattam, hogy én is olyanná akarok válni, mint ő. Négy esztendős lehettem, amikor felhúzhattam az első pár korimat, a többi pedig, úgymond, történelem – megadatott, hogy itt lehetek, ráadásul a sport által bejárhattam a fél világot, kicsattanok a boldogságtól. Amikor pici voltam, Vincent Lecavalier-t csodáltam a Tampából, kiváló fizikai adottságokkal rendelkezett, imádtam nézni a játékát. Aztán, ahogy telt-múlt az idő, Sidney Crosby vált a bálványommá. Az NHL szupersztárja szintén a Rimouski Océanic juniorgárdájában pallérozódott, mint én – igaz, kereken tíz évvel elkerültük egymást. Képzeljétek csak el, mekkora motivációt jelentett, amikor abban a klubban edzhettem minden nap, ahol anno Crosby elleshette a szakma csínját-bínját, majd szemtelenül fiatalon az NHL ikonikus alakjává vált! Gyerekként imádtam nézni, hogyan teszi-veszi a pakkot.

Hogyan képzelje el az európai ember a kanadai kisvárosi létet, minden lurkó álma, hogy egyszer profi jégkorongozóvá váljék? Mesélj egy picit, kérlek az ottani mindennapokról!

Abszolút ez a helyzet, Kanadában a jégkorong presztízse összehasonlíthatatlan az amerikai, vagy éppen az európai futballal. Nálunk nemzeti hősnek számítanak a hokisták, egy nap minden gyermek profivá szeretne válni. Az én esetemben sem volt ez másképp, a szabadidőmben a barátokkal szinte kizárólag csak a pakkot kergettük, ráadásul a telek iszonyatosan kemények arrafelé, ezért rengeteg lehetőséged van, hogy a szabadban ütögethess. Emlékszem, amikor kiszabadultam a suliból, egyből rohantam is a felszerelésemért, pikk-pakk időpontot egyeztettünk a pajtásaimmal, és már rögtön a legközelebbi parkban találtuk magunkat – egészen késő estig játszottunk a mínuszokban. Sosem felejtem el, édesapám a zord időjárás ellenére sokszor kilátogatott ezekre a baráti összecsapásokra, és dideregve figyelte, ahogyan nyúzzuk egymást. A komoly csaták ellenére végig a jókedvé volt a főszerep, szívesen tekintek vissza életem ezen periódusára. Az előrelépésemben aztán nem utolsósorban az iskolám kiválasztása is fajsúlyos szerepet játszott, tudniillik a családdal olyan oktatási intézményt választottunk, amely egy hokis program keretein belül a délelőtti tanítás után lehetővé tette, hogy az egész délutánodat a fejlődésnek szentelhesd. Rengeteget jelentett ez akkoriban, hiszen órák után a csapattal nemcsak a jégen, vagy a konditeremben tudtunk gyakorolni, hanem az edzőink rengeteg videoszeánsszal sulykolták belénk az éppen szükséges taktikai elemet. Úgy képzeljétek el, ahogy az eddig elmondottakból tűnik: nekem, de úgy en bloc a legtöbb kanadai gyereknek a jégkorong miliője körül forognak a mindennapok – ez a téma otthon, az iskolában, szabadidődben… Egyszerűen megunhatatlan ez a sport!

Három szezont húztál le az ECHL-ben, ahol huszonévesen ontottad a pontokat. Ezután hogyhogy a belfasti kaland mellett döntöttél, olyan fiatalon, ahelyett, hogy ráhajtottál volna, mondjuk, egy esetleges AHL-szerződésre?

Nos, igen… Mint minden gyereknek, kicsiként nekem is csak az NHL lebegett a szemeim előtt. Egy jégkorongozónak ez a szint csúcsok-csúcsa, amely egyben azt jelenti, egy igen szűk elithez tartozhatsz. A Stanley Kupa elhódításánál pedig nincsen magasabb lépcsőfok egy hokikarrierben. Én viszont fiatalon felismertem az Európába költözés lehetőségét, ami egyszerre kecsegtetett új kihívásokkal. Tudod, amikor erről beszélek, ez alatt nemcsak a jégkorongos rutint értem, hanem az élettapasztalatot is, amit kizárólag egy környezetváltás tud előidézni. Úgy voltam vele, ha a kedvenc szenvedélyemnek hódolhatok, ráadásul a világot is beutazhatom, és ezzel még jól is kereshetek, akkor ez egy olyan win-win szituáció, amibe bele kell vágnom. A világ felfedezésének a gondolata már egészen kiskoromtól kezdve ott motoszkált az agyamban. Így, harmincéves fejjel visszagondolva, amikor Amerikában profivá váltam, lehettem volna talán egy hangyányival türelmesebb egy kecsegtető AHL-es vagy NHL-es lehetőség reményében – ám tudtam, hogy ha Európa mellett teszem le voksomat, akkor az öreg kontinens hokikultúráiban is adottak lesznek a körülmények, megfelelő munkamorállal itt is folyamatosan előrelépegethetek a szamárlétrán. Az előbb említett gondolatok mentén belevágtam hát a belfasti kalandba, majd szépen, fokozatosan, kőkemény munka árán eljutottam az osztrák pontvadászatba; a zágrábi szezon után kipróbáltam magam Németországban és Franciaországban is. Szóval mondhatni, beutaztam Európát, az NHL mellett ez volt a másik gyerekkori álmom.

Szépen átvezettél a következő kérdésre: európai légióskodásod során megfordultál többek között a Medvescak Zagrebben, a DEL2-es Kassel Huskiesban, Bolzanóban és az Angers-ben – viszont egyik állomáshelyeden sem töltöttél egy idénynél többet. Hol érezted magad a legjobban, illetve milyen impulzusok értek a különböző hokikultúrákban?

A szezonok befejeztével mindig a továbbállás mellett döntöttem, noha szerencsére az összes korábbi állomáshelyemen marasztalni szerettek volna. Engem viszont folyamatosan hajtott a kíváncsiság, nem tudtam leállni a gondolattal, vajon mennyi új képességet tudnék még kihozni magamból egy másik pontvadászatban. Emellett megismerhetnék egy újabb országot – ez a két mozgatórugó hajtott végig, amikor váltogattam a klubjaimat. Nagyon nehéz megmondani, melyik korábbi csapatomnál éreztem magam a legjobban, hiszen tavasszal olyan különleges dolgot hajtottunk végre Gyergyószentmiklóson, ami még élénken él bennem. Arra talán egyszerűbben választ tudnék adni, hol kóstolhattam bele a legmagasabb színvonalba: a DEL-es Eisbären Berlin gárdájához próbajátékra voltam hivatalos, az edzőtábor során lenyűgözött az a dinamika, amit ott tapasztaltam. A berlini benyomások mellett még a bolzanói időszakomat mondanám a legnívósabbnak, a dél-tiroliak európai szinten elég magas polcot képviselnek. Nagyon élveztem az olaszországi létet, remek egyesület a Bozen, ha egy korábbi kényéradómat kellene megneveznem, ahová egyszer újra szívesen visszatérnék, azok kétségkívül a Rókák lennének. A hokikultúrák közötti különbségre rátérve pedig, példának okaként hasonlítsuk össze az ICEHL-t, mondjuk, a francia pontvadászattal: mindkét liga esetében kiváló bajnokságról beszélünk, ráadásul a két versenysorozat évről-évre dinamikusan fejlődik. Egy hajszálnyival erősebbnek mondanám az osztrák bajnokságot, nemzetközi szinten az ausztriai társaim egy leheletnyivel magasabban kvalifikáltak, mint a franciaországiak. De még egyszer kihangsúlyoznám, ezekben az esetekben elég magas szintekről beszélünk. Viszont eszembe jutott néhány apróbb szemléltető különbség, ami informatív lehet: az osztrák liga picit gyorsabb és fizikálisabb, mint a francia, illetve az ICEHL-ben némileg képzettebb játékosok tevékenykednek. Nem utolsósorban Ausztriában a csapatok magasabb büdzséből gazdálkodnak, mint a gallok, ezért könnyebben válogathatnak magasabb polcról. Ha engem kérdeztek, általánosságban azt tapasztalom, az európai hoki szezonról-szezonra folyamatosan fejlődik, ez különösképpen igaz az Erste Ligára is: összehasonlítva az ideit az első idényemmel, ég és föld a különbség – a versenysorozat és a -szervezet erősödik, a csapatok is rendre kompetitívebb kereteket verbuválnak.

2021-ben igazoltál a Gyergyóhoz, ahol most már a harmadik szezonodat taposod. Őszintén, mennyi információval rendelkeztél előzetesen a magyar és a román pontvadászatról, egyáltalán miként kerültél kapcsolatba a GYHK-val?

Ez meglehetősen vicces történet: az égadta világon semmit sem tudtam az Erdélyben uralkodó állapotokról! Persze, tudtam az Erste Liga létezéséről, hallottam, hogy néhány játékos a magyar ligába szerződik. Tudomásom volt arról is, hogy Budapest több klubcsapat otthonaként szolgál, illetve a vonzáskörzetben is fellelhető néhány együttes. Ezekkel az „ismeretekkel” jutunk hát oda, hogy egyszer csak kaptam egy váratlan Facebook-üzenetet valakitől, aki szerette volna létrehozni az összeköttetést magam és a GYHK között. Mindenekelőtt belevágtam a saját kis kutatómunkámba annak érdekében, hogy ha élesedne a dolog, minél több információ birtokában lehessek a gyergyói körülményekről. Akkoriban egy montreali ügynök segítette a karrieremet: az ő feladatkörébe tartozott többek között a csapatkeresés, illetve az esetleges szerződések felgöngyölítése. Nagyon mókás volt, hiszen hozzá kopogtattam segítségért, akkor döbbentünk rá, hogy az ügynökömnek ugyanúgy halványlila gőze sincs a magyar és a gyergyói viszonyokról. Képzeljétek csak el a szituációt: játékos és ügynöke együtt kutakodnak, hát nem mulatságos?! Ami viszont a legfontosabb, nyugodt szívvel kijelenthetem, óriási örömmel tölt el, hogy anno a váltás mellett tettem le voksomat, úgy érzem, Gyergyószentmiklóson igazán megtaláltam a számításaimat. A tavalyi Erste Liga-arany csak hab a tortán, ennek az elsőségnek speciális helye van a szívemben. Elképesztő, mennyire boldoggá tehettük ezt a kis közösséget, itt tényleg mindenki él-hal a csapatért. A különleges szó a legjobb jelző, ami eszembe jut.

Időközben a liga sztárjátékosává váltál, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy tavaly a bajnoki arany mellett bezsebelted az Erste Liga MVP-díját is. Élvezed a jégkorongozói létet Gyergyószentmiklóson, szeretsz együtt dolgozni Szilassy Zoltánékkal?

Abszolút! Zoliról kizárólag szuperlatívuszokban tudok beszélni, csodálatos ember és remek edző. Rettentően élvezem a stábbal való közös munkát, valójában az egész csapat egy kis családként funkcionál, ebben rejlik az erőnk. Más kultúrákból érkezve egészen hihetetlen, hogy a Gyergyóba igazolásommal én is szerves része lehetek egy ilyen összetartó közösségnek. Hálás vagyok a klubnak és a székely embereknek, amiért új otthont varázsoltak nekem, kimondottan vendégszeretőek. A barátnőmmel együtt zökkenőmentesen ment a beilleszkedésünk, és a szüleimmel is igazán kedélyesen bánnak, amikor meglátogatnak minket Kanadából. Ezenfelül kiváló hangulat uralkodik az öltözőben, a srácokkal nagyon közel állunk egymáshoz – ez lehet az egyik alapja annak, hogy távozás helyett a keret java része évről évre megújítja szerződését. Az őszintét megvallva, mivel kevés ember rendelkezik elegendő mennyiségű információval Gyergyószentmiklósról, ezért első nekifutásra talán ijesztő lehet ideköltözni, de én nem győzöm hangsúlyozni, mennyire boldog vagyok itt. Higgyétek el, a tavalyi siker egyik alapköve, hogy mindenben számíthatunk egymásra, összetartunk, elképesztően szoros kötelék alakult ki a klub, a város és a szurkolók között.

Általában két csapategységben szokott rád számítani a szakvezetés: néha Chris Bodó és Brance Orban között az első sorban, többnyire pedig Sárpátki Tamás és Vincze Péter mellett a második szekcióban. Laikusként úgy tűnik, hogy – ha az emberfóros játékot nem vesszük ide -, teljes létszámban Sárpátkiék mellett talán egy kicsit jobban ki tudsz bontakozni, amikor Bodóékkal szerepeltek 5 az 5-ben, az néha kicsit olyan, mintha túl sok hasonló stílusú művész lenne egy csárdában. Te hogy látod ezt belülről, szerinted melyik ötösben tudsz jobb teljesítményt nyújtani?

Mókás, hogy ezt említed, néha nálunk is szóba szokott kerülni (nevet). Ha rövid és lényegretörő szeretnék lenni, akkor leegyszerűsítve: a csapat számára előnyösebb, ha megkeverjük a sorokat, és Brance-éktől külön egységben szerepelek. Imádok Söpö és Vincze Peti oldalán játszani, rendkívül jó közöttünk a kémia, az évek során remek kapcsolatot alakítottam ki a magyar srácokkal, ami szerintem visszatükröződik a jégen is. Hallottam hírét, hogy Chris és Brance már a székelyföldi fejezet előtt is évekig sortársakként muzsikált különböző csapatoknál. Kivételes kapocs van közöttük, remekül teszik együtt a dolgukat. Velük könnyű dolgod van, szinte bárkit berakhatsz közéjük, ők akkor is ontani fogják a pontokat, mintha mi sem történt volna. Ha az előző éveket nézzük, Tranca Dani is zseniálisan centerezett közöttük, viszont idén Császár Huni is elképesztő jól lépett fel a harmadik egységből, hihetetlen, ilyen rövid idő alatt mennyire jól megértik egymást. Igazából ez a megunhatatlan ebben a csapatban: rengeteg kiváló játékossal rendelkezünk, a szakmai stáb szinte kifogyhatatlan variációs lehetőségekkel bír, úgy tudják forgatni a keretet, hogy hatékonyak lehessünk. Mindenféle kertelés nélkül, nincs preferenciám, épp kivel, melyik csapategységben játszom: amikor emberelőnyben veszélyeztetünk Brance-ékkel, azt is csípem, de amikor Vincze Petivel és Sárpival rohamozunk 5 az 5 ellen, az is kedvemre való.

A hanyag eleganciád és pazar cseleid sokszor élményszámba mennek, árulj el egy titkot: ezek a mozdulatok ösztönösen jönnek, vagy úgy tekintesz a jégkorongsportra, amely a szórakoztatóipar része, s minden esetben ki szeretnéd szolgálni a publikumot?

Teljes mértékben! (nevet). A szurkolók számára sokkal élvezetesebb kilátogatni egy mérkőzésre, ha a játékosok megpróbálják színezni a játékot – az edzők azonban már nem biztos, hogy így vélekednek (nevet). Ők más perspektívából nézik a dolgokat, nem mindig azt szeretnék látni, hogy belehalsz a szépségbe. Imádom ezt a játékot, ezáltal pedig szórakoztatni akarom az embereket. Profiként természetesen azért küzdesz, hogy nyerjen a csapat, viszont nem feledkezhetünk meg a játék öröméről sem. Tudod, csak úgy szimpla kedvtelésből űzni ezt a sportágat, mint anno suli után a parkban – nos, az az igazán remek móka. Úgy gondolom, ezek a mozdulatok ösztönösen jönnek, nyilvánvaló, hogy sokat gyakoroltam a trükkjeimet, hiszen négyéves korom óta szinte minden egyes napomat a jégen töltöm. Keményen meg kell dolgoznod azért, hogy komplexebb legyen a játékstílusod. Fontosnak tartom a kreativitást, de emellett minden játékszituációban felkészültnek kell lenned taktikailag, létszükséglet a körülötted zajló események megértése, illetve a játék gyors olvasása. Ahogy idősödöm, észrevettem, egyre fajsúlyosabb szerepet szeretnék vállalni az utolsó passzok kiosztásában, továbbá annyira kreatív akarok lenni, amennyire csak tudok – ekkor vagyok igazán boldog a jégen, remélem, a nézőknek is tetszik, amit látnak.

Kik a legjobb barátaid a csapatban? Örülsz, hogy nyáron szinte teljesen egyben maradt a brigád?

Természetesen! Ahogy korábban is említettem, ezt a keretet remek srácok alkotják, sok barátság köttetett az évek során. Őszintén, ezek a játékosok nem szimplán csak csapattársak, ennél sokkal többek, testvérként tekintünk egymásra. Kizárólag egy legjobb barátot képtelenség megnevezni, úgy fogalmaznék, több emberrel is kimondottan szorost viszonyt ápolok: ilyen például természetesen Chris és Brance, a jégen és a pályán kívül is jól kijövünk, szinte mindig egymásnál kajálunk, illetve szeretünk új éttermeket felfedezni. Aztán itt van néhány helyi srác, akikkel sokat lógok – közéjük tartozik Szigeti Ákos, Vincze Peti vagy éppen Tranca. Nagyon ritka, hogy ilyen karakterekből álljon egy öltöző. A finn kontingenssel is imádok időt tölteni, amikor lehetőségünk adódik, Haaranennel és Rasmusszal gasztrotúrákra indulunk. Vagy ott van például Dalhuisen: a srác szinte még csak most toppant be az öltözőajtón, és máris minőségi sztorikkal szórakoztat minket. Ne feledkezzünk meg DiDiomete-ről sem, meglehetősen humoros figura, komolyan mondom, mint egy stand upos, imád vicceket mesélni, sokszor hódol ennek a szenvedélyének az egész csapat előtt.

Mi a véleményed az új igazolásokról, zökkenőmentesen ment beilleszkedésük? Mik a célkitűzéseitek az idei esztendőre, csakis a címvédés jöhet szóba?

Ha akarnánk, sem sikerülhetett volna jobban a nyári vérfrissítés. Az új szerzemények kiválóan illeszkednek a csapat stílusához és a srácok karakteréhez egyaránt. Mindenki tökéletesen idomul az öltözői atmoszférába, zseniális emberekkel vagyok körülvéve. Ha hiszitek, ha nem, véleményem szerint a tavalyi évhez képest idén még erősebbek lettünk, ezáltal nyilvánvaló, hogy igen, kizárólag egy cél lebeghet a szemünk előtt: másodjára is el akarjuk hódítani az Erste Liga-serleget. Az alapszakaszban szeretnénk a lehető legelőrébb végezni, a rájátszásra pedig készen kell állnunk, ugyanis ekkor veszi kezdetét az igazi, nagybetűs hoki.

A légiósoknak óriási élményt szokott jelenteni a bajnoki ünneplés Erdélyben, a GYHK-val ráadásul történelmet írtatok tavasszal. Milyen publikus emlékeket őrzöl az áprilisi buliról?

(Hosszas nevetés). Óriási mulatságot csaptunk, szinte az egész város kilátogatott a főtérre, elképesztő, mennyi szeretetet kaptunk az emberektől, nagyszerű volt közösen ünnepelni a történelmi sikert. Remélem, jól fogom kiejteni a nevét, emlékszem, aznap fellépett a Bagossy Brothers is. Páratlan élmény, hogy a közösség apraja-nagyja vette a fáradságot, kábé minden korosztály kijött gratulálni – ez hatalmas megtiszteltetés, mi pedig örvendtünk a szurkolóinknak, hiszen közösen arattuk ezt a sikert ennek az aprócska városnak. Nem hazudok, ha azt állítom, a liga legjobb szurkolótáborát tudhatjuk magunkénak. Nem semmi, hogy bármerre megyünk, még Budapesten is kijönnek a mérkőzéseinkre az ott élő székelyek, de itt helyben, Szentmiklóson is páratlan szervezettségű a táborunk.

Végezetül még jobban elkanyarodván a hokitól: hogyan jellemeznéd magad, milyen ember Sébastien Sylvestre a szürke hétköznapokban? Ha éppen nem jégkorongozóként funkcionálsz, milyen hobbikat űzöl szívesen?

Meglehetősen vicces és nyugodt alak vagyok. Akik nem ismernek, és jégkorongozóként látnak hétről-hétre, ők talán úgy gondolhatják, néha heves lehetek – viszont semmiképpen sem agresszív. A magánéletemben azonban ennek pont az ellentettje vagyok: rendkívül békés energiaszinten élem a mindennapjaimat. Az egyik kedvenc szenvedélyem a főzés, imádok a konyhában sertepertélni, a másik pedig a futball – na de az európai, szeretem a srácokkal együtt rúgni a bőrt! Családorientált embernek tartom magamat, örülök, amikor időt tölthetek a szeretteimmel, nagyon fontos szerepet játszanak az életemben. Zárásként pedig újra meg kell említenem az életemet, a jégkorongot, az imádott sportágamnál ugyanis még ha akarnék, sem tudnék jobb hivatást elképzelni magamnak.