Belefáradtam abba, hogy évről évre, szerződésről szerződésre éljek

A 27 évesen visszavonuló Kornakker Dániel váratlan döntésének okairól, a fehérvári szép emlékekről és csalódásokról, az amerikai kalandról és a fiatal magyar jégkorongozók előtt álló kihívásokról, dilemmákról és válaszutakról.

Mindenkit meglepett a hivatalos bejelentésed, miszerint felhagysz az aktív jégkorongos karriereddel. Hirtelen felindulásból jutottál erre az elhatározásra, vagy régóta érlelődött már benned ez a gondolat?

Semmiféleképpen nem nevezném hirtelen felindulásból meghozott döntésnek. Az elmúlt időszakban folyamatosan ötletelgettünk szűk családi körben, hogy mely opciók jelenthetnének komoly alternatívát az életemben. Figyelembe kellett vennem a hosszabb távú céljaimat, és bölcsebbnek láttam már most, ebben a korban megalapozni a civil életemet – kicsit belefáradtam abba, hogy évről évre, szerződésről szerződésre éljek.

A bejelentésed azért is lephette meg a közeg nagy részét, mert a mögöttünk hagyott idény rájátszásában 1,44-es kapottgól-átlaggal és 95%-os védési hatékonysággal tevékenykedtél a BJAHC kapujában – ennél jobb mutatókkal egyetlen ligariválisod sem büszkélkedhetett. Egy ilyen remek idény után adja magát a kérdés: miért pont most?

A képlet pofonegyszerű: egyetlen Erste ligás csapattól sem kaptam megkeresést. A menedzserem közbenjárásának köszönhetően kipróbálhattam volna a légióséletet is, kaptam megkereséseket Franciaországból, Dániából és Norvégiából, viszont úgy éreztem, a jelenlegi életszakaszomban már egyáltalán nem prioritás, hogy világot lássak. Szerencsésnek mondhatom magam, fiatal korom ellenére szinte bejártam az egész világot, nincs szükségem arra, hogy ehhez hasonló kalandokba belevágjak, és legyünk őszinték: a fentebb említett lehetőségek nem biztosítanak sem topfizetést, sem egetverően nagy kiugrási lehetőséget a karrierem szempontjából.

fotó: Pál Zoltán/SC Csíkszereda

Tíz esztendőt töltöttél a Fehérvár kötelékében, ez idő alatt végigjártad a korosztályos csapatokat a koronázóvárosban. Miként emlékszel vissza az utánpótlásban eltöltött éveidre?

Ebbe jól belekérdeztél, még mindig nehézséget jelent érzelemmentesen beszélni a fehérvári éveimről… Nagyszerű emlékekkel lettem gazdagabb, tisztán emlékszem, amikor az általános iskola elvégzése után fiatalon áttettem a székhelyemet Székesfehérvárra. Nyugodtan mondhatom, életre szóló barátságok köttettek itt, szerencsére mindenki hamar befogadott. Akkoriban Kercsó Árpád személyében kimondottan egy sikerorientált edző irányítása alatt dolgozhattunk, neki köszönhetően olyan teljesítményt tudtunk lerakni az asztalra, ami garanciát jelentett a sikerességre. Szívesen tekintek vissza a kollégiumi éveimre, remek kis közösség kovácsolódott össze, kimondottam élveztem a srácokkal a pályán és a jégen kívül töltött időt is. Amikor már picit idősebbek lettünk, Tyler Dietrich lett a szakvezetőnk, ezzel párhuzamosan egy szintlépés történt az életünkben, és a jégkorong még fajsúlyosabb tényező lett a hétköznapjainkban. Olyan sikereket értünk el közösen, amelyek örök életemre emlékezetesek maradnak.

EBJL és EBYSL bajnokként, korosztályos világbajnoki aranyéremmel a zsebedben 2015-ben úgy döntöttél, hogy kipróbálod magad Amerikában. Hogyan jött a tengerentúli lehetőség?

Kaptam egy megkeresésest az U20-as világbajnokság után a Titánoktól, lehetőségem nyílt volna a felnőttkarrierem beindítására. Osztottam-szoroztam, végül láttam, hogy a klub már akkor is inkább egy légiós portásnak szavaz bizalmat, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy 18 évesen egyáltalán nem szolgálná az a fejlődésemet, hogy egy külföldi hálóőr mögött koptassam a padot az Erste Ligában. Akkoriban több ember véleményét kikértem, mindenki egyöntetűen azt javasolta, hogy ebben a korban a folyamatos játéklehetőség a legfontosabb. Az én saját meglátásom szerint a teljesítményemmel rászolgáltam volna a bizalomra, de amikor láttam, hogy a szakvezetés inkább egy légióst preferál, egyértelművé vált számomra, hogy a klubnak nem az az elsődleges szándéka, hogy én védjek. Végül kaptam egy megkeresést Amerikából, és a családom segítségével sikerült kijutnom Kaliforniába, a második esztendőmet pedig Wyomingban kezdtem.

fotó: Flickr

2017-ben visszatértél Székesfehérvárra, akkor már rögtön az Erste Ligában szereplő farmcsapat első számú portásaként, 45 mérkőzésen bizonyíthattál. Elégedett voltál a bemutatkozó felnőttszezonoddal, miben fejlődtél a legtöbbet?

A tengerentúli éveknek köszönhetően sokkal erősebb lettem mentálisan, tudatomon kívül annyi pozitív dolog történt, hogy a későbbiekben ez az energia kitartott, s végigkísérte a fehérvári időszakomat is. Az első felnőttszezonomban elégedett voltam a védési hatékonyságommal, habár látni kell, akkoriban nem a miénk volt a liga legacélosabb csapata. Továbbá visszaigazolást jelentett, hogy az első titános évem után felkerültem az EBEL-keretbe – ez is azt bizonyítja, hogy szerencsére mások is meg voltak elégedve a teljesítményemmel.

A 2018/2019-es idényben 6 bajnokin már a nagycsapatban is szerepet kaptál az osztrák bázisú pontvadászatban. Hogyan ugrottad meg a szintlépést, mennyire volt nehéz megbirkózni azzal a nyomással, ami hétről-hétre az osztrák ligában szereplő játékosokra nehezedik?

A mentális nyomás kérdését picit másképpen közelíteném meg: maga az a tény, amikor az adott játékos bekerül az EBEL/ICEHL-keretbe, vagy játéklehetőséget kap, azt nem nevezném kezelhetetlen nyomásnak. Az, amikor az Erste Liga helyett már az osztrák pontvadászatban jégkorongozol, és hétről-hétre öt-hatezer ember előtt kell bizonyítanod – nos, ez is édes teher. Amit igazán ki kell emelnem, az a nélkülözés, amit Fehérváron szerintem sok játékosnak át kell élnie: mérkőzéshiánnyal küszködsz, és ilyen állapotok közepette olyan szituációkban kell teljesítened, amelyek abszolút nem életszerűek. Látni kell, nem lehet azt elvárni sem kapustól, sem mezőnyjátékostól, hogy úgy teljesítsen napról napra magas színvonalon, hogy közben nem kap megfelelő mennyiségű játéklehetőséget. Nyilván nem ez a beszélgetésünk apropója, de szemléltető példaként vegyük górcső alá Horváth Doma esetét: az egész idényben összesen tíz meccsen védett, ami legjobb esetben is azt jelenti, hogy maximum havonta csak egyszer állt a vasak között. Ilyen körülmények mellett nem lehet elvárni, hogy a sportoló maximumon teljesítsen. Összegezve tehát, ebből adódóan nehezedik rád nyomás Fehérváron, amit profi sportolóként tudnod kell kezelni, viszont semmiképpen sincs jó üzenete annak, hogy ha valaki jól teljesít, az nem látszik meg a játékperceiden.

A 2022-es történelmi ICEHL-ezüst mellett talán az egyik legkedvesebb emlékük veled kapcsolatban a fehérvári szimpatizánsoknak, amikor Mac Carruth-tal két idényen keresztül remekül kiegészítettétek egymást. A profi sport világában posztriválisokként hogyan alakult ki ennyire jó viszony köztetek?  

A történelmi idény óriási élmény, és egyben vízválasztó is volt számomra: egészen addig a szezonig türelemmel és nagy mentális erővel tudtam kezelni, hogy kevés játéklehetőséget kapok. Félreértés ne essék, nem a nevelőegyesületem ellen beszélek, a Fehérvár igenis kiváló alternatívát jelent a magyar jégkorongozók számára, továbbá fontos kiemelnem, a klub folyamatosan támogatja játékosait a civil életben is, a pozitív együttműködés nem fejeződik be azzal, amikor a játékos elhagyja a csarnokot. Azt azonban rendkívül nehéz volt átélni, hogy január 25-étől a szezon végéig egyetlenegy percet sem védhettem, emiatt nem tudtam már profi sportolóként hozzáállni a dolgokhoz, teljesen megtörtem mentálisan. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy az ICEHL-ben ezüstérmesek lettünk a srácokkal, sajnos az éremátadáson betegség miatt nem tudtam részt venni, azonban előtte már bizonyítottam, hogy kulcspillanatokban lehet rám számítani. Mégiscsak történelmet írtunk, a többi játékostársammal egyetemben az én nevem is hozzáköthető a történelmi sikerhez. A Mac-kel való kapcsolatomat én is speciálisnak érzem belülről. Kevés kapustársamról mondhatom el, hogy olyan őszinte baráti viszonyt ápoltunk, mint amilyet az amerikai sráccal. Mac kimondottan érdekes személyiség, tipikusan az az ember, akit a szurkolók imádnak, öltözőn belül azonban picit más a helyzet, a csapattársak körében már egyáltalán nem biztos, hogy ekkora népszerűségnek örvend. Rendkívül nehéz személyiség, és valahol ezért is lehettünk ennyire jóban, mert ha őszinte szeretnék lenni, és is kimondottan megosztó személyiség vagyok: vannak, akik el tudnak fogadni olyannak, amilyen vagyok, s ezáltal kimondottan megszeretnek, de olyanra is volt már precedens, hogy valaki egy óra után a háta közepére sem kívánt. De ez természetes, mindenkinek olyan a személyisége, amilyen. Szerencsére Mac-kel nagyon megkedveltük egymást. Akkoriban azért tisztában voltam azzal, ki az első számú hálóőr, türelmesnek kellett lennem, mert rengeteg időm volt még fejlődni. Ekkortájt egyértelműen abban reménykedtem, hogy a teljesítményem afelé tendál, hogy ha eljön az én időm, akkor meg fogom kapni a lehetőséget első számú kapusként – a múlt ismeretében mostani fejjel tudjuk, hogy ez végül sajnos nem történt meg.

fotó: Soós Attila/Hydro Fehérvár AV19

Ha már ennyi minden szóba került, fel tudnád vázolni a szurkolók számára, nagyjából miként zajlanak a beilleszkedési folyamatok a hazai jégkorongos öltözőkben?

Ez relatíve társaságfüggő. Az adott öltözői hangulatot nagyban befolyásolja a csapat sikeressége. Az én esetemben eleinte speciális szituáció lépett fel Fehérváron, hiszen a kezdetekben ingáznom kellett a farm- és a nagycsapat között. Furcsa érzés volt az a kettősség, hogy a csapat tagja vagy, de teljesen azért mégsem, mivel nem tudsz egyszerre két helyen lenni – ezért lesznek olyan momentumok, amikről nyilván lemarad az ember. Profi csapatsportról beszélünk, nem titok, a világ összes öltözőjében jobb hangulat uralkodik, amikor jönnek az eredmények, ilyenkor természetesen elfogadóbb a közeg, és pozitívabban áll hozzá az olyan státuszú játékosokhoz, mint amilyen én voltam akkoriban. Az már egy érdekesebb kérdés, amikor nem jönnek a sikerek, olyankor nyilvánvalóan mindenki frusztráltabb egy picit, ami meg tudja nehezíteni az új csapattársak dolgát.

Olyan karriert futottál be Fehérváron, amely nem sok magyar hálóőrnek adatott meg, végül mégsem sikerült megragadnod első számú kapusként a csapatban. Úgy érezted, kihoztad a lehető legtöbbet a fehérvári kalandból, s nincs ennél feljebb?

A kérdés jó, viszont egy picit módosítanék rajta: inkább úgy éreztem, eljött a váltás ideje, mert megtettem minden tőlem telhetőt utánpótláskoromtól kezdve Amerikán át a nagy Volánig ahhoz, hogy egyszer kipróbáljon az egyesület elő számúként. Önkritikus vagyok, lehet, nem éppen a konditeremben hoztam ki magamból a maximumot, de nem is a hétköznapi edzéseken, viszont amikor bedobtak a mély vízbe, ott a teljesítményemmel szerintem alátámasztottam az edzői stáb és a klubmenedzsment felé, hogy igenis lehet velem kezdőként számolni. Azt nem tudom, hogy a klub miért nem próbált ki végül, de úgy érzem, a lehető legtöbbet hoztam ki a fehérvári kalandból, nem tekintek vissza bánkódással erre az időszakra, hogy miért nem volt ebben több. Nyilván mindig lehetne több, de én belül nyugodt vagyok, nincs lelkiismeret-furdalásom, és tükörbe tudok nézni, mert tényleg mindent megtettem. Talán inkább úgy fogalmaznék, nem úgy alakultak a dolgok, hogy ebben lehessen több. Az érmének mindig két oldala van, személy szerint én mindkét oldalt szeretem górcső alá venni – ezért szeretnék arra is kitérni, hogy nem másokat okolok, amiért nem védhettem többet, és nem is a külvilágot okolom, amiért a fehérvári karrierem így alakult, mert nem biztos, hogy minden esetben megtettem annyit, amennyit mások elvártak tőlem. Az új impulzusok jegyében igazoltam át a Budapest Jégkorong Akadémiához.

Ahol aztán utolsó aktív szezonodban alapszakasz-győzelemig és Erste Liga-elődöntőig jutottatok, a rájátszásban pedig oroszlánrészt vállaltál a csapatod meneteléséből. Egyénileg és klubszinten miként értékelnéd a mögöttünk hagyott idényt?

Jó szájízzel gondolok vissza utolsó szezonomra. Ugyan ez csakis az én véleményem, de szerintem a teljesítményem nem hagyott kívánnivalót maga után. Egyedül a sérülések hátráltattak, kimondottan rosszkor váltam harcképtelenné. Külön ki szeretném emelni Farkas Roli teljesítményét, ha ő nem véd ennyire jól, akkor most biztosan nem beszélgethetnénk ennyire sikeres szezonról – emlékezzünk csak vissza Roli parádés kupadöntős produkciójára, de ez a megbízhatóság konstans jellemezte a kollégát az egész szezonban. Nagyon élveztem vele is a közös munkát, szorítani fogok neki a jövőben.

Hogyan tovább, mik a terveid a civil életben? Elképzelhető, hogy nem szakadsz el teljesen a jégkorongtól?

Biztosan nem szakadok el teljes mértékben a jégkorongtól – élvezem a közeget, a társaságot, a jég illatát. Nem szeretném eldobni egyik pillanatról a másikra azt, ami több, mint húsz éven keresztül életem részét képezte. Az már tisztázódott a fejemben, hogy nem a jégkorong mellett képzelem el a jövőmet, nem szeretnék edzősködni, vagy hosszútávon a másodosztályban játszani. Hobbiszinten nyilván más, ha kapnék megkeresést az Andersen Ligából, arra nem mondanék nemet, viszont azért vonultam vissza, hogy az életemet olyan irányba egyengethessem, ami meg tud teremteni egy stabil létbiztonságot. Ezenfelül ha felkérnek, nagyon szívesen elmegyek majd kapustáborokba, a Bartalis Istiék által szervezett nyári táborokba pedig folyamatosan lejárok. Megvannak azonban a saját terveim, már most biztos civil állással rendelkezem – mivel megfontoltan hoztam meg a döntésemet, most nem kell nap mint nap az álláskeresős portálokat böngésznem.

fotó: Nagy Gábor Sándor/DVTK Jegesmedvék