Mindig felüdülés itt lenni, egy ilyen szezon után meg végképp

A Csíkszereda klasszisa, Sofron István mesélt a Sportklub hányatott idényéről, az erdélyi rivális Gyergyó bajnoki címéről, az elhíresült román bajnoki tragikomédiáról és arról, milyen játékra lesz szüksége a magyar válogatottnak a vb topcsapatai ellen.

Egy picit még a klubszezont értékeljük, kérlek, hiszen rég látott szenvedős idénye volt a Sportklubnak: a címvédés céljával vágtatok neki minden sorozatnak, de ez végül nem sikerült ismert okok miatt. Hogyan éltétek meg?

Ugye úgy indultunk, hogy a másodedzőnkkel mentünk neki az új szezonnak, és közben kerestük a vezetőedzőt. Aki először érkezett, nem tudott annyit hozzátenni, ami érdemben változtatott volna a játékunkon: nem igazán videóztunk, nem volt igazán taktikánk, aztán sajnos már csak későn tudtunk új edzőt találni, aki végül befejezte velünk a szezont. A másik probléma pedig az volt, hogy a légiósainkat sem szeptemberben tudtuk leigazolni – hogy ha esetleg valaki nem válik be, akkor még lehessen cserélni –, hanem igazából mindent feltettünk egy lapra, és végül hét srác érkezett december 26-án. Idén sajnos nem is igazán váltak be a légiósaink, így közel nem tudtunk olyan erőt képviselni, mint szerettünk volna. Ráadásul a playoffban a magyar húzóembereink, Rokaly Szili és Részegh Tamás is megsérültek az első meccsen, de mondhatnám akár Kubátot is, úgyhogy az ág is húzott bennünket. Persze, próbáltunk megint nyerni, de hát minden évben nem lehet: zsinórban három bajnokságot nyert a csapat, ez viszont most egy ilyen sérülésekkel és balszerencsével tűzdelt szezon volt. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy mindent megtettünk.

Te személy szerint hogy érezted magad? Neked is elég felemás szezonod volt, sérülésekkel és kényszerkihagyásokkal kezdtél, aztán viszont egyre jobban belelendültél.

Sajnos az első négy meccset egy bordarepedéssel játszottam le, aztán pedig eltört a bal hüvelykujjam. Akkor kihagytam több mint egy hónapot – öt hetet –, és utána tudtam csak visszaállni. Ez kicsit megfogta a szezonomat, de onnantól kezdve úgy gondolom, hogy jól ment a játék, és a mélypontokon is tudtam segíteni a csapatot. Ha egyénileg kell értékelnem magamat, akkor természetesen nem olyan volt, mint a tavalyi idény, lehetett volna jobb is, de azért összességében meg vagyok elégedve a játékommal.

fotó: Pál Zoltán/SC Csíkszereda

Hogyan fogadtátok a Gyergyó bajnoki címét? Volt idő, hogy ők voltak az aranyos székely kistestvér, az utóbbi években viszont kiéleződött a rivalizálás – ettől még örültetek, hogy a döntőben végül ők tudtak diadalmaskodni, s Erdélyben maradt a kupa?

Igen, mára nagy a rivalizálás a két klub között, ennek ellenére úgy gondolom, hogy az erdélyiek ugyanúgy szurkoltak az erdélyi csapatnak – mi is inkább úgy voltunk vele, hogy ez a fontosabb faktor. Az erdélyi hoki nagy érdeme, hogy jó néhány éve otthon tudja tartani a kupát, és tényleg minden évben topcsapatokat tud küldeni az Erste Ligába, így a liga színvonalát is emelik az erdélyi klubok. Úgyhogy szerintem mindenképpen elismerésre méltó az, hogy a Gyergyó a történelme során először meg tudta nyerni a bajnokságot; minden évben nagyon jó csapatuk van, nagyon jól játszanak. Jó helyre került a serleg, megérdemelték az egész éves teljesítményük alapján, sokat tettek érte.

A román bajnoki bohózatról közvetlen kárvallottként mit lehet érdemben elmondani?

Ez volt a másik dolog, ami keresztülhúzta a szezonunkat. Készültünk a román bajnoki playoffra, le kellett játszanunk nagyon sok meccset pluszban, ezért sokszor fáradtan érkeztünk az Erste Liga-meccsekre – rengeteget utaztunk, és egy csomó sérülésünk például a román bajnoki meccsekről adódott. Nem tudom, hol fordulhat elő, hogy ezek után egy szövetség az utolsó pillanatban kitalálja, hogy megváltoztatja a lebonyolítás menetét, kizárólag azért, hogy egy román csapatot segítsen a bajnoki cím megnyerésének reményében. Ez felháborító, teljességgel szembemegy a sporttal és a fair-playjel, s mind a szurkolókat, mind a csapatvezetőket, játékosokat hátba szúrták, hiszen rengeteg pénzt, energiát és munkát rakott bele mindenki, az egész város, hogy mi ott legyünk, és jól tudjunk teljesíteni. Az, hogy ezt egy tollvonással keresztülhúzzák, vérlázító, nagyon remélem, hogy lesz következménye. Ez a szövetség most ugye leváltásra került, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy ilyen soha többé nem fordulhat elő.

Ezek után felüdülés volt a válogatotthoz hazajönni?

Mindig felüdülés a válogatottban lenni, de ezek után meg végképp. Eleve már csak az a tudat, hogy együtt nőttünk fel ezekkel a srácokkal, és több mint húsz-huszonöt éve együtt harcolunk a válogatottban, akár utánpótlásban, akár felnőttben. Ráadásul most egy nagyon speciális évünk van, hiszen A csoportra készülünk, ez egy magyar hokis életében olyan kiemelkedő esemény, ami nem sokszor adódik. Büszkék vagyunk arra, hogy megint a világ legjobbjai és a példaképeink ellen tudunk tétmérkőzésen pályára lépni. Ez egy hatalmas lehetőség és hatalmas hokiünnep kell legyen, nekünk és a szurkolóknak is. Persze, kemény munkát rakunk bele, már nagyon vártam, hogy a felkészülés elinduljon, mert az, hogy egy ilyen világbajnokságra készülhetünk, mindenképpen nagy áldás.

Te később csatlakoztál be a munkába, milyenek voltak az első impulzusok?

Az első napokban nagyon sok információt kaptunk Kevintől: napi két-két és félóra videózás volt, olyan taktikai elemekkel, olyan részletesen betartatva, amihez nem vagyunk hozzászokva. Ráadásul nyilván egy speciális játékot játszunk, amire majd a topcsapatok ellen, a svédek, finnek, németek, osztrákok, franciák ellen lesz szükségünk. Ezért nem próbáljuk színezni, és nem próbálunk olyan kreatívan játszani, mint amire képesek lennénk, mondjuk egy Japán ellen, mert egy ilyen japán csapat ellen alapesetben sokkal könnyebben tudnánk nyerni. Igyekszünk minél egyszerűbben játszani, és azt a játékszisztémát begyakorolni, amire nekünk majd az A csoportban lesz szükségünk. Mindezt ráadásul napi két óra jéggel és kondival megfűszerezve, úgyhogy tényleg nagy terhelésen estünk át. A japán meccsekből pedig már csak azért sem szabad messzemenő következtetéseket levonni, mert ők már a világbajnoki felkészülésük finisében voltak, csúcsidőzítésben. Nagyon jó kis pörgős, gyors csapatuk van, és soha nem adják fel. Az első meccsen belőttük a helyzeteinket és kijött a lépés, a másodikon fáradtabbak voltunk. Emellett hozzá kell tenni, hogy meleg volt, a jég borzasztó volt, rendes jégkorongozásra alkalmatlan. Tiszta kásás volt, összevissza pattogott rajta a korong – ez mindig a gyengébb csapatoknak kedvez, amelyik tördeli a játékot, mert nem tudunk gyors passzokat adni, nem tudjuk a saját játékunkat játszani. Félreértés ne essék, nem utólagos kifogásokat keresek, tényleg jók a japánok: most már tisztán látszik, mennyire összeérnek a különböző osztályok, nagyon picik a különbségek. De mi még nagyon messze vagyunk a csúcsformától: még három hét van hátra a világbajnokságig, úgyhogy van időnk és sok meccsünk még, amin tudunk javítani és gyakorolni.

fotók: Nagy Gábor Sándor